Tolna Megyei Népújság, 1980. október (30. évfolyam, 230-256. szám)

1980-10-05 / 234. szám

e Képújság

1980. október 5.

Múltunkból

Ketten hetvennégy évet dolgoztak a bonyhádi cipőgyárban.

Havasi Ferenc 42 évet. Magas, szikár, sok beszédű, elméleti szakember.

Apaczeller István magas termetű, a kezében a beszélgetés alatt cipőt szorongat. Gyakorlati szakember és ritka beszédű.

— Ma már megszűnőben a szakmai sovinizmus, de részben eltűntek a rangos foglalkozások is. Ha véletlenül egy pályára többen jelentkeznek, az főként a divatnak köszönhető, mint például az autószerelőknél, vagy a benzinkutasoknál. Miért nincs manapság rangja sok szakmának?

Apaczeller István: A mi gyermekkorunkban sem volt minden szakmának rangja. Mindig azt mondogatták: ha nem tanulsz, suszternak még jó leszel. Ez nem jelentett semmit, mert azért Bonyhá- don voltak jó nevű cipészek, rangot jelentett bekerülni a gyárba. Nekem az a véleményem, hogy mindenki saját maga adja meg a szakmájának a rangját. Hogy ma kevesen büszkék szakmájukra? így van. Sajnos a mi időnkben ügy kellett ellopni az ismereteket, másképpen nem hívtak senkinek. Manapság három évig tanulják a fiatalok a cipész mesterséget. Könnyen jutnak a tudáshoz, mert aki foglalkozik velük, az igyekszik átadni minden ismeretét. A másik nagy gond: ha valaki eljön betanított munkásnak, három hónap alatt ugyanazt a részműveletet végzi, mint a szakmunkás.

Havasi Ferenc: Az a véleményem, hogy közösen rontottuk el a szakmunkások presztisét. Bonyhádon 1958- ban kezdtünk intenzíven foglalkozni képzéssel. Volt olyan év, hogy 150 tanulónk is ült az iskolapadban. Amikor felszabadultak, nem tudtunk nekik szakmunkát adni, így később nem jelentkezett senki. Nem biztosítottunk számukra előbbre jutási lehetőséget abban az időben. Sajnos emiatt sokan elhagyták a gyárat.

Apaczeller István: Ma már hasznosnak mondjuk azt az időszakot is, csak ezt az akkori gyerekek nem érezték. Miért mondom ezt? A gyár mai vezetőinek legtöbbje ezekből a szákmunkásokból került ki. De ez a helyzet a műszaki gárdánkkal is.

— Tulajdonképpen elveszett, háttérbe szorult a szakmaszeretet. Nehezen mondom ki, erről manapság sajnos keveset beszélünk. Hol van a szakma szépsége?

Apaczeller István: Nem szabad elfelejtenünk azt, hogy minden az egyéntől függ. Mennyire érdekli a munkája. Ha a szakmunkást megbízták egy részművelettel és azzal megelégszik, ak- -kor oda a szakma szépsége, ott nem beszélhetünk szakmaszeretetről. A jó szakember megnézi mit bíztak rá, az elballag a szalag végére' és szemügyre veszi a kész cipőt. Meglátja, hogy összhangban van-e a cipő formája a dísztűzéssel. Két dolog lehetséges; elmegyek valami

mellett és mégsem látom, vagy apróra, minden részletet megfigyelek. A szakember, vagy az, aki szakember szeretne lenni, mindent megfigyel.

— Erre mi fiatalok azt tudjuk mondani, hogy önök könnyen beszélnek, elismert szakemberek, de mit tegyen egy kezdő, akinek se tudása, se rangja?

Havasi Ferenc: Egyszerű erre a válasz: vívja ki a rangját! Könnyebben megérthető, ha elmondom egy fiú történetét. Sós Csaba cipőipari technikumot végzett és a technológiára került. Egyszer kitört a Csaba: „Feri bácsi, nekem miért nincs tekintélyem az emberek előtt, olyan mint magának?” Nagy feladatokra vágyott, mi meg apróságokat bíztunk rá, azért, hogy megtanulja a szakmát. Akkor kineveztük művezetőnek a csákozóba. Az Apaczeller keze alá került, türelmesen megtanult mindent. Egy év múlva -jött mondani, hogy mennyire igazam volt, lett tekintélye az üzemben.

