Tolna Megyei Népújság, 1980. augusztus (30. évfolyam, 179-204. szám)
1980-08-31 / 204. szám
1980. augusztus 31. ."népújság Chrudinák Alajossal, a televízió külpolitikai szerkesztőségének vezetőjével — Bátran mondhatom, hogy a külpolitikai szerkesztőség riportfilmjeit az egész ország megnézi. — Filmjeink népszerűek. Hadd mondjak egy külföldi vonatkozású adatot. A Háború a Szaharában című riportfilmünket több mint egy tucat ország televíziós társasága vásárolta meg. Többek között azért is döntöttünk ügy, hogy a jövőben minden tévéfesztiválon ott leszünk, hogy a televíziósok minél nagyobb köre, ismerje’ meg munkánkat. — Gyakran hangsúlyozza, hogy riportjai mindig kollektív munka eredményei. Mitől lesz mégis „chrudináki” a film? — A televízióban nehezen képzelhető el egyéni produkció. Ez kollektív munka. Kezdve ott, hogy gondolataimat, ötleteimet nem tudnám megvalósítarii operatőr, vágó. zenei szerkesztő és az egész bonyolult televíziós technika segítsége nélkül. A hírlapíró egyedül írja tudósítását. A televízióban stábmunkára van szükség. A szerkesztőségben árra törekszem, hogy elképzeléseimet, amit „Chru- dinák-filmnek” nevezett, stílussá fejlesszem. j — Stílusának ismérvei? — Ellentmondásaiban mutatni meg a dolgokat. Ugyanakkor olyan ritmusban, olyan szerkesztésben valósuljon meg a film, hogy embercentrikus legyen. A másik ismérv talán a riportkészítés módja. Minden riporter a maga személyiségét igyekezzen érvényre juttatni a produkcióban. Ám a személyiség tudást, információt, komoly ismeretanyagot és emberismeretet is feltételez. Lényeg retörő és kényes kérdéseket kell feltenni. Ne nyelje le a riportalany mindenféle megnyilatkozását, hanem állítsa szembe ellenvéleményét. Csak a valóságot, az igazat lehet bemutatni, mert a néző hamar rájön az esetleges hazugságokra. A külföldi interjúalany pedig többé nem áll szóba vélünk. — Milyen tanulmányok előzik meg a riport- utakat? Egyáltalán, hogyan fest egy forgatás terve? — Láthatta a külpolitikai szerkesztőség második féléves tervét. Szerkesztőségünk jó alkotóműhely. Állandóan megvitatjuk a világban zajló legfontosabb eseményeket, kutatjuk a jellemző tendenciákat. Szerkesztőségünk tulajdonképpen kicsi, ám nagyon sok műsort — hadd mondjam azt: jó műsorokat — készít. Űj kezdeményezések is születnek: egyszerre, egy időben négy stáb utazik terveink szerint a Közép- Keletre: Iránba. Pakisztánba, Afganisztánba és Törökországba. Az itt kialakult, kialakuló válság okait és eredőit szeretnénk felkutatni és véleményünket egy műsorban a néző elé tárni. A pakisztáni és a török vízumot azonban a mai napig sem kaptuk meg. Továbbá megvizsgáljuk. hogy milyen események várhatók a világban, és ennek alapján döntünk, hová utazunk és milyen műsorokat készítünk. — És ha váratlan események adódnak? — Akkor azonnal indulunk. — Ügy vettem ki a szavaiból, hogy a riportfilmeknek már itthon elkészül a vázuk. — Az előkészületekhez -az is hozzátartozik, hogy a szerkesztők, mielőtt útra kelnek, tanulmányozzák a célországban uralkodó politikai helyzetet. Alaposan felkészülnek, témákat gyűjtenek. Én most Iránba készülök. Arról szeretnék tudósítani, hogy a papság, a nemzeti burzsoázia és a baloldal között fólyó belső hatalmi küzdélem milyen irányt vesz. Magyarul: ki kerül ki győztesen. — Khalkali ajatollah — akinek pozíciója, úgy tűnik megerősödött — szót kap-e a filmben? — A nemzetközi sajtóban — és azt hiszem, életében először — a Magyar Televíziónak adott nyilatkozatot. Ö