Tolna Megyei Népújság, 1980. augusztus (30. évfolyam, 179-204. szám)

1980-08-31 / 204. szám

\ NÉPÚJSÁG 7 1980. augusztus 31. Felettünk autók járnak Péter értelmetlennek tart­va a kérdést, csodálkozik. — Gázzal! Mi mással főz­ne édesanyám? — És a Zsigulitok mivel működik? — Benzinnel — vágja rá. — Szuper, kilencvenkettessel. — A kályhában mivel tü­zeltek? — Olajjal. A bojlerünk pe­dig villannyal megy, de azért a fürdőszobában is van egy minikalor. — Péterkém, most akkor azt mond meg nekem, hogy a szén mire való? Péter négy évének teljes komolyságával kérdez visz- sza? — Mire? Tekintetében leplezetlen az érdeklődés. A vasajtó dübörögve csa­pódik be mögöttünk. Távoli morgás monoton moraja töl­ti meg a szűk folyosót. Jobb­ra a fal tövében sötét víz­patak csorog, a kanyar utáni félhomály felé. Üjabb vas­ajtók. A zaj erősödik, mintha a föld alatti erők igyekezné­nek elszabadulni, kitörni. Né­ha hangos csattanások, dör­gések szakítják meg az erő­södő morgást. Kísérőim — Palotás Antal körletvezető és Vincze Vik­tor komlói újságíró, a Mecse­ki Bányász munkatársa — egykedvűen tapossák mellet­tem a betonfolyosó fekete sarát. Igyekszem lépést tar­tani velük. Gumicsizmám időnként tíz-tizenöt centire merül a fekete latyakba. Aztán néhány lépcsőn me­gyünk felfelé és ott vagyunk az induló kas bejáratánál. Hatszáz méteres liftezés áll előttünk. A kas éppen üres csillékkel megpakolva merül lefelé, meg kell vámunk a visszatértét. Várakozás közben végig­mérem magam. Most látom, mi mindent vettem fel „be­öltözéskor”. Oldalamon a bányászlámpa akkumulátora, rajtam patyolattiszta bá­nyászruha, fejemen a „ko­bak” — később derült ki mennyire hasznos a műanyag sisak — nyakamban, hogy végképp bizonytalan legyen a járásom, a gázmentő készü­lék termoszszerű doboza. Alig fél órája, néhány újonc bányásszal együtt képeztek ki a készülék szakszerű hasz­nálatára.' A gesztenyési domboldalon, a város felett magasodik Zo- bák-akna jellegzetes négylábú aknatornya. Másutt az ilyen erdővel borított domboldala­kon, a festői környezetben parkerdőket, kirándulóhelye­ket építenek, itt a föld mé­lyének kincseiért indult meg a harc 1952. április 8-án. Az előzetes felmérések, próbafúrások bizonyították, hogy a földben mintegy 70— 80 millió tonna szén rejtőzik. Feltárása — mivel itt szokat­lan mélységben fekszik a szénréteg — nehéz, nem be­szélve a növekvő költségek­ről és arról, amit az első pil­lanattól tudtak; a nagyobb mélység nagyobb veszély- helyzetet is jelent. De az öt­ezer kalória értékű, jól kok­szolható szénre szüksége volt az országnak, így megkezdő­dött a bányaépítés. Akkori áron 3,2 milliárd forintba ke­rült, amíg 1964-re elkészült az új bánya, a Mecseki Szén­bányák zobáki bányaüzeme. Az ország legmélyebb bá­nyája. Az első szint 571 mé­ter mélységben húzódik, a harmadik 106 méterrel alatta. A termelés első évében — 1964-ben — naponta 150 va­gon szenet hoztak felszínre, ma 182-t. A tervek szerint kétezerben elérik a napi öt- százvagonos termelést. Zobákon 35 kilométer je­lenleg