Tolna Megyei Népújság, 1980. október (30. évfolyam, 230-256. szám)
1980-10-05 / 234. szám
1980. október 5. ^PÜJSÁG 7 „A nyelv természeti jelenség. Gyökerei mélyen belenyúlnak a múlt őstelevényébe, egészen a történelem előtti korig, s van törzse, ága, lombja, eleven virága is. Úgy hat ránk, mint valami hatalmas, megfoghatatlan szellemi csoda. De annyira élő és valóságos, hogy érzékeinkkel is észlelhetjük... Magyarul kell gondolkoznunk, és magyarul kell írnunk. Mindez pedig nem nemzetieskedés, nem formakérdés, nem külsőség. Mihelyt a gondolat elszakad a nyelvtől, és nem együtt lélegzik vele, maga a gondolat is elhomályosul. Egy találó nyelvi fordulat, mely együtt fogan a tudományos mondanivalóval úgy, hogy az egyik a másikat termékenyíti, többet tesz a megértés érdekében, mint a terjengős fejtegetések.” (Kosztolányi Dezső) ANYANYELVŰNK Beszélgetés a főiskolán A technika Nyelvtudomány és gyakorlat Vakmerő dolog lenne a tudományok kőit bármiféle fontossági sorrendet megállapítani. Ilyesfajta eszembe se jut, csak annak a véleményemnek adok hangot, hogy bármely tudomány eredményeinek közkinccsé tétele legalábbis' kétséges az anyanyelv fölényes biztonságú ismerete nélkül. Ami a „fölényes biztonságot" illeti, azzal alighanem lehet valami baj. Ezen az oldalon egy optimista Gyulai Pál-idézetet talál az olvasó. Gyulai kiváió férfiú volt, de közepes jós. Gondoljunk csak arra, hogy Lörincze professzor már időtlen idők óta igyekszik „Magyarán szólva" okítani bennünket a rádióban. Grétsy László nem kevésbé és a különböző nyelvmivelö kísérleteknek, jószándékú erőfeszítéseknek se szeri, se száma. Kosztolányi Dezső, aki igazán ihletett művésze volt anyanyelvűnknek, két testes kötetet is szentelt a célnak, „Nyelv és lélek” és az „Erős várunk, a nyelv” cimüt. Mindezek a felelevenítésére, megbeszélésére Szekszár- don kerül sor, főiskolánk anyanyelvi tanszéki csoportja vezetőjének, dr. Rónai Bélának szobájában, aki egész életét a nyelvtudomány berkeiben töltötte. Itt próbáltam meg összegezni mindazt, amire első kérdésem után sort kerítettünk. — Tulajdonképpen nem is kérdés, hanem gondolatkör — kezdtem. — Hogyan kapcsolódik a nyelvtudomány — mely a szó „tudomány" tagjával óhatatlanul némi elvontságot sejtet a gyakorlathoz? — Mindenhogyan! Kezdjük a legegyszerűbb, önmagától értetődő ténnyel: a társadalomban nincs, aki az anyanyelvet ne használná. Megtanulásának lehetősége a családban kezdődik és a család jellegétől függ, hogy ez az alapképzés milyen szintű, színvonalú lesz. Az általános iskola I. osztályába már bizonyos beszédkincs birtokában, kellő kifejezőkészséggel kellene eljutni. Ez — sajnos — Aki nem tudja kifejezni gon- helyzet zömmele bből adódik, nincs így és a hátrányos dolatait, lettlégyen egyébként bármilyen jó eszű, az előbb-utóbb bezárkózik, gátlásos lesz. Ami úgy is érthető, hogy spontán anyanyelvhasználat már az általános iskolában sem elég. Később, felnőve pedig vannak olyan életpályák, melyeken az anyanyelv elmélyült ismerete és használata — e kettő összefügg — nélkülözhetetlen. Pedagógusokra, a társadalmi szervek vezetőire, munkairányítókra és egyáltalán nem utolsó, hanem inkább elsősorban az újságírókra gondolok... — Csak azt ne mondja, tanár úr, hogy mindezek ennek kivétel nélkül fölényes biztonságú birtokosai! — Nem mondom. De azt viszont igen, hogy a nyelvpedagógusok egyik fő gondja: hol, mikor, hogyan lehet és és kell beavatkozni a spontán nyelvfejlődésbe. Hol kezdődjön a nyelvfejlesztés, ami természetesen egyáltalán nem zárja ki a nyelvjárási sajátosságok, ízek megőrzését. A pedagógusoknak fontos kiegyenlítő szerepe van például a középiskolákban a kevés- és nehéz- beszédűek, meg a jó svádájú, fecsegők közt. — Ami a középiskolát illeti, többször megírtam már, hogy kitűnő magyar nyelv és irodalom tanáraim voltak, de óráiknak a „nyelv”-vel, pontosabban a nyelvtannal foglalkozó részeire ma is lidércnyomá- sos emlékek felidézése visszagondolni... — Elhiszem! Korábban az anyanyelvi