volt az, aki a Biszmillah című filmben, Khomeini főhadiszállásán, abban a sötét éjszakai miliőben az általa hozott és saját kezűleg végrehajtott halálos ítéletekről beszélt. Hogy azóta mi történt vele?! Feltétlenül ő is szerepelne a műsorban, már csak azért is, mert nyilván kamatoztatni fogjuk jó összeköttetéseit. Persze, nem tudom, hogy emlékszik-e még a beszélgetésre, de hivatkozni fogunk rá. Egyébként a filmet az iráni televízió is megvette. Nem tudom, azért-e, hogy bemutassák, vagy pedig pusztán archiválás céljából. — Egyik filmjével diplomaták is foglalkoztak. — A libanoni polgárháborúról készítettünk filmet és ebben megszólalt a Szíriái miniszterelnök is. A szíriai nagykövetben kételyek merültek fel, hogy esetleg nem megfelelően interpretáltam a miniszterelnök szavait. A szöveget ekkor eljuttattuk a miniszterelnökhöz, aki közölte, hogy az elhangzott nyilatkozat korrekt, ezt mondta. No persze, olyan dolgok is voltak abban a nyilatkozatban, amelyekről a nagykövet úgy vélte, hogy nem egyezik meg az ő saját véleményével. — Olyan országokban jár, ahol könnyen kiló- hetik kezéből a mikrofont. Nem fél? — Természetesen minden ember fél. Én is. Ám döntési, választási lehetőség időnként adódik. Például, hogy felmenjünk-e arra a dombra, elindulunk-e ezzel a csapattal, amelynek visszatérése esetleg kétségesnek tetszik. Kalandor, egyszóval értelmetlen akcióba semmi esetre sem bonyolódók bele. Még akkor sem, ha ezzel izgalmat kelthetnénk a filmben. — Feltételezem, olykor a szituáció önmaga hozza, hogy fórrá talajon is kell dolgozni. — Ez a körülményektől függ. Sok minden másképpen is történhetett volna Nyugat- Szaharában. Ott két hétig a Marokkó által — legalábbis elméletileg — ellenőrzött területen jártunk. Előfordulhatott volna, hogy egy marokkói repülőgép-támadás vagy járőr végez velünk. — Iránban egy levél mentette meg a stábot... — Ahváz környékén, egy benzintöltő állomáson 60—70 tartálykocsi várt arra, hogy üzemanyaghoz jusson és azt Teheránba vigye. Benzinhiány volt, akkoriban sztrájkoltak az olajmunkások. Odamentünk, forgattunk. Én éppen egy riportban állapodtam meg az egyik középkorú gépkocsi- vezetővel. Ráállt. Vártam, hogy operatőr kollégám, Halász Mihály befejezze a helyszín forgatását és elkezdhessük a riportot. Egyszerre csak megjelent egy vasalt ruhás ember, akit ők főnöknek neveztek és elkiáltotta magát: „Ezek külföldi ügynökök!” Abban a pillanatban az egész társaság, 40—50 ember nekünk esett botokkal, vasru- dakkal. Kitépték Halász Mihály kezéből a kamerát, letörték fogóját, kitépték a filmet. Üvöltöttem, hogy hallgassanak meg, mi nem vagyunk ügynökök, hanem a Magyar Televíziótól jöttünk, és a forradalomról forgatunk filmet. Itt a bizonyíték — mutattam egy pecsétes írást később a forradalmi bizottságnak —, hogy nem ejtőernyővel dobtak le bennünket, hanem Teheránban is tudnak róluk. Ugyanis Teheránban szereztünk egy hivatalos papírt, a Khomeini- bizottság adta a qumi forgatáshoz. Miután tisztázódtak a dolgok — hála a papírnak —, elnézést kértek, visszakísértek a tett színhelyére és folytathattuk a forgatást. Azok az emberek, akik fél órával azelőtt még ütöttek-vertek, most kólát hoztak és barátságosan keblükre öleltek. — Milyen kapcsolat fűzi Jasszer Arafathoz és a palesztin mozgalomhoz? — Arafattal 1970-ben ismerkedtem meg. Nasszer 1970 szeptemberében meghalt, mi a temetéséről tudósítottunk Kairóból. Hazajöttünk és rá három napra indultunk tovább Szíriába és Jordániába, hogy