Tolna Megyei Népújság, 1980. augusztus (30. évfolyam, 179-204. szám)
1980-08-05 / 182. szám
A NÉPÚJSÁG 1980. augusztus 5. Moziban Regényként remekmű, filmvásznon középszerű Ha majd az idei nyár ösz- szefoglaló filmmérlegében nem sorolják a kirobbanóan nagy sikerű alkotások közé az Előttem az élet c. francia filmet, senki ne lepődjék meg. Emile Ajar, megjelenésének évében, 1975-ben nagy vihart kaváró zseniális kisregénye tudniillik legalább megközelítően olyan formátumú forgatókönyvírót és rendezőt kívánt volna, mint maga a szerző, akit ez a kisregénye tett az 1975-ös Goun- court-díj tulajdonosává, hazájában, Franciaországban a könyvslágerlista 800 ezer példányos éllovasává, majd Eü- rópa-szerte — többek között nálunk is — jóféle szellemi izgalommal ünnepelt íróvá. (Ajar könyvét az Európa Könyvkiadó jelentette meg, népszerű Modern Könyvtársorozatában, 1977-ben. Rövidesen megélte a második kiadást is a regény. Véleményem szerint a harmadik példányai se maradnának a könyvesboltok raktáraiban!) Az elsöprő sikerű irodalmi alapanyag Mizrahi kezében középszerűre változott és filmje sajnos nem maradt mentes attól az olcsó szenti- mentalizmustól sem, mely — lévén ez a könnyebbik ellenállás — a megrendítőt kíméletlenül pocsékítja szirupossá. Ráadásul a legnagyobb francia színésznők egyikének, a páratlan ember- ábrázolóként föltétlenül jobb sorsra, azaz szerepre érdemes Simone Signoret-nak a főszerepeltetésével. A regénnyel ellentétben a film gyermekhős,e — Samy Ben Youb alakításában — szép és okos, de halovány. Karakteréből az hiányzik, ami „szülőatyját”, Ajart egy- csapásra tette páratlanná a francia prózát megújítani szándékozó szellemi előkelőségek körében. Mizrahi filmje tehát a lényeggel maradt adósunk. Főhősének Ajarnál feszes szabályú, a kimondhatatlan kifejezésére is alkalmas nyelvét csak nyomaiban tartotta meg. Akik hozzájuthattunk, ezért olvastuk sürgősen újra a regényt, s örültünk legalább annak, hogy Mizrahi filmje az utolsó filmkockákon azért csak hitelesre tudott yáltani. Itt — és jaj de kár,'hogy csak itt! — az igazi Momó szólal meg, fölismertetve a nézővel, mi az, amit a szerző „momiz- mussá” sűrített hősének csaknem egy lélegzetvételre elmondott monológjában, melyben a gyermeki éleslátás, ártatlan obszcenitás, kényszerítettsége miatt keserű bölcsesség egyesül. Ajar, 14 éves anyátlan, apátián gyerekhőse a körötte lévő világról, súlyos morális kérdésekről, társadalomról, politikáról, vagy barátságról és szerelemről szerzett ismereteit keveri legtöbbször telibetaláló ítéleteivel — a regényben. Mindezek után kellene, hogy következzék valamiféle tartalmi ismertetés, amire nem vállalkozom, mert hosz- szan és körmönfontan is nehéz, majdnem lehetetlen az Előttem az élet tartalmi ismertetése. Ajánlom inkább, hogy aki teheti, mégis nézze meg a filmet, mert ha ezután kézbe veszi Ajar kisregényét, talán könnyebben elnéz Moshe Mizrahi közép- szerűsége fölött. Megértve, hogy az Ellőtem az élet-et szinte lehetetlen filmre adaptálni. Egyébként, azért is érdemes megnézni a filmet, mert Simoné Signoret-t viszontlátni — az elmondottak ellenére — élmény. A néző azt állapíthatja meg, hogy az igazi nagy emberábrázolóknak nincs életkoruk, azaz nem veszik el tőlük a múló évek azt, ami miatt nevüket megtanultuk és nem felejtjük el. — li — Rádió Kossuth-könyvek Tenger cseppek A kereszténydemokrácia A sorozatok — többnyire — érdekesek, de dlytoor bizonyos mértékig veszélyesek is. Teljesen érthető módon magukban hordozzák aiz elfáradás veszélyét. Erre annak idején néhai De- zséry László szolgált példával, legújabban Fekete Gyula. Egyik se volt mondható, illetve mondható felelősnek, legfeljebb csak jószándétfcúan hibáamalk. Ugyanez vonatkozik a szerkesztőkre, akik valószínűleg hajlamosak megszokni egy négy szerzőt és nem számolnak azzal, hogy a legjobb képességűek tárháza' se kimeríthetetlen. Jó bizonyíték volt erre a legutóbbi „Egy korty tenger’’’. Valószínűleg a témák végtelenségét sejtetni akaró gyűjtőcím se a legszerencsésebb. Azok előtt semmi esetre sem az, akik kortyoltak már itengenviizat. A szerző érdeklődést köre, indíttatása közismert. Az viszont már közkeletű tévedés, hogy jó, ha a mezőgazdaság témáiról mindig ugyanaz a személy ejt szót. Hiszen való igaz; hogy valamikor a vonattal történő városba járást is meg kellett és lehetett .szokni. Egész bizonyos, hogy sokkal könnyebben ment volt a tsz-szarvezés, ha az akkor ezzel foglalkozók valamiféle jövőbe látó .televízióval lettek volna felszerelve és meg tudják mutatni a mai helyzetet. Mindez igaz, csak éppen ezerszer elmondott, megírt, tehát unalmas. .Azt se vitatja senki, hogy a közős után (mellett?) a háztájiban vallóban nagyon sokat kel dolgozni. Nem ez az Oka, hanem ia nagyon sok tényezővel, pédául az időjárással is, ösz- szef'üggő piaci helyzet, hogy manapság. bizony a lecsó egy népesebb csiatiád asztal,án luxuscikknek számít, akár tetszik ez a tengeri kortylak kommentátorának, akiár nem. Természetesen nem tetszik, de ezzel se áll egyedül. Mi lenne az alkalmas megoldás az ilyesfajta publicisztikád fáradtság megszüntetésére? ’Bizonyára van, aki különbet tud (végtére ezért is tartanak megfelelő szakembereket a rádiónál), mi csak a szerzők sűrűbb válogatását, változtatását tudnánk javasolni. Ha Feketét nem Fekete, hanem esetleg Faragó Vilmos, őt ismét más és más követné, miaijd kezdődne az egész élölről, mindenki nyerne. A szerzők is.-s. -n. t r Óvodások Murai Jenőnél Rákospalotán Murai Jenő szobrászművész vaslemezből készített szobraiból egy kis házi kiállítást állított össze a kertjében, az odalátogató gyerekeknek. Nyugat-Európában A mali világ eseményei iránit érdeklődő ember — a tömegkommunikációs eszközök révén — nap-nap után találkozik a nálunk alig ismert keresztény pártokkal, mozgalmaikkal: a kereszt én ydemok- róciával, a keresztényszocializmussal, a politikai .katolicizmussal. E .politikai-ideológiai képződmények tartalmáról, kialakulásánál, történeti fejlődéséről kap az olvasó közérthető tájékozódást a kötetben szereplő tanulmányokból. A kereszténydemokrácia az európai politikai életnek másfél évszázada kisébb-nagyobb intenzitással jelenlevő tényezője. Sikerei és kudarcai után történelmi jelentőségű virágkorét az 1945-től az 1960-as évek elejéig tartó időszakban érte el. Az új történelmi helyzetben betöltött szerepét öt különböző tanulmány mutatja be a kötetben. A .szerzők úttörő munkát végeztek, amikor elsőként vállalkoztak az európai keneszténydemokrá- ciia monografikus feJdolglozá- sáila. Jel-Kép Amikor megjelenik egy folyóirat, amely céljául tűzi ki, hogy mindenkihez szólni akar „akinek értelmes, közérdekű közölni valója van”, akkor az ember örül és örömében hajlandó előlegezni egy nagy adag bizalmat. Amikor pedig az