Apaczeller István: Nagyon jó művezető volt. Ma meg ő a dr. Sós Csaba főkönyvelőhelyettes. Ami a legfontosabb: még ma is lejön megnézni a gyártósort, érdekli a cipő- készítés, pedig közgazdász.

— Ez annyit jelent, hogy ha feladatot kapok, akkor kötődök a gyárhoz, akkor szeretek ott lenni. De, hogyan jutok el a feladatig?

Havasi Ferenc: A magam példáján tudom bemutatni ezt. Alapvető kérdés, hogy akarok-e szakember lenni? Ha akarok, akkor lesz feladat is. Nincs olyan rossz művezető, aki ne becsülné a pontos munkát, az érdeklődő fiatal akarását. Voltam meó- vezető, tűzödei művezető, újítási előadó, technológus, anyagbeszerző, gyártmány- fejlesztő csoportvezető és még sorolhatnám tovább a beosztásokat. 1973. óta végzem a modelléria vezetését és. egyben műszaki osztályvezető-helyettes vagyok. Ezek a feladatok nem adtak annyi időt, hogy azon gondolkodjak, máshol többet keresnék, könnyebb munka is van. De feladatot csak akkor kap az ember, ha akar is kapni. Nem?

Apaczeller István: Térjünk vissza az ötvenes évekhez, akkor kezdte elveszteni rangját a szakma. Közbevetőleg azért megjegyzem: változatlanul az egyénen van a hangsúly. De akkor tényleg az volt a cél, hogy minél nagyobb szériákat készítsünk. Kellett a lábbeli. Ezért szakemberek csak részfeladatokat kaptak. Ma ismét előtérbe kerül a szakmunkás tudása és akarása. Volt olyan időszak, hogy egyetlen modellből 160 ezer párat is készítettünk. Ma ha 30 ezres szériát kapunk, az már nagy dolog. A legutóbbi amerikai megrendelés már pár százas tételeket jelentett. így modern variószalagok kellenek, egyre inkább előtérbe kerül a szakember. Január elsejétől ismét dolgozni fog az egyedi műhely, ahol a kis szériákat készítjük, hogy rugalmasan

tudjunk alkalmazkodni a piaci igényekhez.

Havasi Ferenc: Augusztusban modellőri pályázatot hirdettünk szakmunkásoknak. A modellőrök feladata, hogy megtervezzék a cipőket, ez már művészi munkának is számít. Egyre több iparművészt alkalmaznak már ebben a beosztásban. Sajnos az iparművészek nem szívesen jönnek le vidékre dolgozni. Ha pedig Pesten megtervez egy pár cipőt, nincs kapcsolatban az üzemmel, akkor olyan fantáziadús tervet küld, amelyet nem lehet megcsinálni, így kénytelenek vagyunk kinevelni modellőröket. Ezért hirdettük a pályázatot. Nagyon szép munkák érkeztek, s úgy látszik két fiatal nagyon tehetséges. Azt hiszem, ez már feladatnak számít, megfelel olyan embernek, aki a szakmában előbbre akar jutni.

— Amikor két éve a gof- lex cipő, ami közös újítás, piacra került és sikere lett, kérdeztem, hogy ezért mennyi pénzt várnak. Meghökkentő választ kaptam: „Nem tudjuk, de majd megkapjuk a részünket!” Ebben a korban, közel a nyugdíjhoz ennyire nem számít a pénz?

Apaczeller István: Erről szó sincs, számít a pénz is. De annyira nem, hogy követelőzzünk. Sok újításunk készült már, az anyagiak is rendben voltak. Ezért nem nyugtalankodtam akkor.