a jordániai polgárháborúról tudósítsunk. Nagyon kellett ez a műsor, mert akkor indult A Hét című műsor. Az első adásra készülődtünk. Mielőtt átmentünk volna Jordániába, a határon odajött hozzánk az egyik palesztin vezető — akiről később megtudtam, hogy maga Khaled El-Hasszan, a Fatah második embere: „Szedjük szét a gépet!” — mondta. — „Biztonsági ellenőrzés!” Schober Róbert kollégám újságpapírra két óra alatt darabokra szétszedte a kamerát és a magnót. Láthatták, hogy a műszerekbe nincs fegyver elrejtve. Nagyon dühös voltam, veszekedtem, tiltakoztam... Erre azt mondta Khaled El-Hasszan, kárpótlásul, hogy így kitoltak velünk és ennyi időnket elraboltak, készíthetünk egy interjút Arafattal, aki a szomszéd szobában tárgyalt a palesztin vezetőkkel. így ismertem meg Arafatot. Azóta különböző eseményeken, a világ legkülönbözőbb pontjain többször is találkoztunk és sokszor előfordult, hogy elsőként a Magyar Televíziót választotta fontos politikai mondandójának közlésére. — Gyermekkorára hogyan emlékszik vissza? — 1937-ben születtem Angyalföldön. A háborút gyermekfejjel éltem át. Édesapám három évig volt a fronton, mint munkaszolgálatos, amíg haza nem jött, én voltam a „családfő”. Édesanyám takarításból tartotta el a családot. Megtanultam tüzelőt, elhullott lovakból húst és lebombázott malmokból lisztet szerezni. Rettenetes idők voltak, de számomra — 8—9 éves voltam akkor —, rendkívül izgalmas hétköznapok voltak ezek. Egész életre szóló élményt jelentett ez számomra. Aztán az első úttörők között részt vettem az újjáépítésben, a választások körüli harcokban, a falujárásokban. Mi, úttörők akkor mindenütt ott voltunk, azt hiszem, a felnőttek is komolyan vettek bennünket, számítottak ránk. Persze, akkor inkább ösztönösen, minit tudatosan politizáltam. Az angyalföldi Tri- polisz barakkiskolájába, majd a Váci út 61-be jártam általánosba. Itt lettem az iskola úttörőcsapatának vezetője. Az április 4-i operaházi ünnepségen, az úttörők nevében kétszer mondtam beszédét... I — Később? — Korán megtanultam a magam lábán állni. 1955-ben kerültem ki a Szovjetunióba, a Nemzetközi Kapcsolatok Intézetébe. 1956 végén hazajöttem és az ELTE bölcsészkarára, a sémi filológiai szakra iratkoztam be. Ez volt az az időszak életemben, amikor az 1956 előtti politikában csalódva, elhatároztam, hogy tudományos pályára térek. Néhány évig tanítottam is az egyetemen, majd 1965-ben kikért a Rádió. így lett belőlem újságíró. | — Megbánta? — Nem, nem. Úgyis ez lett volna, előbb vagy utóbb. — Egyre több újságíró jelentkezik riportkönyvvel, útinaplóval. Foglalkozik ezzel a gondolattal? — Már megállapodás is szülétett a kiadóval. Még nem kezdtem hozzá a megírásához, jegyzeteimet rendezgetem. Szerkesztőségi munk,ám annyira leköt, hogy egyszerűen nem jut időm. Nagyon nagy felelősséggel jár ez a munka. Különösen azóta, hogy 3 éve a külpolitikai szerkesztőség vezetője lettem. Akkor a szerkesztőségben mindössze három ember dolgozott, most nyolc nagyon tehetséges szerkesztő dolgozik itt: Baló György, Benda László, Gubcsi Lajos, Kalmár György, Marton János, Wi- singer István és az új szer- kesztőgyakomokunk, Beszter- czey Gábor. I — önmagának való ember? — Eléggé. Van egy 21 éves nagy fiam, most fejezte be az első évet az egyetemen, fizikus szakon. Az időm jelentős része, mint a legtöbb embernél, a munkával telik el. Am ez a munka határtalan örömet jelent. Nem éreztem még fáradtságot. Akkor serh, ha három nap, három éjszaka