is kiderül, hogy a folyóirat Széchenyi Istvánnak egy szélesebb értelemben is igaz mondatát választja mottójául, akkor az előbb említett bizalom csak fokozódik. Az idézet: ,,A’ Hitel védan- gyala pedig’ s fényes napsugára a’ publicitás — nyilvánosság.” A Tömegkommunikációs Kutatóközpont ezután negyedévenként megjelenendő folyóirata, a „Jel-Kép” első számának címlapján hordja tartalmát. A televízióval, rádióval, sajtóval óhajt foglalkozni, tehát a tömegkommunikáció mindhárom területével, mely már régóta nélkülözte egy komoly elméleti folyóirat létét. Címek az első számból: A televízió társadalmi helye. — A született televíziós (beszélgetés Vitrayval). — A televíziózás mint családi rítus. — Levelezőlapok, a képi kultúra közkatonái. — Az ország gazdasági helyzetének és az egyének anyagi helyzetének megítélése. Mindezt csak kedvgerjesztőül. A folyóirat természetesen előfizethető. Példányonkénti ára 16 forint. Az első szám vitathatatlanul megéri ezt a pénzt. O. I.. ________________________________________________ T V-NAPLÓ Opera a tévében Egy felmérés szerint, ilyenek pedig gyakran készülnek, a dzsessz és a rokon könnyűműfajok kedbeltségi aránya megközelíti az ötven százalékot, ami egyaránt magas, akár divatjelenségnek tartjuk, akár a zenei műveltség pótolandó hiányát látjuk benne. Az opera kiváltképp mostoha helyzetben van, s ma már a vidéki színházak sem szívesen utaznak (tapasztaljuk Szek- szárdon is), amit sok egyéb mellett az is magyaráz, hogy nehéz és költséges a nagy létszámú együttes mozgatása. Marad hát a tévé — számára feladat is, hivatás is —, s a két műsor ma már lehetővé teszi, hogy többi idő jusson a korábban háttérbe szorult műfajokra. Az elmúlt hetekben néhány előadásban volt részünk, reméljük, több is követi őket. Legnagyobb érdeklődéssel a New York-i Metropolitan előadását vártuk, ami a színház világhíre alapján érthető is. A méretek sem akármilyenek: az új épület 3800 személyt fogad be, s már a régi színház is, ami 1883-ban nyílt meg, arról volt nevezetes, hogy világsztárokat foglalkoztatott. Ilyenben most sem volt hiány, mert Renata Scotto énekelte Manont, s minden részletében kitűnő előadást láthattunk. Bergman Varázsfuvolája is eljutott végre hozzánk, ez azonban csalódást okozott. A svéd énekesek csak közepes kvalitást jelentenek, Bergman rendezése pedig egyszerűen gyermekded. A Varázsfuvola nem abban az értelemben meseopera, mint a Jancsi és Juliska, nem is csak Singspiel: az emberi szépség és igazság költeménye, az operairodalom egyik csúcspontja. De erről már sokat írtak, az elmúlt kétszáz évben bőségesen értelmezték is, épp ezért volt meglepő Bergman szegényes leegyszerűsítése. Viszont az is igaz, hogy a Varázsfuvolát mindenki, minden időben szívesen hallgatja. Szombaton este Donizetti Don Pasqualéját láthattuk, az egyik legnépszerűbb vígoperát. Bemutatója 1843- ban volt, már 1846-ban nálunk is adták, s azóta szakadatlanul műsoron van. Úgy látszik, világszerte hódít a divat, hogy nem nyugszanak bele a remekművek természetes létébe, mindig akad átdolgozó, aki jobbítási szándékkal ront az eredetin. Ezúttal is ez történt: a derűs és minden részletében világos örténet pergését folyvást megakasztja Malatesta doktor magyarázata, aki azt mondja el. amit a néző éppolyan jól tud, mint ő. így aztán az előadás lelassul, amit a rendező azzal próbál ellensúlyozni, hogy a szereplőket