Tolna Megyei Népújság, 1980. október (30. évfolyam, 230-256. szám)
1980-10-14 / 241. szám
1980. október 14. Képújság 3 Hányán vannak? Csökkent és megváltozott munkaképességűek Mii lesi a IKalaliMilial? Nyolc buszvezető példája Két járat között dolgoznak Läufer József autóbuszvezető egy kistraktort javít a tmk- műhely előtt. Ez a gép a takarmányosok kezelésében van. A legkevésbé sem véletlen a két kérdés a címben. Valójában senki nem tudja hány csökkent, vagy megváltozott munkaképességű felnőtt, és mennyi fogyatékos gyermek él megyénkben. A Tolna megyei NEB vizsgálata országosan is érdeklődést keltett, és ha nem is juthatott a felszínnél mélyebbre, legalább a figyelmet felhívja a problémára. Szükséges mindjárt megjegyezni, hogy a drámai hangot nem az egészségügyi ellátásuk indokolja, az biztosított. Amiről a vizsgálati anyag szól, az a társadalmi beilleszkedés, az újbóli munkábaál- lás segítése, pontosabban a segítségnyújtás esetleges volta. Legelőször is tisztázni szükséges, hogy mit is értünk rehabilitáción. Ezt könnyű megtenni, mert jogszabály rendelkezik róla. Az 1/1967. MüM—EüM—PM számú együttes rendelet útmutatója szerint a rehabilitáció a születésüktől fogyatékos, baleset, vagy egészségromlás folytán csökkent munkaképességűvé vált fiatalok és felnőttek társadalmi beilleszkedésének folyamata. A társadalmi beilleszkedés alapvető feltétele a rendszeres munkavégzés olyan foglalkozásban és keretek között, amely szociális biztonságot és társadalmi elismerést nyújt. Ugyanitt . részletesen meghatározzák azokat az egészség- ügyi, vállalati és tanácsi feladatokat, amelyek az eredményes végrehajtás, feltételei. A rendelkezéseknek ezzel még nincs végük, mert a megyei tanács végrehajtó bizottsága egy évvel ezelőtt tárgyalta meg a témát, és határozatában a megyei rehabilitációs bizottság feladatává tette többek között azt, hogy vizsgálják meg, hogyan lehetne az e célra rendelkezésre álló anyagi eszközöket koncentráltan felhasználni. A számuk emelkedik Hogy hány emberről van szó a megyében, azt nem si- * került tisztázni a népi ellenőrzéseknek, mert erről kimutatás nincs. Ezért az Országos Orvosszakértői Intézet nyilvántartásából kigyűjtötték az ott felülvizsgálatra megjelent, és 1930 után született, tehát a munkaképes korúak nevét. Három évvel ezelőtt 472 betegnél állapítottak meg 67 százalékos, illetve ennél alacsonyabb fokozatú munkaképesség-csökkentést, de ebből nem derül ki, hogy végleges-e a rokkantság. Sem az, hogy mióta betegek, az meg főként nem, hogy ma mi van velük, hogy dolgoznak, találtak-e egyáltalán az orvosi javaslatnak megfelelő munkaalkalmat. Mindez nyilvántartása természetesen nem is feladata az orvosi bizottságnak. A következő két évre vonatkozóan csak számszerű adatgyűjtést végeztek és ebből kiderült, hogy 1978-ban 50, 79- ben pedig 20 százalékkal több embernél állapítottak meg, első fokon munkaképesség-csökkenést. Egy jó példa Megpróbáltak akkor alapszinten — tehát az üzemeknél — utánajárni, hogyan is működik az elhelyezkedést segítő mechanizmus, ami már csak azért is indokolt, mert a fent említett jogszabály ezt a feladatot az üzemekre és a tanácsokra szignálja. Megalakulni megalakultak az ezzel foglalkozó bizottságok, de van ahol „igény hiányában” még nem csináltak semmit, mint ahogy van két tanács, ahol nem foglalkoznak a témáival még formálisan sem. Márpedig a dolgoknak úgy kellene történniük, hogy a tanács az üzemektől összegyűjti a munkakörök jegyzékét, és aztán kiközvetíti azokat, akiket saiát vállalatuk nem tud alkalmazni az orvosi előírásoknak megfelelő munkakörben. A gyakorlat szerint a vállalatok — 21 munkahelyet vizsgáltaik meg — igyekeznek megoldani a dolgozóik gondjait, de teljes körű nyilvántartást sehol nem vezetnek róluk, tehát gyakran nem tudhatják, ki szarul segítségre. Véletlenül találkoztak csak a népi ellenőrök egy „igazi” rehabilitációval, az sem az eredeti munkahelyen történt. A TÁÉV egy épületburkoló szakmunkása megbetegedett, a vállalat munkaügyi osztályán azt a választ kapta, hogy nem tudják biztosítani a por-, gőz- és gázmentes munkahelyet, ezért kénytelen volt állást