használt vágat húzódik a föld alatt. Az üzemben 1650 fizikai dolgozóval és 180 al­kalmazottal folyik a szénter­melés. Palotás Antal eltapossa a csikket, mielőtt válaszolna: — Félünk? Nem félelem az, hanem az egymásért való ag­gódás, az óvatosság. Egy-egy robbanás után mindig van­nak, akik kilépnek, de az igazi bányászok másnap, vagy harmadnap újra leszállnak. — A szorongásból valami csak megmarad... — Természetesen. De ha maga megy az úton gépkocsi­val és lát egy karambolt, fo­gadok, hogy a következő öt­ven kilométeren óvatosabban hajt. Erről jut eszembe: ki­mutatták, hogy a hatos úton évente több ember hal meg. mint a Mecseki Szénbányák egész területén. Beszélgetésünket a kas visszaérkezése szakítja félbe. Az egyik bányász kihúzza a szénnel rakott csilléket, majd a lengőpad dördülve csapó­dik helyére és szabad az út, beszállhatunk. Együtt utazik velünk Judt István, a zobáki bányaüzem főmérnöke is. Hetente egy- kétszer leszáll ő is, bánya­járásra. Többen állnak a szűk kas belsejében, szorosan melléjük kell húzódnom, hogy elfér­jünk. — Csak nyugodtan, semmi vész — teszi biztatóan vál- lamra a kezét Palotás Antal. Egy rántás és megindulunk lefelé. — Amikor ember van a kasban, maximum 6 mé- ter/sec sebességgel közleke­dik, szénnel terhelve ennek a duplája a sebesség — mond­ja valaki a sötétben. A nyikorgó, dörgő, himbá- lódzó zuhanás lefelé azt hi­szem csak engem tölt el szo­rongással, ahogy a bányász­lámpák tapogató fényében látom, a többiek egykedvű részesei az utazásnak. Mintha hatalmas szikla- kápolnába érkeztünk volna. A boltív teteje öt-hat méter- re“magasodik fölénk, a folyo­só szélessége is meghaladja az öt métert. Szürkésfehér kőbe vésték az alagutat. Ahogy elindulunk, a plafon alatti lámpák füzére messze előre mutat, távol bányász- lámpák fénye imbolyog. Mellettem Virág János, a területi főmérnök lépked. — Szűz még? — kérdezi. — Van egy hároméves fiam — mondom. — Nem úgy értettem — neveti el- magát. — Először jár bányában? — Igen. És ön? — Negyven éve szálltam le először mint csillésfiú. Regényt sejtet a mondat, de nincs idő kérdezni, mert kisvonat tolat felénk. — Azt hiszem, csillében nem utazott még, most azzal megyünk — mondja Virág János. Egyenként mászunk be. Al­ján hosszú deszkapad, arra telepszünk lovaglóülésben, szorosan egymás mögé és indulás. Lassan elmarad mö­göttünk a kas bejárata, a lámpák füzére, sötétben su­hanunk. Néha egy kanyar­nál, vagy kiugrónál piros lámpa figyelmeztet a veszély­re. Néhány perc múlva szű­kül -az alagút. Már nem hul­lámpalaszerű vaslemezekkel, hanem fenyőtámokkal van a vágat biztosítva. Azt mond­ják, ide legjobb a fenyő. Sír, recseg, néha hajlik, de tartja a terhet, ellenáll a hatalmas kőtömeg nyomásának. Mintegy három kilométe­res föld alatti utazás után megérkezünk a célállomásra. — Jószerencsét! — köszön­nek a bányászok egymásnak. Akaratlanul veszem át a köszönést. Gyalog megyünk tovább. Már nem sziklakápolnában, keskenyedő alagútban já­runk. Néhol jócskán meg­görnyedve jutunk át, másutt hirtelen újra