állandóan mozgatja, sőt Don Pasquale, ez a roskatagságában is kéjsóvár aggastyán időnként vadul futkároz, amit nem várnánk tőle. Az opera persze most is jó, akik ezúttal ismerkedtek vele, kitűnő szórakozásban volt részük, s világsztárokban sem volt hiány: Réri Grist, Hermann Prey, a maiunk is vendég szerepelt Luigi Alva és Oskar Czerwen- ka kivételesen szerencsés együttest jelent, s a dirigens Silvio Varviso is a legjobbak közé tartozik. Nem csoda hát, ha az előadás kivételes zenei élmény volt. CSÁNYILÁSZLÓ Hangverseny krónika A Budapesti Barokk Trió hangversenye a megyeházán Végre megengedte az idő, hogy a szekszárdi zenélő nyár harmadik koncertje ott hangozzék el, ahova eredetileg is tervezték a sorozatot: a volt megyeháza udvarán. (Tudott dolog, hogy az előző két hangverseny az időjárás szeszélyessége folytán a művelődési központ márványtermébe szorult...) Bizonyára nem elsőként fedezzük fel a dolgot, hogy Szekszárd eme kis „Károlyikertje” remek akusztikájú, pompás hangulatú környezet. Eltekintve a tujafáfcon csap- kodó-fészkelődő vadgalambok némileg bosszantó „zörej- zenei-hátterétől”, tulajdonképpen azt mondhatnék: jó tulajdonságaihoz mérten nem is eléggé kihasznált a hely. Mi okozhatja? Az idegenforgalom kicsi volta...? Nyári munkálatok, szabadságok...? A plakátokon mindenesetre nem múlott, s akiket sikerült ezúttal a szép hangok, s -zenei gondolatok helyszínére csalni, azok minden bizonnyal maradandó élményben megmártózva térhettek haza. A Budapesti Barokk Trió (tagjai: Pröhle Henrik — fuvola, Horváth Anikó — csembaló és Pertorini Rezső — gordonka) műsorát Leclair: G-dúr szonátájával kezdte. Már az első hangok fel- csendülése után magával ragadta az embert Pröhle melegen zengő, az egész teret betöltő fuvoláhangja, s _ az, hogy nagyszerű technikával, biztos művészi ízléssel irányítja a (vég nélküli folyondár módján zenét szövő) „hangkígyót”... Pertorini csellista kvalitásai igazából a műsor második számában, Vivaldi: Emoll szontájában csillantak fel. Az ember igazán zavarban van: kamaraművészi minőségét méltassa-e (amelyek nem véletlenül avatják a kisegyüttes egyik pillérévé), avagy meglepetésének adjon-e hangot: milyen remek muzsikus volna Pertorini szólistaként is... A mű megszólaltatása mindenesetre ilyesfajta gondolatokat ébresztett a hallgatóban. Horváth Anikóról szólva, mindenekelőtt hangszerének visszafogott hangzását sajnáljuk — ez nem az ő bűne -r, talán mégsem ártott volna egy kicsit beerősíteni. A technika vívmányainak mértékkel való alkalmazása, nem hisszük, hogy ártott volna a — zömmel barokk művekből álló — repertoárnak, hangzásképnek, stílusnak. Horváth Anikó a hetvenes évek elején végzett, majd Zuzana Ruzickovánál képezte magát tovább. Briliáns tehetség, bizonyította ezt a nagy technikai feladatokat támasztó Telemann : Trió concertante produkciója is. Csemegéje volt a hangversenynek Alberechtsberger Partitája. Bár a megyeházudvari miliő inkább a klasz- szikus stíluskorszakokat idézi, mégis, szinte rokokös udvari szeánszot láttunk magunk előtt, gyertyás, rizs- poros-parókás fogadások levegőjét éreztük a divertimento jéllegű mű hallgatása közben. Drukkolunk, hogy a szép sorozat záróhangversenyét (a Tinódi Kamarazenekar fellépését) ugyanebben a kellemes környezetben tegye lehetővé az időjárás. DOBAI TAMÁS Jövő heti filmjegyzetünket A nap vége című svéd filmről írjuk
