Tolna Megyei Népújság, 1980. augusztus (30. évfolyam, 179-204. szám)

1980-08-03 / 181. szám

6 Képújság

1980. augusztus 3.

Múltunkból

— Hogyan lesz valakiből a gyermek- és ifjúságvédelem — mondhatnám előmunkása —, azaz hivatásos pártfogó?

— Hosszú, de mások számára érdektelen történet. Tartok viszont attól, hogy nem éri be annyival, hogy kilenc évvel ezelőtt az emberszeretet ösztökélt megpályázni ezt az állást.

— Ennyi csakugyan nem elég. Ügy tudom, pedagógiai gimnáziumot végzett, de nem tanított, mert életének alakulása ebben meggátolta.

— Ha ezt tudja, akkor legalább a gyermek- és ifjúság- védelem munkája iránti vonzódásomat nem kell magyaráznom.

— Korábban a Hazafias Népfront adminisztrátora volt. Mint erről értesültem, itt került kapcsolatba a gyermek- és ifjúságvédelemmel. Itt kapott indítást a köz- életiségre is?

— Itt is. Szenvedélyesen érdekel a 'világ, amelyben élek, és nagyon régóta tudom, hogy a passzív érdeklődés sehova se vezet. Nagy tettekre azért ne gondoljon. Csak arra a cselekvési készségre, ami a dombóváriakat jellemzi.

— Köszönöm, hogy kimondta, hol vagyunk. De térjünk vissza nem huszonéves korban bekövetkezett pályakezdéséhez.

— A Hazafias Népfrontnál dolgozva úgy kerültem kapcsolatba a gyermekvédelemmel, hogy a nőbizottsággal közös akciót indítottunk a nevelőszülőknél nevelkedő gyerekek megajándékozására. Szép sikere volt a vállalkozásnak és felejthetetlen jutalom számunkra — akik szerveztük az akciót — a gyerekek és nevelőszüleik öröme.

— Ne álljunk meg itt, hiszen a folytatás érdekel.

— Nos, nem sokkal ezután a megmozdulás után kérdezte tőlem Podráczky József né gyermekfelügyelő, aki azóta már nyugdíjban van, hogy nem pályáznám-e meg a hivatásos pártfogói állást, ami akkor újnak számított. S a mainál sokkal nagyobb mun.- katerületet jelentett, mert hozzám tartozott Dombóvár és a járás, továbbá a tamási járás egész területe. Szakmai központom pedig nem Szekszárdion, hanem Gyön- kön volt. Akkor az egész megyében öten voltunk hivatásos pártfogók. Most, hatan vagyunk erre a munkára.

I

— Érthetem úgy, hogy céljában szép, de tartalmában esetenként pokolian nehéz munkára? —- — Én azt hiszem, hogy senfltlyen munka se könnyű, ha úgy akarja végezni az erőben, hogy nyugodtan hajthassa álomra a fejét.

— Amikor első ízben találkoztunk ez év tavaszán, volt egy rendha- gyóan nehéz ügyük. Maga akkor — bocsásson meg, hogy emlékezetébe idézem — nyugtalan volt és nem titkolta azt sem, hogy fél.

— Miután ismeri ezt a gyámhatósággal közös problémánkat és szereplőit, bizonyára nem is csodálkozott ezen. Sorozatban kaptuk a drasztikusnál is drasztikusabb rágalmakat, és úgy nézett ki, hogy a becsületünkbe súlyosan vágó erkölcsieken túl tettleges támadásokkal is számolnunk kell.

— Akkor sem veszítette el a kedvét?

— Itt vagyok a helyemen. Bántott, de nem futamított meg.

— Van ebben annak is szerepe, hogy a városi tanács igazgatási osztályával, illetve a város és városkörnyék gyámhatóságával kitűnő a munkakapcsolata?

— Természetesen van. A hivatásos pártfogók munkája el sem képzelhető a szükséges kapcsolatrendszer, megfelelő társak nélkül.

— Akkor, kilenc évvel ezelőtt, vagy most nehezebb a gyermek- és ifjúságvédelem munkája?

