Tolna Megyei Népújság, 1980. június (30. évfolyam, 127-151. szám)
1980-06-22 / 145. szám
e "népújság 1980. június 22. Múltunkból — Én még nagyon kevés embert láttam, aki kora gyereksége óta igazgatónak készült. Igazgató elvtársnak voltak ilyen ifjúkori elképzelései? — Természetesen nem voltak, tehát most sem olyan embert, lát. Gyerekkoromban kevesebb volt az igazgató, mint mostanában. Én kettőt ismertem, mindkettőt iskolá_ ból és egyikükért se rajongtam különösebben. Épp úgy mozdonyvezető, pilóta és miegymás akartam lenni, mint a korombeli gyerekek. Aztán a gimnáziumi érettségi után a Műegyetemre kerültem. | — És elvégezte? — Persze! Van egy általános mérnöki és egy hadmérnöki diplomám, később hozzá szereztem egy harmadikat,, a mérnök-közgazdászit. — A hadmérnökség és a víz- és csatornamű nem éppen rokon munkaterületek... — Talán! Előbbi mindenesetre jó volt ahhoz, hogy valaki első osztályú gyakorlati tapasztalatokat szerezhessen. Amikor még a hazai építőipar korántsem volt a legfejlettebb, mi viszont a legjobb technológiával és talán mondanom se kell, hogy magas fokú szervezettséggel dolgoztunk A katonai szervezettség mellett azonban az önállóságot is meg lehetett és kellett tanulni. 1954-ben szereltem le, mint főhadnagy. Házasságom hozott Tolna megyébe, ahol először a Tanácsi Építőipari Vállalathoz, majd a Vízügyi Igazgatósághoz, 1962-ben pedig a megyéhez kerültem. — Lát-e kellő fantáziái jelenlegi munkakörében a tanácsnál végzett tevékenységére visszagondolj va? — Erre egyértelmű igennel felelhetek. Engem mindig vonzott a gyakorlat, de azt már nem merném állítani, hogy feltétlenül igazgatói minőségben. Tény, hogy az ottani, inkább elvi, elméleti és közgazdasági feladatok megoldása után itt sokkal közelebb kerültem a gyakorlathoz. Pontosan 1976. május 26-án, ugyanis azóta vagyok itt. — Tehát hálás beosztás a jelenlegi? — Még véletlenül se az! A mi tevékenységünk jelentős része szolgáltató jellegű, ami a megyei lakosság 80 százalékát érinti. Hazai rossz szokásunk, hogy egy adott esetben alacsonyabb szinten is megoldható problémákkal szeretünk a „fej”-hez fordulni. Például egy nyomban intézkedni képes művezető helyett az igazgatóhoz, aki később ugyanazt a művezetőt utasítja intézkedésre. Nos, nekem nagyon sokszor kell valamiféle „bírói” szerepet játszanom, hogy a fogyasztó semmi esetre se károsodjon, de a vál. lalat se fizessen rá. A fogyasztót a vállalat természetesen nem érdekli, amiben igaza is van. Neki az a fontos, hogy van-e víz, vagy nincs. A strandok esetében netán az, hogy kap-e fagylaltot, pedig a büféket nem is mi működtetjük... — Ki a főhatósága? — Tulajdonosként a megyei tanács, szakmai területen az Országos Vízügyi Hivatal. I — Nem szül ez olykor némi kettősséget? — Kitalálta igen! — Igazgató elvtársnak jók az idegei? — Kopogjuk le, jók.... A kollégáim néha megkérdik, hogy vannak-e egyáltalán... — A Víz- és Csatornamű Vállalat tevékenysége vitathatatlanul fontos, hiszen napjainkban a víz lassan már környezeti ártalmak által is veszélyeztett „hiánycikk” lesz. Mi a vállalat tevékenységi köre? Ezt hány emberrel, főleg szakemberrel, látja el? — Soroljam tömören? Ivóvíz-szolgáltatás, szennyvíz- elvezetés, fürdőszolgáltatás. Untathatom néhány számmal is? 1963-ban 26 vízmű volt a megyében, tavaly 65, az idén 67 van és az év végére a gyulajival és szakcsival együtt 69 lesz. Az ivóvíz- hálózat hossza 277 kilonjé- terről másfélezerre nőtt, a csatornahálózat 17-ről 150- re. Dolgozóink létszáma 152- ről az 1976-os 520-ra, az idén pedig 1200-ra. — Eljött hát a Kánaán? — Mégcsak a vízzel folyó sem, nemhogy a tej jel- mézzel... Az viszont tény, hogy az országban már 1954- óta a mi megyénk használja ki legjobban a vízszolgáltatás terén a társulásban rejlő előnyöket. A megye lakossága 63 százalékának tudunk egészséges ivóvizet