egyfolytában dolgoztam munkatársaimmal. Előfordult, hogy a külföldi forgatásról hozott riportfilm az adás előtti percben vagy az adás indulása után néhány perccel készült el. Az ilyen nagy erőfeszítést, koncentrálást igénylő munka után sokkal frissebbnek és sokkal fia- talabbnak érzem magam. Persze csak akkor, ha az ember jó filmet csinál, mert a siker a mi szakmánkban úgy kell, mint a falat kenyér. ■ — Köszönöm a be■ szélgetést! SZŰCS LÄSZLÖ JÄNOS Fotó: Szepesi László Jobbára csak azok előtt ismert, hogy Szekszárd-Ózsák- puszta területe alig több mint száz esztendeje termő- terület, akik foglalkoztak a Duna szabályozásának kérdéseivel. A múlt század második felében — tetemes állami költséggel — átvágták a hatalmas kanyarokat, lerövidítették és meggyorsították a víz útját, gátakat építettek a téli-tavaszi jeges ár és a nyári zöldár ellen. De a hatalmas folyam, amely a híresztelések ellenére már akkor sem volt „kék Duna”, mert nagy mennyiségű hordalékától szürke volt, nehezen adta meg magát. Az ózsáki földekért erősen meg kellétt dolgozni. If j. Leopold Lajos, egykor neves közgazdász egy cikkében részletesen beszámol azokról az erőfeszítésekről, amelyek a századforduló táján zajlottak le. A szemtanú hitelességével adhatott ezekről számol, hiszen a víztől elhódított terület első bérlője az ő apja volt. Idézzünk írásából, amely 1920 áprilisában jelent meg: „Az ózsáki tóság 50 éves történetének első fejezete lezárult. A dúvadakkal és tüskével ellepett pusztaság, az utakat és gátakat elnyelő, a csatornákat eliszapoló hírhedt ingovány évtizedeken áh útját állta az eddigi gazda boldogulásának is. A messze földről hozatott vagy éveken át kitenyésztett vetőmagvak alatt újból és újból csak elkezdett.szüremleni a Duna vize, mely hazajárt a föld alatti utakon, hogy visszaperelje jussát Tóth Károly urambátyámtól (Ö volt a birtok tulajdonosa). Egy istálló bivaly állott mindenkor készen, hogy az ingoványba beszakadt ökrösszekeret kihúzza. A szekszárdi kisgazdák sokszor osztozkodtak velünk, mikor a belvíz egyszerre csak felbuggyant az éppen megszáradt szénarendek között. Máról-holnapra tenger lepte el a csaknem kész aratást. A gőzeke hónapszámra nem tudott kimozdulni a majorból. Mikor végül kimászott, tíz hüvelyk mélységben kőrisfa-tuskók bentfeledett ezrei leselkedtek rá. A kis Vasút egyes síndarabjait úgy kellett kihalászni a sár alól. Az igásjószág összeesett. Az aratógépek eltömőd- tek a nyirkos agyagban és ott feküdtek, mint lezuhant repülőgép. A lappangó tóság, az ármentesítő-társaság minden igyekezetével és belső levezető árkainkkal dacolva — újra, meg újra megfertőzte a levegőt mocsárláz és tífusz miazmáival. De azért mégis, mégis csakazért is keresztülvágtuk magunkat ama nehéz éveken is, kockázattal, szívós elszántsággal, kitűnő szakemberek és derék munkások sikeres segítsége mellett.” A szerző ezt követően leírja, milyen virágzóvá lett a terület az emberfeletti munka eredményeként. „Ahova 1872-ben az első bérlő, Özsák immár föld alatt pihenő Robinsonja, csónakon evezett be, hogy birtokba vegye azokat a kiálló egyes göröndöket, amelyek a mocsárból és őserdőből imitt- amott kilátszottak, s hogy ott megvesse lábát, ott ma 400 lélek él, s 30 hatalmas épület áll, ott ma 18 hold gyümölcsös, népes iskola, ártézi kút, vízvezeték van, a munkáslakások szárazak, térések, s a puszta halálozási százaléka a legalacsonyabb a vidéken. Az ózsáki föld ma Tolna megye egyik legnagyobb, gőzműveléssel átdolgozott, belterjes kulturterülete”. A fél évszázados jubileum mellett más aktualitása is volt Leopold Lajos cikkének. Ugyanis a Magyar Tanács- köztársaság megdöntését követően megkezdték ennek a birtoknak parcellázását. 