— Az elmúlt majd egy évtizedben módosultak a Veszélyforrások. De akkor még fogékonyabbak voltak a családok a gyermekük érdekében ejtett jó szóra. Szívesebben vették a tanácsokat, a felkínált segítséget, könnyebben ment a gyerekek elhelyezése, fiatalok munkába állítása.

— Említette, hogy változtak a veszélyforrások.

— Igen. Amikor kezdtem, pártfogoltjaim többségét a szociális okokból veszélyeztetettek alkották.

— Fogalmazhatunk úgy, hogy szegénység is?

— Lehet. Bár annak a szegénységnek az előidézője ne ma gazdasági társadalmi helyzetben volt keresendő, hanem abban, hogy több volt a szülők anyagi teljesítőképességét meghaladó nagy család, mint most, s döntően olyan környezetben, amely eleve sivárságával veszélyeztette a gyerekeket. Még 1972- ben is- voltak olyan pusztai pártfogoltjaim, akikről iskolába kerülve derült ki, hogy a tőmondatos disznóságokon kívül nem tudnak mást, mert az anyjuk nem tanította meg őket beszélni.

I

— Cigánygyerekek voltak?

— Nem, ezek nem cigány- gyerekek voltak. Tízük közül nyolc került állami gondozásba, s valahányan gyógypedagógiai intézetben kötöttek ki. Szüleik alkoholisták voltak.

— Ha emlékezetem nem csal, Dombóvár városi létének első éveiben itt mindössze har- mincvalahány veszélyeztetett gyereket kellett gondnokolni. Tavaly ez a szám már jócskán meghaladta a százat.

— Ezen nincs mit csodálkozni. Sokan költöztek be, mert a munkájuk idekötötte őket. A betelepülők jelentős része viszont albérleti élettel kezdte vagy kezdi a városi életet. A rossz lakásviszonyok, különféle egészségügyi problémák, anyagi, erkölcsi okok miatt gyarapodott a pártfogolásra szorulók száma.

— Ismereteim szerint nagy szerepet játszik a veszélyeztetettség kialakulásában, állandósulásában a szülők alkoholizmusa, munkakerülő életmódja.

— Pontosan így van. A védelemre szoruló gyermekek és ifjak zömét az alkohol és a dologtalanság termeli, ami mögött primitívség húzódik meg. Ebből ered a bűnözési hajlandóság is. Ma, Gyulajon legmagasabb a veszélyeztetett helyzetű gyerekek száma. Egész pontosan 110 gyerek sorsának alakulására kell figyelnünk, ennyinek a sorsába beavatkoznunk.

— Mielőtt leültünk beszélgetni, Gyulajon jártunk és én nem is titkoltam miért vállalkozom hármójuk kíséretére. Kíváncsi voltam, hogy mire megy három nő — a gyámhatóság, a GYIVI és az egészségügy képviselőjeként — olyan közegben, ahol hamar felforr a méreg és jó, ha futni is tud, aki nem akar „megverődni”. Cirkusz nem volt. Én mégsem irigylem az önök munkáját.

— Nem is azért hívtuk erre a látogatásra, hanem azért, hogy ne kelljen túl hosszan magyarázni, miért Gyulaj adja pillanatnyilag a legnagyobb gondokat. Helyben igen csekélyek a foglalkoztatás, munkához kötés lehetőségei. A közeli telepekről pedig igen sok cigány- család költözik be 6—8—10 gyerekkel. Nem egy család vásárolt meg 100—150 éves tömésházakat néhány ezer forintért és ez nagyjából ki is merítette anyagi teljesítő- képességüket. Egyik-másik családnak nagyobb összegű családi pótlék jár, mint amekkora az apa keresete. De mert így is kevés a pénz, isznak. S bár itt van a cigánykollégium és a tanárok maguk mennek a gyerekekért, ha azok nem jönnek iskolába, ma is rengeteg sérelem éri a tankötelezettségi törvényt.

— Tud mégis hinni abban, hogy Gyulajon bekövetkeznek egyszer azok a kedvező módosulások, amelyekről már szó volt?