oktatás szinte kizárólagosan grammatikai alapokon nyugodott, nem találkozott a spontán nyelvfejlődéssel és fokozatosan csődbe jutott. — Mi a fejlődés útja? — Egyebek közt az információelmélet témakörébe tartozó kommunikációkutatás. Elfogadhatjuk azt a tényt, hogy az emberek egymás közli kommunikálása ■még nagyon sokáig elsősorban verbális marad. Édeskeveset tudunk azonban arról, hogy eközben milyen mechanizmusok működnek. A hagyományos grammatika a hang-szó-mondat egymásból következő, imponálóan logikusnak tűnő felépítési folyamatát hirdette. A valóság azonban nem ilyen egyszerű. Előbb van az élmény, aztán az ebbből születő alaktalan szöveg, majd a fokozatos közelítés és tisztulás. Mindehhez a grammatikai háttér lehet • a tudatos önkontroll alapja. — Természetesen! Éppen ezért válik egyre inkább a nyelvtudomány társtudományává a pszichológia. A beszéd az egyik legfontosabb személyiségjegy. Úgy kell az anyanyelvet oktatnunk, hogy a spontán fejlődés és fejlesztés ne nyomja el a személyiséget. — Tehát van egyéni beszédstílus? — Kétségtelenül van. De él az epigonizmus veszélye is, amire a pedagógusoknak fokozottan ügyelnie kell. — Mi a helyzet a főiskolán? — Elsőéveseink óhatatlanul most látják kárát a középiskolai anyanyelvi oktatásnak. Ugyanis már ott hiányoztak a megfelelő személyi feltételek. Egyetemeinken hangtörténetet, szótörténetet, nyelv- történetet, összehasonlító nyelvészetet bőséges óraszámban tanítanak, de a beszélt nyelvvel alig foglalkoznak. Készítettem egy aprócska felmérést. Egyáltalán nincsenek kevesen az olyanok, akik tanítói pályára készülnek, de állításuk szerint középiskolai éveik alatt egyáltalán nem tanultak magyar nyelvtant! — Az anyanyelvi képzésre milyen óraszám áll rendelkezésre? — Korábban az első két félévben heti két óra volt... — Ez iszonyatosan kevés! — Az, de már megváltozott. Most az első két félévben heti 3—3, a következő kettőben 2—2 órát kaptunk. A nyelvtani hiányok pótlása mellett foglalkoznunk kell az elméleti képzéssel és beszéd- in űvelésseL — Utóbbihoz elég a tanulás, vagy kell valamilyen készség is? — Kell készség, de ez fejleszthető és jórészt megszerezhető.' .—: Ha napjainkban valaki egy idegen nyelvet, főleg világnyelvet akar megtanulni, a legtöbb kehely en jól felszerelt audiovizuális stúdiók állnak rendelkezésére. Mi a helyzet az anyanyelvi oktatásnál? — Hanglemez semmilyen sincs. 1974-ben Pécsett, a tanárképző főiskolán elkezdtünk egy távoktatási kísérletet, melynek során nagyon szűkös körülményék közt, a Felsőoktatási Pedagógiai Kutató Központ segítségével, korlátozott számban magnószalagokat készítettünk. Nem első osztályú előadóművészek közreműködésével, akiknek honorálására nefn volt •keret, hanem derék, rokonszenves Kazinczy-díjasokkal. Ez a kísérlet most zárult, értékelése még folyik. — Mi a véleménye, az úgyneveztt „tömegkommunikációs eszközök” szerepéről az anyanyelvi oktatásban? — Felmérhetetlenül nagy a felelősségük! A Rádió dicsérete Annyira „mindennapi” az az erőfeszítés, melyet á Magyar Rádió végez anyanyelvűnk védelme érdekében, hogy összességében nem is gondolunk rá. Bizonyságul csak az előző heti példákat idézzük: Hétfőn a Kossuthon Lörincze Lajos: Édes anyanyelvűnk című műsora hangzott el. Másnap késő délután a talán legnagyobb jelentőségű az ilyen jellegű adások közül, melyben Péchy Blanka és Deme László bizonyította a tényt, hogy „Beszélni nehéz”. Ugyanezt másnap délelőtt a Kossuth hullámhosszán megismételték, majd estefelé a „Gondolat” című irodalmi hangos-folyóiratban Lörincze Lajos beszélt az „Emberközpontú nyelv- művelésről”. A nyelvtanuláshoz valamikor csak kézikönyvek, szótárak álltak a tanulni (és tanítani) vágyók rendelkezésére. A technika fejlődése azóta számos modern segédeszközt kínált, bár ezen az oldalon találkozhat az olvasó azzal a véleménnyel, hogy azok közül bizony épp az anyanyelvi oktatáshoz áll édeskevés rendelkezésünkre. Felvételünk a megyei művelődési központban készült és a lehetőségeket hivatott