változtatni. A Hő- gyészi Állami Gazdaság viszont tanulmányi szerződést kötött vele, és a szakközép- iskola elvégzése után annak megfelelő munkakört kap. Pontosan erről van szó! Ha valaki fizikai munkát nem végezhet, attól még sok szellemi pálya nyitva áll előtte, már természetesen akkor, ha hajlandó tanulni, és elég fiatal. De az idősebbek szakmai átképzésével is kellene foglalkozni, mint ahogy erre a NEB is felhívja a figyelmet. Már csak azért is indokolt a képzés és továbbképzés megszervezése, mert a vállalatok ugyan küldenek a tanácsokhoz jegyzéket a csökkent munkaképességűek foglalkoztatási lehetőségeiről, de ezek nagyobbik része portás és éjjeliőr, amennyiben egyáltalán megnevezik, hogy milyen munkáról van szó. A NEB ülésén olyan állás- foglalás született, hogy a nyilvántartást alapszinten, tehát a körzeti orvosok segítségével kell kialakítani és csak az igényék teljes ismeretében lehet hozzálátni a többi feltétel, például a képzés, átképzés rendszerének megteremtéséhez. Fogyatékos gyerekek A művelődési osztály nyilvántartása szerint a fogyatékos gyerekek száma az 1975— 76-os tanévtől a mostaniig 716-ról 964-re emelkedett. A számok rávilágítanak arra, hogy a jövőben — nem számítva azt, ami előre nem tudható, a betegséget és a balesetet — milyen igényekkel kell számolni. Az idei tanévben a 961 gyerek közül valamilyen nevelőotthonban van 243, 607-et képeznek kisegítő iskolában és osztályban, ahol az sincs, heti hat óra korrepetálásban részesül 111 általános iskolai tanuló. A vizsgálat a nevelőotthonokra és a kisegítő iskolákra terjedt ki. Kisegítő iskola utáni továbbképző tagozat nincs a megyében, ezért az ott végzettek döntő többsége segédmunkás lesz, és alig van rá remény, hogy elvégezze a maradék két osztályt, a szakmunkásképzővel együtt. A kisegítőben ugyanis a nyolc év alatt 6 osztály anyagával végeznek. Az állami gondozottak helyzete ennél is bizonytalanabb, mert a hivatásos utógondozó hálózat nem épült ki, nevelőszülőket és pártfogókat keresnek számukra a pedagógusok. Az intézetek és a környező munkahelyek között van olyan hatékonyan működő patronáló rendszer, de ha a fiatal az első munkahelyét elhagyja, senki nem tud róla többet. Mint ahogyan a megyei tanács osztályai között is, „elvesznek” a fiatalok. Nemcsak érdemi koordinációs kapcsolat nincs az egészségügyi, munkaügyi és művelődés- ügyi osztályok között, de még a nyilvántartási rendszerük is eltérő. Az egészségügyi osztály a nagyjából általános iskolás korú fogyatékosok számát 200-ban adja meg; a már említett oktatási nyilvántartás alig egynegyedét. 19 és 30 között pedig 135 fiatalról tudnak, amíg a munkaügy 18 és 30 év között 86 fiatal munkavállalót ismer. Ez utóbbi számok nem vonatkoznak az egész megyére mert a szekszárdi járásban és a városban. Dombóváron és környékén nem rendelkeznek ilyen nyilvántartással. Kifogásolja a vizsgálati anyag, hogy a halmozottan fogyatékos gyerekekről egyáltalán nem tudunk, márpedig az, hogy valaki fogyatékos, vajmi keveset mond, áriról, milyen segítségre szorul. Védő, óvó munkahely nincs a megyében, tehát a rendes munkahelyen nem foglalkoztatható állami gondozottak, rendszerint szociális otthonba kerülnek. Az anyag a fentieken kívül még sok részterületet mér fel, amelynek az eredményeit nemcsak az illetékes megyei, hanem a felsőbb szervekne is megküldték. Itt még csak annyit fontos megjegyezni, hogv kevés a gyógypedagógus. Nem vonva kétségbe a kisegítő iskolákban dolgozó nevelők rátermettségét. tény. hogv alig több. mint a felének van gyógypedagógusi végzettsége és ezzel az országiban a 18. helyen állunk. 