— Ha nem hinnék, venném a munkakönyvemet. De erre még nagyon elkeseredetten sem gondoltam még.

— Dombóváron .és környékén ez idő szerint valamivel meghaladja a félezret a veszélyeztetett gyermekek és fiatalok száma. Említette, hogy vannak társadalmi segítői. Hányán?

— Itt bent a városban 21, a városkörnyéken pedig 36 társadalmi pártfogó dolgozik elismerésre méltó odaadással és ami legalább ennyire fontos, eredményesen. A pártfogói' hálózatban dolgozók tagjai egyúttal a helyi tanácsok gyermekvédelmi albizottságainak is

— Évekkel ezelőtt a lakóhelyi környezet elzárkózott még a más családok életébe való beavatkozástól. Most mi a helyzet?

— Oldódott a kényelmi szempontokra hivatkozó közöny, sok nem hivatalos jelzést kapunk, de ezeket óvatosan kell kezelni. Esetenként ugyanis bonyolult feladat kimosni a szubjektivizmus hordalékából a valóságot. Van viszont amikor a lehető leghajmeresztőbb hír is valósnak bizonyul. Elmondok egy esetet. Arról jött jelzés, hogy

egyik környéki községünkben az anya élettársa nem csak súlyosan bántalmazott egy alig esztendős gyereket, hanem, hogy elhallgattassa, napraforgót tömött a kicsi szájába. Miután valóban ez történt, a gyereket állami gondozásba kellett vennünk, mert kizárt volt a család összetartása.

— Tudomásom szerint csak akkor kerül sor állami gondozásba vételre, amikor a gyermekvédelem minden egyéb próbálkozása csődre ítélt.

— Ez így ésszerű, hiszen a gyermek helye a családban van. Ott kell megkapnia ami a felnőtté váláshoz szükséges.

— Bár eddig se tette szívesen, beszéljen arról, mi képesíti arra, hogy eleve reménytelennek látszó ügyekbe is belefogjon?

— Hiszek az emberekben és végérvényesnek azért nem tudom elfogadni a reménytelent. A mi munkánk nem ígér látványos sikereket, de egy-egy siker annyi erőt tud kölcsönözni, amennyi a munka becsületes folytatásához elegendő. Volt pl. egy 13 éves kislányom, többszörös bűnelkövető. Ma ez a kislány olyan szakmunkás, akivel a munkahelyén meg vannak elégedve és most esti tagozaton végez gimnáziumi tanulmányokat.

— Korábban rengeteget keltett utaznia, mivel a tamási járás is a területéhez tartozott. Mit szólt ehhez a lekötöttséghez a családja?

— Ha arra gondol, hogy voltak-e konfliktusaim, azt felelhetem, hogy nem. A férjem autószerelő, a lányom bölcsészhallgató és maholnap régész lesz. Mindketten nagy megértéssel vették tudomásul, hogy mire kötelez a munkám. Zokszó se esik azért, hogy gyakran otthon is megkeresnek. Sőt. A férjem sokszor vállalja a gépkocsi- vezető szerepét, amikor este megyek családokat látogatni.

— Szóval, élvezi a kötetlen munkaidő minden áldását és átkát?

— Nem érzem átoknak, hiszen amit csinálnom kell, azt szeretem, jó együttesben dplgozom, a GYIVI-től megkapok minden szükséges szakmai támogatást.

1

— Ezek szerint semmi gondja?

— Azt nem mondhatom, azt viszont igen, hogy ez a gond nem csak az enyém. A bértömeggazdálkodás megnehezíti a fiatalkorúak börtönéből, javító-nevelő intézetből szabadult, vagy bíróság által próbára bocsátott fiatalok életében olyan jelentős és klasszikus értelemben vett utógondozást. Ez év elejéig a munkáltatók készséges partnereink voltak a fiatalok visszailleszkedését biztosító elhelyezésben. Újabban a Pátria Nyomda kivételével nem. Előbb-utóbb megoldást kell találni a fiatalok elhelyezésére, munkába állítására, mert ha nem. sok ember munkája vész kárba.

— Kívánom, hogy ez ne következzék be!