Havasi Ferenc: Ismertük a cipőpiacot és így tudtuk, hogy egyre inkább háttérbe szorulunk gyártmányainkkal. Valamit tenni kell, de sürgősen, ez volt a mottó. Azt is tudtuk: ma a kényelmes, a sportos, a lábhoz igazodó cipő a kelendő. Gyáriak vagyunk, tehát érdekel az üzem sorsa, hiába kapok én most húszezer forintot, ha jövőre veszteséges, vagy piacképtelen lesz az üzem.

I — Próbáljuk megfogalmazni a goflex lényegét?

Havasi Ferenc: A hagyományos gojzer varrott cipők technológiáján alapszik — ezt mindenki ismeri, húsz éve még divatos volt. Ezeknek a cipőknek az volt a bajuk, hogy kemény járás esett benne. Ahhoz, hogy hajlékony talpat kapjunk, meg kellett változtatni a felső bőrrámát. Ez tulajdonképpen a talp és a felső bőr összekötését segíti elő. Egy rugalmas rámát készítettünk, s ettől hajlékonyabb lett a talp. így lehetőség mutatkozott egy újfajta sport-szabadidő és elegáns utcai lábbeli előállítására.

— Hogyan készül egy ilyen újítás?

Apaczeller István: Mindig egyformán. A Havasi Feri kidolgozza, kitalálja, vagy egyszerűen elmondja az ötletét, én meg formába öntöm. Közben vitatkozunk, újabb ötleteket próbálunk ki. Addig megy ez, míg el nem készül' az újítás.

| — Sikerük lett?

Havasi Ferenc: Az 1978-as őszi vásár első napján készült el az első pár. A gyár vezetői gyorsan reagáltak. Szabályosan becsempészték a harmadik, vagy a negyedik napon a kiállításra azt a pár cipőt. Ez nagyon merész dolog, mert se technológia, se terv, semmi nem volt, csak az a pár cipő. Abban az esetben, ha véletlenül egy nagyobb rendelés, vagy komolyabb érdeklődés látszik a termék iránt, s kiderül, hogy nem lehet gazdaságosan gyártani, „leég” az egész gyár. A közönségszavazatok alapján előkelő helyre került a goflex cipő. A kereskedők is kezdtek érdeklődni. Aztán jött az angol megrendelés.

Apaczeller István: Ezután kezdtünk gondolkodni azon, hogy ez tulajdonképpen újítás is. Erre ösztönzést kaptunk a vállalat vezetőitől. Elfogadták az újítást, pár hónap alatt felkészültünk a gyártására, azóta már az angol piac után amerikai megrendelés is érkezett, amit teljesítettünk.

— Most megkérdezhetem; mennyit kaptak érte?

Havasi Ferenc: Az idei első féléves termelés után fejenként 12 500 forintot. A második félévről majd 1981- ben számolunk el.

— Az önök neveltje, Niko- lov Tamás főmérnök mondta nekem, hogy a német Apolló cég vezetője kijelentette: „Ha nekem öt Apaczellerem és Havasim lenne, akkor meghódítanám a világpiacot!” Mit jelent ez maguknak?

Apaczeller István: Erről nem tudtam idáig, de örülök neki. Nekem azért többet jelent, hogy itt a gyárban megbecsülnek.

Havasi Ferenc: Azt hiszem, jogosan lehetünk büszkék minden elismerésre. Már hónapok óta készültünk a BNV- re, naponta bementem a mintaterembe, megnézni a kollekciót. És ilyenkor éreztem, hogy ebben az én munkám is benne van.

I

— Készülnek újabb újítások is?

Havasi Ferenc: A goflex újabb változata készül. A régi bőrrámát szeretnénk kiváltani gumival. Kísérleteket már végeztünk, az anyagot kellene még beszerezni hozzá. Sokat jelentene anyagilag ez az újítás: a bőrráma ára 40 forint egy pár cipónál, a gumié pedig csak 13 forint. Ezt kell végig vinni.

— A bonyhádi cipőgyár dolgozójának lenni jelent valamit?