szemléltetni. Tegyük hozzá azonban, hogy a megyei ilyen intézmények módszertani központjában az anyanyelv ápolásával is foglalkoznak, elsősorban a versmondó műhelyen belül. Itt beszédtechnikai oktatás is folyik. A nyelvtanról Idézetek A „rettegett” nyelvtanról így vélekednek a szakemberek, Rácz Endre és Takács Etel nyelvészek: „...a nyelvtan úgy él a köz- tudatban, mint iskolai tantárgy, s még a tantárgyak között is a „száraz”, „unalmas”, „elvont” szabályok gyűjteményének hírében áll. Pedig — a róla kialakult felfogással ellentétben — a nyelvtan a leggyakorlatibb ismeretek közé tartozik. Gyakorlatinak tekinthetjük abban az értelemben, hogy a nyelvhasználat törvényeit állapítja meg, márpedig a társadalomban együtt élő emberek semmiféle kapcsolata sem képzelhető el a nyelv eszközének használata nélkül... Hányszor éreztük, hogy az elhangzott vagy leírt' mondat nagyon jelentős, néha talán sorsdöntő jelentőségű. Vajon nem lehet-e olykor igen jelentős az is, hogy hogyan mondjuk ki vagy írjuk le egy-egy gondolatunkat? Bizonyára vannak emlékeink arról is, hogy nemegyszer tűnődtünk gondolataink helyes és szabatos kifejezésén, s szerettük volna megtalálni a határozott útmutatást arra, melyiket válasszuk a mondatformálás kínálkozó lehetőségei közül. Másfelől részünk lehetett olyan élményben is, hogy valakinek a szavai azért nem hatottak ránk meggyőző erővel, mert helytelenül, hibásan, zavarosan szerkesztett mondatokban beszélt. Ilyen esetben a beszélő nyelvi kultúrájáról alkotott kedvezőtlen Vélemény befolyásol bennünket az illető egyéniségének megítélésében is... A nemzeti nyelv a nemzet fiainak ajkán és tollán él, fejlődik és gazdagodik; de sorvad és hanyatlik, tisztátalan elemekkel vegyül akkor, ha a nemzetben nem él eleven erővel ennek az évezredes kincsnek a megbecsülése, féltő szeretete.” „A magyarok most a szlávok, németek, románok és más népek között az ország lakosságának legkisebb részét alkotják, s századok múltán talán nyelvüket is alig találjuk meg.” (Herder, 1820.) „A XVIII. század kevert nyelvéhez többé nem fogunk visszatérni, s a XX. század újabb diadalait fogja ünnepelni nyelvünk tisztaságának.” (Gyulai Pál, 1892.) „A gyermek, ki beszédtelenül születik a világra, ott talál maga körül bennünket, kik már bírjuk a nehéz művészetet. Mégis meddig tanulja a saját anyanyelvét is. Mert mesebeszéd, hogy az anyanyelv megtanulása könnyű.-Nehéz, a legnehezebb... A gyermekéveink úgyszólván egymásba fonódó, okosan alkalmazott nyelvórákból állanak... Egyelőre csak vasszorgalommal juthatunk célhoz.” (Kosztolányi Dezső, 1905.) „A magyar nyelv nem tartozik ahhoz a nyelvcsaládhoz, mint a legtöbb Európában beszélt nyelv, különösen Európa ezen a táján; szerkezete bonyolult, senki se tanulja meg könnyűszerrel. Magyarországon kívül teljesen ismeretlen. A magyar alattvaló, aki nem tud más közhasználatú nyelvet, mihelyt túljut Magyarország határán, nem képes magát megértetni, sőt, alig képes valahol még tolmácsot is találni. Egy magyarul megjelent tudományos munka, bármi is az értéke, arra van kárhoztatva, hogy ismeretlen maradjon; le kell fordítani, vagy kivonatolni kell egy nagy idegen nyelvre.” (Antoine Meillet, 1930.) „Aki a rádióban vasárnap reggelenként el-elhangzó Nagy családok című, nyelvi szempontból is rendkívül tanulságos sorozatot meghallgatja, aggasztó tüneteket észlel. A jobbára parasztnagyszülők beszéde szabatos ejtésű, egyenletes ütemű... Szilárd gerince, zamata, zenéje van a szónak. Fiaik, lányaik kiejtése már kevésbé szabatos. Gyorsabb az üterrí, ingadozó a lejtés..., de a szónak van még teste, a beszéd izmos, így megérteni sem fáradságos. Az unokák hebehurgya mondataiban temérdek a roggyant testű szó. Hangzók hiányzanak, szótagok torlódnak egymásba. Jóllehet, még a dédunokák is meglepő biztonsággal, talpraesetten válaszolgatnak a riporter kérdéseire, megérteni hadarásukat korántsem köny- nyű feladat.” (Péchy Blanka, 1980.) Az oldalt irta és összeállította; Ordas Iván. Fotó: B. J.