LÁSZLÓ IBOLYA

Fotó:

MAGYARSZÉKI ENDRE

Az osztályellentétek elmélyülésének esztendeje volt 1766 Tolna megyében. Mint arról már beszámoltunk ebben a rovatban, 1766-ban az ozorai jobbágyság fellázadt, megostromolta és elfoglalta a várat, elégtételt vett korábbi sérelmeiért, s aztán visszavonult, hogy folytassa megszokott munkáját. Ugyanebben az esztendőben a kö- lesdi jobbágyok is fellázadtak a község vezetői ellen. Természetesen ezt követően megtorlás következett.

A parasztság megmozdulása, az ellentétek elmélyülése hosszú folyamat eredménye volt. A földesurak a XVIII. század első felében fokozták a jobbágyság terheit.

A jobbágyok gyakran fordultak a megyéhez panaszaik meghallgatásáért. Rendszerint hiába. A terhek egy emberöltő alatt megkétszereződtek, olykor az eredetinek többszörösére emelkedtek. Amikor kiderült, hogy a vármegye semmit sem tesz érdekeik védelmében, a bécsi udvarhoz fordultak segítségért. A küldöttségek sokasága vállalta a kényelmetlen, hosszú utat, hogy személyesen mondhassák el panaszaikat az uralkodónak. Mária Terézia gyakran fogadta a küldöttségeket, meghallgatta sérelmeik felsorolását, s aztán vagy intézkedett, vagy nem... A panasz kivizsgálását minden esetben megígérte.

A paksiak is a királynőhöz fordultak panaszukkal. Tudomására hozták, hogy Rud- nyánszky József, Daróczy Lajos és Daróczy Miklós, valamint a község többi földesura szinte naponta terhelik őket olyan szolgáltatásokkal, amelyeket korábban nem kellett teljesíteniük, s ezeket a tennivalókat főleg akkor követelik tőlük, amikor a jobbágyok is kenyérkeresethez juthatnának. A panaszt így összegezték a paksiak:

„Amint csatolt panaszainkból — kit könnyhullajtásunk- kal irtanak (azaz: írnak) — bőségesen kiteczik, melly fölöttébb való fogyatkozásaink miatt nyomorgunk annyira megszegénkedve, hogy felszentelt Felségednek járandó adónkat (kit kötelességünk szerént szívessen megadni készek vagyunk) szerezni, csaknem elégtelenek legyünk. Számossan találkoznak köztünk ollyak, akik egynéhány esztendőkben adó- jokkal tartoznak, kit noha gyakran keményen és kárvallásokkal is behajtatnak, de az szegénység, fogyatkozás és elviselhetetlen iga elégtelenekké tészen a megfizetésre. Ugyannyira, hogy sok maga és gyermekei csaknem éhei hallásra jutnak.”

A Tolna megyei Levéltár őrzi a paksiaknak a királynőhöz írott panaszát.

A panasz elején megemlítik, hogy a vármegye a község lakóinak nyakára küldött lovas és gyalogos fegyvereseket, végrehajtókat, rájuk kényszerítették a földbirtokosokkal 1725. évben kötött szerződés előírásainak vállalását, „de a T. Földesuraink meg nem elégedvén azon számú robotokkal és szolgáltatásokkal, melyek a cont- ractusban (szerződésben) föltaláltatnak, hanem a 12 napi robot helyett hetven-nyolc- van napokon is haitogatták, amint alól írott punctumok- ból (pontokból) híven ki fog tetszeni”.

A paksiak tartalmilag idézik az 1725. évi szerződés egyes pontjait, s pontonként írják le panaszaikat is.

A kilenc pont közül az első, amely szerint minden gazda (jobbágy) igás állatai után esztendőnként és darabonként 1 tallért tartozik fizetni, a földesurak változatlanul követelik. Ennél az egy pontnál nem terjesztettek elő kifogást a panaszosok. A további nyolc pontnál annál több a mondani valójuk.