Apaczeller István: Egy mondatot szeretnék határozottan kijelenteni, kicsit ösz- szefoglalva beszélgetésünk lényegét: magadnak dolgozol! Ez azt is jelenti, hogy legyen mögötte a megbecsülés is, de csak akkor, ha valaki dolgozik! A kérdésre; mit jelent nekem oipőgyárinak lenni? Ha valami jót hallok a vállalatról, bizsereg a vérem!

— Köszönöm a beszélgetést!

HAZAFI JÓZSEF Fotó: GOTTVALD KÁROLY

Ezen a helyen egy alkalommal már foglalkoztunk azzal a kérdéssel, hogy az első világháború idején rendkívüli módon megromlott a közellátás; olykor fél évig sem lehetett egyetlen szál gyufát sem kapni: textíliát évikig nem lehetett venni; a gabona fejadagot igencsak szűkre szabták. S arról is említettünk néhány mondatot, hogy nem volt lábbeli, mert a bőráru a frontra került, s a hátországban divatos lett a facipő, azaz közismert nevén a klumpa. Az emberek gyakran még ünnepeken is ilyen klumpákban jártak.

A levéltári kutatás most olyan dokumentumot tárt fel, amely szerint még a facipő is hiánycikk volt. S hogy nem egyedi esetről van szó, az a dokumentumból egyértelműen kiderül.

A Magyaróvári Gazdasági Akadémia igazgatósága 1917. február 23-án kelt levélben fordult a Tolna megyei Gazdasági Egyesületi titkárához, Molnár Józsefhez. A következőket írta:

„Szekszárdi diák koromban, emlékezem, hogy akkor még nagyon járta ott a klumpa, a becsületes facipő. Járványos elvetélésünk van, s ennek a leküzdésénél óhajtanám én ezeket a becsületes facipőket alkalmazni a takarmány-előkészítés körül. A betegségeket ugyanis af gondozó személyzet terjeszti oly módon, hogy amidőn a takarmányrépát előkészítik, a fertőzött lábbelikkel befertőzik a takarmányt is. Ha én keresztül tudnám vinni, hogy a takarmány készítésnél klumpában járnának munkásaink, talán kevesebb fertőzés fordulna elő. Épp ezért nagyon kérlek, amennyiben módodban van, lennél szíves öt pár jó nagy becsületes parasztlábra való klumpát küldeni akadémiai gazdasár gunk részére”.

A levelet Újhelyi Imre igazgató írta alá.

A levél arról tanúskodik, hogy Magyaróvár környékén nem volt kapható a facipő — nem mintha ott nem ismerték volna. A hiány oka valószínűleg ugyanaz, mint itt Tolnában. Ugyanis a kérést nem tudta teljesíteni Molnár József. Amikor megkapta Magyaróvárról a levelet, azonnal köriratot küldött a szálkai, a teveli, a bonyhádi, a ciköi, a kurdi és a hőgyészi jegyzőknek, körjegyzőknek, kérve:

„kérem, hogy velem sürgősen tudatni lenne szíves, vájjon községében lehet-e fa- czipőt (klumpát) kapni és ha lehet,

1) a nagyobb fajtának mi az ára páronként.

2) az eladó vállakozik-e arra, hogy 5 párt utánvéttel hamarosan elszállítson a magyaróvári m. kir. gazdasági akadémia czímére...”

Molnár József a körlevelével szinte egyidejűleg értesítette az intézkedésről a gazdaság igazgtóját, s megírta:

„mindezekre a felderítő intézkedésekre azért volt szükség, mert szóban forgó gyáriparunk (?) a vidéken decent- ralizálódik és mert nem bizonyos, vajon egyik-másik gyárunk nem cserélte-e fel ezt a békés foglalkozást a fedezék-faragás sokkal kevésbé jövedelmező, de ma annál hazafiasabb és annál veszedelmesebb gyakorlásával, no meg tekintettel az ipartermékek áremelkedésére — a küldemény árával sem akarlak úgy meglepni, hogy az esetleg merénylet számba vehető ár-, követelés ellen a beszerzésre irányuló szándékot elejtésével se védekezhessél.”