kiszélesedik a vágat. Lefelé tartunk. Erő­sen lejt az alagút, az iszap­szerű szénben csúszkálva, minden támba megkapasz­kodva igyekszem talpon ma­radni. Nem mindig sikerül. Olykor néhány méteres szán- kázás után állok újra talp­ra. Most látom, milyen hasz­nos a kobak, percenként hányszor védi meg fejemet a sérüléstől. Üjra vízszintes szakasz, de most már végig hajlított derékkal. Gyanítom, ^íogy van jobb út is, mert fél füllel elkaptam indulás előtt Palotás hangját, amikor bá­nyászkiképzésről beszélt. — Ez a légvágat — mond­ja. — A frontfejtéshez in­nen kapják a levegőt, ezzel párhuzamosan, jó húsz mé­terrel lejjebb van a szállító­vágat, a kettő között pedig kilencvenöt méter hosszon folyik a fejtés. Megérkezünk. Nagyot fúj­va törlőm arcomról a verej­téket. A legalább húsz fo­kos lejtésű fejtési fronton süvít felfelé a levegő. A frontfejtésen Halla Im­re, nyolcvanhat fős szocia­lista brigádja dolgozik. Tol­na megyei bányásszal is ta­lálkozom köztük. Keresztes Antal Kisdorogról jár Zo- bákra. — Hogy telik egy munka­napja? — kérdezem. — Ma reggel is fél négy­kor keltem. Megetettem az állatokat, aztán már igye­kezni kellett. A bánya bu­sza hoz-visz bennünket, de így is délután lesz, mire ha­zaérek. Ott a kert, a jószág, van mivel eltölteni estig az időt. — Család? — Két fiam van. Az egyik három, a másik tizenhárom éves. — Ha bányászok akarnak lenni, engedi? — Miért ne, én is abból élek már húsz éve. Szép szakma ez. A vájáriskola után ide jöttem Komlóra. Tizenkét éve ebben a csapat­ban dolgozom. Megszerettük egymást, vigyázunk a má­sikra, jó itt, nem is szándé­kozom máshova menni. — Komlóra se akar köl­tözni? — Ide nem, de nagy nap a mai, ma dől el, hogy meg­kapjuk-e Bonyhádon az új lakást. Ha igen, költözünk Kisdorogról. A bánya adott segítséget a lakásvételhez, ezentúl Bonyhádról járok dolgozni. Nem távolság az, van aki Pesten többet uta­zik. Jövesztési bemutatót tar­tanak. Tájékozatlanságom­ban'robbantásnak mondom, de kijavítanak. Nincs szó robbantásról. Méteres lyukat fúrnak a szénfalba. Abba kerül a „puska”, egy hosz- szú cső, aminek a végét erős fémlemez, a „hasadófém” zárja el. A puskába 7—800 atmoszféra nyomású sűrített levegőt vezetnek, majd ami­kor a levegő áttöri a fémet, szinte robbanásszerűen „ki- jöveszti”, omlasztja a szenet. Az már csak természetes, hogy az újságírót állítják a jövesztéshez legközelebb, hadd lásson mindent, közel­ről. Halla Imre kalauzol végig a fejtésen, lefelé a szállító­akna irányába. Mellettünk a láncos vonszoló cáikorogva, nyikorogva viszi terhét, a fe­ketén csillogó kőszenet, de fehér kődarabokat is látok. — Ezt is kitermelik? — mutatok az egyik nagyobb kőtömbre. — Igen, majd a válogató­ban félredobják a Palotás­szenet. — Palotásszenet? — kér­dezem vissza. — Igen — mosolyodik el. — Ezt mi elneveztük Palo­tásszénnek, mert Palotás elvtárs szerint a bányából csak szénnek szabad feljön­nie, hát akkor legyen — ez is szén. ■A fejtés végén elbúcsú­zunk. — Jószerencsét! Táguló tüdővel szívom a friss levegőt. A fürdőabla­kon