Tolna Megyei Népújság, 1980. augusztus (30. évfolyam, 179-204. szám)

1980-08-31 / 204. szám

NÉPÚJSÁG 5 1980. augusztus 31. ÚTFÉLEN ÁLLVA Harmincéves az emlékkép. Ennyi idő alatt tökéletesen el­mosódhatott volna, de ez nem következett be. Talán azért nem, mert már nem gyerekként, de még nem is felnőtt­ként először akkor éreztem át, mit vihet magával onnan az ember — akár életreszóló pakként —, ahol nem tudott közbelépni, ahol segíteni- kellett volna, de nem segített, mert a rémület és iszonyat megbénította. Csaknem százan álltuk körül akkor azt a balesetet. A város közismert motorversenyzője karambolozott egy teher­autóval. A gépkocsiban ülőknek nem esett bajuk. Sport­bálványunk nyaki ütőeréből viszont sugárban tört elő a vér, aminek útjából mindenki kitért. Mire a mentők megérkez­tek, nem volt már miért jönniök. A belváros délutáni sétálói között senki nem akadt, aki akár a sebbe nyúlva, igyekézett volna elszorítani a vérző nyílást, vagy sebbe nyomott ke­mény gézgombóccal fékezni a vérzést. Ha lett volna valaki, talán-talán ma is élne még az az ember... Ha lett volna! Nem volt. Ahogy ma is sokszor csak a szörnyülködő szem­tanúk, szenzációkra éhesek vannak rengetegen. Pedig bal­eseteknél, rosszulléteknél minden perc drága. Ha másért nem, azért, mert a sérültek, betegek további sorsa nem ritkán az első pillanatokban alkalmazott eljárásoktól, az elsősegélytől függ. Mi több; a közbelépő gyakran életről, vagy halálról dönt, amikor szívét és eszét a helyén tudva, szakszerűen közbelép, legyőzve azt a megrendülést, amit egy-egy váratlan helyzet, izgatott, vagy rémült környezet tud kiváltani. De hányán vannak ilyenek? A kérdés napok óta foglalkoztat. Ennek köszönhetem a diákköri emlékkép visszatérését. Ennek azt is, hogy viszont szeretném majd látni azt az öregasszonyt, aki mellett né- hánymagammal jó egy és negyedórát bakterkodtunk au­gusztus 19-én, közel a murgai elágazáshoz. Ennyi idő el­telte után elsőként érkezett meg a körzet rendőri megbízott­ja, majd a baleset helyéről rosszul tájékoztatott orvos, vé­gül a mentő. Amit most tudok, hogy a nénike — aki egy kölcsön­kapott és fék nélkül futó, ócska kerékpárról esett le — szegycsonttöréssel került kórházba, s ha igaz, mára már odahaza van. Amikor rátaláltak, eszméletlenül' hevert az útpadka sivár füvén, s olyan kificamodott testtartásban, ami meglassította lépteit az autóikból kiszállóknak. Halottnak hitték a zsákként heverő öregasszonyt, ólomszürke arcával. Annak gondoltam én is második megszólalásáig. Már szóra bírták egyszer a korábban érkezettek, akik előre és hátra, Hőgyészre és Kétyre menesztettek nyomban üzenetet or­vosért. Futotta arra is a figyelmükből, hogy Murgára el­vigyék a hírt a néni hozzátartozóinak. Aztán szünet, újabb eszméletvesztés. Az intézkedő magánautós, akinek a kocsija gyerekekkel volt megpakolva, elnézést kérve állt odébb, mondván, hogy Nagykanizsára tart. Ha mi itt maradnánk, amíg jön a segítség, ő akkor indulhatna tovább. Egy és negyedóra pokolian nagy idő, ha valaki bajban van és a körötte lévők az együttérzésen kívül egyébre nem képesek. Amikor kérte, megpróbáltuk fölültetni a sérültet. Néhány perc múlva keservesen jajgatva dőlt el. Vizet kért. Az egyik teherautó vezetőfülkéjéből előkerült egy üveg víz. „Nehogy még napszúrást kapjon, vigyük árnyékos helyre". Nagy vigyázva ez is megtörtént. Közben előre és hátra mentek a mind türelmetlenebb üzenetek. Tudják kérem, hogy kik voltak azok, akiket a baleset lát­ványa megállított és odacövekelt