Csupán annyi megjegyzést még a klumpához, hogy a facipő a szegényemberek számára a legkönnyebben hozzáférhető „öltözék” _ volt, mert a bőrcipőnek — ha ilyet lehetett is kapni — csak alig harmadába került. E sorok írójának személyes élménye, hogy a felszabadulás előtt az iskolai osztályok ajtaja előtt hosszú sorokban

álltak a klumpák, mert a terembe nem volt szabad facipővel bemenni. A facipő aljára több-kevesébb szalmát tettek, hogy melegebb legyen a lábbeli, vastag harisnyát, „fuszeklit” húztak a gyermekek lábára, hogy a hideg ellen kellő védelmet biztosítsanak.

*

Maradjunk 1917-nél, ha már a fenti levél kapcsán erről az esztendőről esett említés. Miről írtak a korabeli újságok? A személyi hírek, a kaszinó életéről szóló tudósítások, a lopások, és a verekedésekről szóló beszámolók mellett nagy számban jelenték meg a takarékossági intézkedések. A Tolnavármegye és a Közérdek című lap 1917 január 11-1 számában olvashatjuk a következőket:

„A december 12-én tartott minisztertanácsból keltezve valamennyi miniszter körrendeletét intézett a hivatalok vezetőihez, hogy mindazokban az állami és közhivatalokban ahol még a délelőtti és délutáni hivatalos idő van használatban, az egyfolytában tartandó hivatalos órákat (léptetik) életbe, hogy lehetőleg esti világításra ne legyen szükség, s a fűtésnél is nagyobb megtakarítás legyen eszközölhető. A miniszter eltiltja a gyertyával való világítást, s azoknál a hivataloknál, ahol az esti világítás nélkülözhetetlen, megszabja a világítás maximumát. — A fűtőanyag kímélésére különösen felhívja a hivatalfőnökök figyelmét, amennyiben hangsúlyozza, hogy a meglevő készletekkel úgy kell gaz- dálkodniok, hogy a téli hónapok végéig elegendők legyenek, s ahol tűzifa beszerezhető, ne vegyék Igénybe a szénkészletet, mert a szén a nagyvárosok fűtésére és világítására szükséges. Hangsúlyozza a miniszter, hogy a tisztviselőkar hazafias kötelességévé teszi a fűtő- és világítóanyag kímélését.”

Ugyancsak a Tolnavármegye és a Közérdekből idézzük az alábbiakat (február 1.)

„Melegedő szoba. Bezerédj Pál v. b. t. t. a szegények iránt való nemesszívűség- gel melegedő szobát állított fel a szekszárdi selyemgyárban, s erre vonatkozik a következő kis hirdetmény: „Melegedő helyiség. A mostani szokatlan hidegben és drága tüzelőanyag mellett különösen a Népkonyha szegényei, de más szegények részére is a selyemgyár telepen melegedő helyiség áll rendelkezésre, ahol naponta reggel 7 órától este 8 óráig szabadon tartózkodhatnak.”

A korabeli szociális viszonyokról szóló rövid hírhez nem kell kommentár.

Az 1971. fébruár 1-i számban olvastuk a következőket is:

„A jövőhét folyamán az egész ország középületeiben megkezdik a rézből való ajtókilincsek és ablakveretek leszerelését. A rendelet szerint a hadsereg részére szükséges rézanyag beszerzése végett a sárgarézből, s egyéb rézötvözetekből készült ajtókilincsek és ablakveretek leszerelése végre fog hajtatni. A leszerelendő kilincsek pótlásának, illetőleg a gyakorlati keresztülvitelnek kellő előkészítése céljából a magyar kir. honvédelmi minisztérium fennhatósága alatt a tüzérségi műszaki felügyelőség — úgy mint Ausztriában történt — próbaszervezetet alakít, melynek működése azonban csupán a középületekre fog kiterjedni”.

Lehet, hogy ebből az időből származik a dal, mely szerint fából van a kilincs és madzag a húzója?

K. BALOG JÁNOS

Apaczefler István és Havasi Ferenc tözsgárdatagokka/