1HÁROS1 IBOLYA Nem kell sok utat bejárni, hogy találkozzunk üzem, gyár, építkezés vagy éppen mezőgazdasági üzem előtt álló autóbusszal. Ezek a buszok — szerződéses Volánkocsik, vagy a gazdaság saját járművei — egész nap állnak. Hajnalban munkahelyre viszik a dolgozókat, műszak után pedig haza. A sofőrnek az a dolga, hogy vezesse a járművet. Ha célhoz ér, kiszáll, pihen, olvasgat, s valahogy csak eltelik a. nap, amíg a munkások fáradtan beülnek a járműbe, és hazaindulnak. Ekkor dolgozik ismét a busz vezetője. Fölöttébb luxusnak számít tehát, hogy egy munkára alkalmas ember egész nap „készenlétben” áll. Furcsa, 'hogy még nem vált tömegessé az a hőgyészi kezdeményezés, amely az állami gazdaságban ma már természetes. Nyolc saját autóbusza van a gazdaságnak. Ezekkel szállítják a pusztákra, majorokba a dolgozókat. Van a növény- termesztésnek dolgozó és van az állattenyésztési ágazatban fuvarozó autóbusz is. Itt is — mint más gazdaságokban sokáig — a buszvezetők csak vezettek. Munka ez ugyan, a javából, de semmiképpen sem olyan nehéz, hogy egy órás vezetést hét órán át kelljen kipihenni. A gazdaság vezetői eldöntötték, hogy munkára fogják a várakozó sofőröket. A tömegszervezetekkel, bizalmiakkal megbeszélték; segítsék agitációjukkal a gazdasági vezetők ötletének megvalósítását. Nem sokat kellett beszélni. A sofőrök megértették, hogy hasznosabb a gazdaság számára, ha amíg a kocsi áll, a műhelyben dolgoznak. Saját érdekűket is megtalálták ebben, hiszen több fizetést kaptak a „külön” munkáért. Mind a nyolc autóbusz vezetője tehát beállt napközben dolgozni. Van, aki a tmk-ban kapott feladatot, a másik ember az állattartó telep műhelyében, motort szerelt, a harmadik, a negyedik ekéket javított, szóval jutott mindenkinek hasznos elfoglaltság. Läufer József buszvezető, azaz állami gazdasági dolgozó Kisdorogon lakik. Innen indul munkásokkal minden reggel, amíg a célhoz ér, 21 helyen áll meg, veszi fel a dolgozókat. A Tabód—Zomba —Kéty—Hőgyész—Szakály útvonalon közlekedik. Amikor lerakja az utolsó embert is, átöltözik és beáll a karbantartók közé. Ami soron van, azt kapja, tehát nincs külön munka, nincs válogatás. Ha szükséges, lakatos, hegesztő, motorszerelő, mint ami általában az ilyen jól képzett emberektől el is várható. No, persze, szorgalmához sem fér kétség, nem hiába korábban őt választották buszvezetőnek is, hiszen az volt akkor a gyakorlat, hogy a legjobb embereket rakják a drága buszokra. Läufer József új Ikarus autóbusszal dolgozik — hajnalban és este. Most, az őszi szezonban a hét végét mindig „külföldön” tölti. Ugyanis ő fuvarozza a vendégmunkások egy csoportját Nógrád és Heves megyékből. De napközben — a hét más napjain — műhelyi munkás, két járat özött. PÄLKOVÄCS JENŐ Fotó: Gk „Néprajzos”-lakás (TUDÖSÍTÚNKTÚL) Az elmúlt napok egyik estjére meghívást kaptunk Nagyszokolyba. Feleségemmel a megbeszélt időben csöngettünk a fiatal házaspár ajtaján. Tóth doktor, a nagy- szokolyi állatorvos nyitott jatót. Meglepődve vettük észre, hogy az előszoba, a folyosó és a hall nem a szokványos módon van berendezve. A bemutatkozás után a fiatal háziasszony, Perjési Adrienne aztán eloszlatta csodálkozásunkat : — Igen, mindenki meglepődik azon, hogy két gyerek mellett ilyen „néprajzos” lakásban élünk. De mindannyian szenvedélyes gyűjtők vagyunk. Férjem a trófeákat és fegyvereket gyűjti, én meg a régi paraszti edényeket, szerszámokat. — Honnan kapta az ötletet a gyűjtésre? — Mint pesti lány, fogalmam se volt a paraszti életről, a vidékről. Amikor Laci feleségül vett, mint gyesen lévő állatorvos-feleség mentem én is a kocsival kiszállásokra, 1975-ben Nagyhörcsö- kön padláson találtam egy sütőlapátot. Talán ez volt az a pillanat, ami felkeltette a szenvedélyt bennem. Mivel olvasni igen szeretek, közel 1700 kötetünkből kikerestem és kiolvastam a paraszti kultúrákat, az ezzel kapcsolatos hagyományokat. Olyannyira megszerettem, hogy az idő tájt mindenkivel csak a folklórról beszélgettem. Az egyik barátunk felhívta figyelmünket egy elhagyott régi házra ahol a romok alól bányásztuk ki a bölcsőt, a facipőket, a tilót, a fejőszéket, a teknőt. Ismerőseink pedig, néha már heccből is, de hozták az edényeket, korsókat, tálakat. Aztán Nógrád megyében — egy tót—szlovák községbe kerülve Patvarcom gyűjteményünk kiegészült a kenderfeldolgozás eszközeiAz egyes járom vei. Közel egy éve költöztünk « — talán végleges helyünkre — ide Nagyszokolyra, s itt, a környéken igen sok értékes kultúrát találtunk, kaptunk, vettünk. Itt kiegészült a gyűjteményünk. Van itt ka- zalvágó, gereben, zsuppmacs- ka, cserép kuglófsütő, kötélverő, egyes járom.... TÁCSIK ATTILA A „néprajzi” előszoba