A szerződés második pontja szerint „akinek maga ekéje jár”, szekerével 12 napi igás robotot tartozik adni, aki pedig igával nem rendelkezik, 12 gyalognapszámot köteles teljesíteni. A panasz szerint 1766-ban már a 12 napon felül további 50— 60 napot kénytelenek ingyen robotolni, a földbirtokos részére. Ha ezt a többletkövetelést vonakodtak teljesíteni „ ... a tisztek eleibe hivatván, 5 lehuzattatván keményen megpálzáztatott, s a robotra mégis csak elüzetett...”

A harmadik pont szerint az igával rendelkező jobbágyok 4—5 napi ugartörésre, szántásra, vetésre voltak kötelezve. 1766-ban már 17—18 napi szántást, ugartörést követeltek a földbirtokosok.

A negyedik pont előírta, hogy minden jobbágy és zsellér egy-egy boglyára való szénát köteles kaszálni és betakarítani. A panasz szerint a széna betakarítását most a jobbágyoknak egy kisebb csoportja kénytelen teljesíteni jelentős több munka végzésével, mert többen megváltották magukat e munka alól („árendába adták”).

A szerződés szerint minden gazda egy hosszabb utat a „maga Ura akarattya szerént tartozni fog tenni”. Egy-egy ilyen hosszabb út volt például a Paks—Buda, vagy a Paks—Győr közötti távolság. Ezt a fuvart a jobbágynak a saját költségére kellett teljesítenie. A panasz idején két- három ilyen hosszú fuvart követeltek a paksi földesurak. Az igával nem rendelkezők a hosszú fuvar helyett hajóvontatásra voltak kötelezve. Egy-egy ilyen hajóvontatás akár három hétig is eltartott.

Súlyosan sértették meg az 1725. évi szerződés hatodik pontját is a paksi földbirtokosok. A szerződés szerint a jobbágy köteles „minden né- mű termények kilenczedét vagyis tizedét igazán kiadni ...”

„Ezen hatodik puncktumot is megcsorbétották, mert Gyapai puszta nevű szöllő- hegyek termésén kívül mindenféle paksi termékeny bo- rokbul kilenczedet és tizedet attunk, holott cortractusunk szerént csak eggyel tartoztunk volna, tudniillik kilenczedet vagy tizedet. A dézsmaboros hordókon is sok károkat vallunk, mivel né- melly földesuraink örökre magoknál tartóztattyák, s vissza nem adják. A buza- hordást ami nézi, nemcsak a majorbélieket takarétottuk bé, hanem bikácsiaknak és szentgyörgyieknfek árendába kiadott földekrül esett dézs- mát is kénszerétettünk bé- hordani, valamint a borbul, úgy nem külörriben az bárá- nyokbul, kuk^riczábul és minden néven nevezendő ve- teményekbül kilenczedet és tizedet hatalmassan rajtunk megvették.”

Az eredeti szerződésben a jobbágyokat arra kötelezték, hogy „minden háztól a benne" lakó ember egy kappant és 10 tojást, az egész helység pedig évente két borjút adjon az uraságnak”. Amikor a paksiak a panaszt megfogalmazták a földesurak hat borjút, hat font cukrot „...s annyi kávét, irós vajat és barom fiat, kinek száma nem volt” (azaz korlátlan meny- nyiségben) követeltek.

Nem hagyták szó nélkül a kocsma és a mészárszék ügyét sem. Különösen azt kifogásolták, hogy a községnek akkor van borkimérési« joga, amikor a jobbágynak is van mit sajátjából fogyasztania, s ezért ritkábban keresik fel a kocsmát, kisebb a bevétel, míg a földbirtokos akkor méri magas áron a borát, amikor a jobbágy itallal már nem rendelkezik. Tetemes bevételre tesz szert így a földbirtokos.

Végül felpanaszolják a paksiak a kilencedik pontban, hogy korábban az olyan szolgáltatásokat, amelyeket a szerződés nem ír elő, de velük elvégeztették, beszámították a szolgáltatásokba. A panasz megírása idején azonban ezeket nyilvántartásba nem veszik, terheiket nem csökkentik.

K. BALOG JÁNOS

Braoxkt Imróné hivatásos pártfogóval