legalább rövid időre a helyszínhez? Főhivatású útonjárók. Kenyerüket az ország útjait járva keresők, akik tapasztalatból tudják, hogy a segítségnyújtás nemcsak morális kötelessége az embernek. Már az ünnep délutánja volt. Magánautók räjzottak Sió­fok felé a napfényben szikrázó úton. Zömük a legcsekélyebb lassítás nélkül, pedig jobbról is, balról is ott álltak, ameny- nyire lehetett a betonról lehúzódva, azok a járművek, ame­lyek vezetői nem tudtak továbbindulni. Ök nem is mentek el, csak azután, hogy megérkezett a rendőr, majd az orvos. A víkendezni sietők között akadt azért néhány, aki legalább lassított, s csak úgy, a letekert ablakon keresztül kiszólt: „Halott?” — A tagadó választ hallva aztán gyors kapcso­lás és huss .tova. — „Ha még egy halott sincs, nem érde­mes megállni.” — Mintha ilyesmi lett volna a csalódottan tovarobogók fizimiskájára írva. Akik ott álldogáltunk és vártuk a szakavatott segítség érkezésére kis híján összevesztünk. Idegességünkben. Nem tudom már, melyik teherautó gépkocsivezetője kezdte, de elkezdte mondogatni, hogy aki személyautóval tart Szek- szárdra, igazán beültethetné a sérültet. „De hiszen percekig se tud ülni!" „Mégis" — erősködtek — „valahogyan". Akárhogyan, csak minél hamarabb kórházba kerüljön!" Valaki erre gyorsan előadott egy esetet, hogy az ország­úton talált eszméletlen ember egyik komájának a kocsijá­ban halt meg. Segíteni akart és jól meghúzták-vonták. Ilyen félelmek miatt álltak meg vajon olyan kevesen? Tű­nődtem akkor és tűnődöm ma is. De ma már sejteni vélem a választ. Hiába kötelező a segítségnyújtás — mint azt érzékelhettem —, segíteni csak a kockázat teljes kizárásával lennének sokan hajlandóak. Mire alapozom ezt a súlyos kijelentést? Arra, hogy mikor megérkezett a kmb-s rendőr, utána kisvártatva az orvos — akit a jó szándékú üzenet­vivők egyike Hőgyész irányába küldött el —, az útfélen nem maradt már más csak a taxis, meg én. Tudják, mikor vált a többieknek sürgőssé az út folytatása? Amikor a rendőr elővette a jegyzettömbjét, hogy rögzítse a történteket. Egy és negyedóra telt el. Ennyi idő nem egy ember, tu­catnyi halálához is elegendő. S nem azért, mert az első­segélynyújtásban nem vagyunk professzorok. Hanem azért, mert váratlan helyzetekben úgy látszik a legjobb szándékú emberek talpa alól is kicsúszik a talaj. Kapkodunk, pontat­lanul továbbítjuk a segítség kérést és amikor el kellene mondani, hogy mi történt tulajdonképpen, az, aki híven el tudná mondani, hetedhéthatáron túl van. Pedig, nem árt megjegyezni: az útfélen fájdalmak köze­pette várakozó baleseti sérült bármikor, bármelyikünk lehet! — lászló — Tejfehér üzem Csövek, kádak, forgó, keverő gépezetek, meg amelyek pohárba öntik a tejfölt, maguk hegesztette műanyag zacs­kókba zárják a tejet. S persze több mint százötven ember, aki itt a szekszárdi tejüzemben irányítja a gépeket. A régi falak között naponta 120—r130 ezer liter tejet dolgoznak fel, csomagolnak, csinálnak belőle vajat, túrót, tejszínt és egyéb földi jókat. / A tartálykocsik nem sokkal éjfél után indulnak az üzem­ből, hogy behozzák a környékről a tejet. Hajnalban pedig már a teherautók viszik a boltokba, büfékbe, iskolák, üze­mek napközis konyháiba — összesen 450 helyre — a tejet, tejtermékeket. Fotó: Szepesi László Csőtenger, ahol pasztörizálják a tejet Futószalagon a tejeszacskók Naponta 40—50 mázsa tűrő A vajköpülő szédítő forgással, jó pár vajaskenyérhez ele­gendő vajat készít Zsírtartalom-vizsgálat Fejtés Tejtornyok

Next

/
Oldalképek
Tartalom