1920. április 20-án szaktanácskozáson foglalkoztak ezzel a kérdéssel. A parcellázás elől kitérni nem lehetett, oly nagy volt a társadalmi nyomás (később e társadalmi nyomásnak engedve hirdették meg a Nagyatádi-féle földreformot is). Leopold Lajos e tanácskozásom kifejtette álláspontját. Üdvözölte a parcellázás gondolatát, de számos fenntartását hangoztatta, és a csoportos művelés gondolatát vázolta fel a jelenlévők előtt. Elmondotta: „Ez év őszén, mikor a régi bérlet lejár, mezőgazdasági kis üzemekre kell bontani, számotvetve azzal, hogy ezek az adott viszonyok között instrukciót beszerezni, tanyát építeni egyelőre képtelenek, s hogy másfelől szaktudásuk európai színvonala termelésre és értékesítésre a legtöbb esetben elégtelen. Ezért a birtok közepén, szerény nézetem szeript, fel kellene állítani azt a földmíves iskolát, amelyet Szakszárd számára a nemzetgyűlés képviselője kieszközölni szeretne. A földmíves iskola 800 kát. holdas, a vízjárta földeket is feljavító gazdasága a központtól megszerezhetné, irányíthatná a parcellák berendezését. Helyettesíthetné egyelőre a hiányzó parcella-instrukciót olyképpen, hogy gőzékéjével felszántaná, vetőgépjeivel elvethetné a parcellázott területet is, sőt, az első időben, amíg a parcellás magának majd kis tanyát építhet és megfelelő haszonállatot szerezhet be, a földmíves iskola a felparcellázott terület trá- gyázási turnusait ás saját istállóiból elláthatná az esetben, ha ennek kitermelésére a parcellások megfelelő mennyiségű almot és takarmányt biztosítanának a földműves-iskola központi istállói számára”. Az elképzelés szerint az új birtokosok családonként 5—5 hold földet kaphattak, s mintegy 150 igénylővel számoltak. Ezeket az igénylőket meg kellett volna győzni arról, hogy együtt műveljék földjeiket, legyen egy tagban a búza, egy másik helyen termeljék együttesen a kukoricát, az árpát. Az ilyen „tömbgazdálkodás” lehetővé tenné az eddigi nagybirtok termelőeszközeinek igénybevételét, felhasználását. A számítások szerint az ózsáki birtokból fennmaradna még mintegy 350 olyan hold, amelyet ki lehetne adni a szekszárdi szőlősgazdáknak, hogy azon takarmányt termeljenek, tekintve, hogy a szőlősgazdák alig rendelkeznek olyan területtel, ahol takarmányt termeszthetnének. Márpedig a város gazdasági felvirágzásához szükséges lenne, hogy a szőlős gazdák is foglalkozzanak belterjes állattenyésztéssel. Leopold Lajos a következő gondolatokkal zárta fejtegetéseit : A föld „nagyszámú új urának, ki oda most a régi gazda helyére bevonul, kívánok szívem mélyéből boldogulást, egyenlétes kedvet s az Istenbe vetett bizalmat. Minthogy a mocsárral folytatott évtizedes közdelem s a 2300 hold- nyi föld kultúrterületté való emelése csupán egyéni erőfeszítéssel és kockázattal volt keresztülvihető, ma igénytelen véleményem szerint, a gazdaság megérett arra, hogy szakszerű vezetés mellett kisüzemekre legyen bontható.” Látható, hogy Leopold Lajos nem gondolt radikális földreformra, csupán kispar- cellás bérletekre, meghagyva a nagybirtokot addigi tulajdonosának. Nem ismerte fel a földreform-politika jelentőségét. A megoldandó feladatot csupán gazdasági kérdésként kezelte. Kicsit a kert- Magyarország koncepció jelentkezik elképzeléseiben. K. BALOG JÁNOS Múltunkból