kívül valószerűtlenül erős fénnyel süt a nap. Meg­világítva lent a teniszpályá­kat, a környező erdőket, tá­volabb a valamikori tisztvi­selőlakások sárgás épület­tömbjét. — Látod, ott távol, a hegy­gerinc alatt jártunk, ahol az autók mennek, a Zobák- puszta—komlói út alatt — mutatja Vincze Viktor. Ránézek. Kormos arcából csak a szeme világít. — Hol kented így össze magad? — kérdezem. — Nézz a tükörbe, ott van egy a falon — mondja. Ördögarc tekint rám. So­káig tart, amíg lecsutakoljuk magunkat. — Ebéd után kimegyünk a krumpliföldre — mondja Viktor. — Te tudod — hagyom rá. Gyönyörű az idő. Napfény veri a völgyet. Szőlőédesítő, gyümölcsérlelő. A hatalmas völgy apró parcellákra oszt­va, színes házacskákkal, kerti lakokkal, szerszámos kam­rákkal hintve tárul a néze­lődő elé. Az egyik domb mö­gött templomtorony, közé­pen, mint távoli szürke fo­lyó, a pécs—komlói műút kanyarog. Határtetőn vagyunk, a va­lamikori komlói városi krumpliföldön. Itt termelték, tárolták a város ellátásához szükséges burgonyát. — Iszunk egy fröccsöt, az­tán elmegyünk szomszédol- ni. Hátha találunk ismerőst — mondja barátom. A harmadik parcellában Holla Imrével találkozunk. Hátán permetezőgép, térül, fordul az alig ötven négy­szögöles szőlőben. — Kiszórom ezt a kis per- metlevet, aztán beszélgethe­tünk — mondja és később az egyik fa hűvösében, kispadra ülünk. — Látja, ez itt a pihenés — mutat széles mozdulattal körbe. — Alföldi gyerek va­gyok, amikor bányába ke­rültem, mindig hiányzott a föld. Most itt a kertem. Ha tehetem, kijövök. A bánya a forgókat, az ízületeket teszi először tönkre, no meg a tü­dőt. Itt van szabad levegő, mozoghatok is. — Azt mondják, a szén­port sörrel, borral szokás leöblíteni. — Van, aki azt mondja — komolyodik el. — De ma már nagyon sokan vagyunk, akik ide járunk pihenni, erőt gyűjteni. Tudja, amíg régen a szűk szoba-konyhás la­kásban éltek a bányászok, addig nem csoda, ha vá­gyódtak a tágasabb kocsmá­ba, feledni bút-bajt, sok munkát, kevés bért. Ma, aki becsületesen kitart, annak a bánya szerez lakást, az bol­dogul. Kiskertet is bárki kaphat, ma már a legtöbben ezt az életformát választjuk a féldecizés helyett. Eltöltők itt egy délutánt, kapálgatva, a szomszédokkal beszélgetve, otthon aztán tévézés közben elalszom. Egészséges, mély álommal. De reggel kipi­hent, nyugadt emberként megyek a sihtre. Nézz a naptárra, Péter­kém. Tudom, nem tudod el­olvasni, azért mondom. A jövő vasárnap bányásznap van. Mindenütt őket ünne­peljük. Kitüntetéseket kap­nak, elismeréseket. Mintha ezzel letudhatnánk egész éves munkájukért a köszönetét. Azt nehéz megköszönni. Róluk akartam mesélni ne­ked, a föld mélyének min­dennapos harcosairól. Róluk szól az a dal is, amit régen hallottam, de a refrén­jére máig emlékezem: Bányász testvér, Jószerencsét, fáznak még az emberek. Bányász testvér, szén-szívünkből gyújtsunk nékik nagy tüzet! TAMÁSI JÁNOS Fotó: Nemesi Árpád Hidraulikus tárnok kö zött folyik a munka A zobáki jellegzetes, négylábú aknatorony

Next

/
Oldalképek
Tartalom