biztosítani. Törpevízművek dolgában ma is az országos elsők közé tartozunk. Ennek jóvoltából lett a valamikor szekszárdi vízműből megyei hatósugarú vállalat. Most évente 1500—2000 lakásba vezetjük be a folyóvizet. — Ugyanakkor 15 település ivóvize egészségügyileg veszélyeztetett... — Ez tény, amin tavaly öt helyen kútfúrással próbáltunk segíteni, bár kútfúró kapacitásunk szűk, csak az idén kapunk egy modern gépet. Ezekre a kutakra helyi ellátó rendszerek telepíthetők. Tíz községben máig napi szállítással oldjuk meg az ivó- vízellátást. I — Nem lehet valami nagy öröm az ottaniaknak... — Persze, hogy nem az! Hidrogeológiai okokból itt a jövő a kistérségi vízműveké, melyek több település összefogásából készülhetnek. Három helyre már megvan a tanulmánytervünk, mely a VI. ötéves terv során válik valósággá. — Az imént szóba hoztam a szakembereket is. Érdemes Önöknél egyáltalán elhelyezkedni? — Most már igen. 1976- ban az ország többi hasonló vállalata között bér dolgában még az, „előkelő” utolsó előtti helyen álltunk. Ma a jó középmezőnyben vagyunk. Ez 26 ezer forintról 42 ezerre emelkedett átlagbért jelent ' '*1 — Szakember-utánpótlás? — Elvileg nincs, gyakorlatilag van. Víz- és csatorna szakmunkás szakma csak 1977 óta létezik. Szekszárdon ilyen képzés, sajnos, nincs, így házi tanfolyamokat szervezünk helyi oktatókkal, idegenből jött vizsgáztatókkal — A megyeszékhely- lyel kapcsolatban beszéljünk egy keveset a vasról. Az az érzésem, hogy olvasóink már halálosan unják a vastala- nítóval kapcsolatban megjelenő közleményeket. Én is elkövettem néhányat, természetesen nem saját kútfőből merítve. Ugyanakkor a há- ziaszonyok nagymosását időről időre tönkre teszi a sárga víz. Aligha bók, de ezt már „Borbás- sárga”-ként is hallottam emlegetni... — Én is, moha sárga víz 1926 óta van Szekszárdon és én éppen egy fél évszázaddal később lettem igazgató. Tény, hogy most, 1980. júniusában a szekszárdi vas- talamító kapacitása napi 7500 köbméter, a város vízfogyasztása pedig ennek duplája, sőt, csúcsidőben eléri a napi 18 ezer köbmétert. — Tehát az asszonyok a a város majdnem kétharmad részében hagyják abba a mosást? — Azt talán mégse! — Hová lett a vastálaní- tó bővítésére szánt pénz? — A IV. ötéves tervben volt rá a városnak anyagi fedezete, de ez a beruházási előkészítósi munkák elhúzódása miatt nem vagy máshol került felhasználásra. — Ezért Önök felelősek? — Nem! A mi vállalatunk csak 1978. december 6-án vette át a beruházást. Mi általában csak mások beruházásainak eredményét üzemeltetjük, de technikai okból ilyesmire is vállalkozunk. — Mikorra várható változás? — Bizonyos mértékben, napi 12 ezer köbméter erejéig, már a jövő év első felében. Ami úgy kezdődik majd, hogy a víz zavarosabb lesz, mint valaha, mert át kell mosnunk a vezetékeket. 1983. június 30-án 100 százalékos automatikával dolgozni kezd a vastalanító és 1990-ig, 1992-ig előreláthatólag fedezi a városi igényeket. — Ami, ha minden igaz, kilenc évi biztonság. Ez is valami, de beszéljünk másról. Törzsvendég, tehát elfogult vagyok a szekszárdi uszodával kapcsolatban. Igazam van? Hogyan vált be? — Remélem igaza van, de beválásról beszélni még túlzás. A városnak nincs „vizes kultúrája”, kevés az úszni tudó ember. A hétköznapi 100—150, ünnepnapi 500— 1000 'ember kevés. Meglehet, alkalmatlan volt az őszi nyitási idő, és ha nyáron az uszoda a stranddal együtt belépőjeggyel lesz látogatható, változik majd a helyzet. Bízzunk a nyárban. — Bízzunk együtt! De a környező strand is szűk. A hazai beruházások tör_ ténetében egyedülálló gyorsasággal tönkrement gőzfürdőre és a csatolt egészségügyi létesítményekre egyelőre nem is szoktunk gondolni... — Mi szoktunk, 1981 közepétől pedig már mindenkinek lehet. Tisztasági fürdőnk nyílik, dr. Fenyőházi László rheumatológus főorvos szakmai segítségével pedig egészségügyi ellátás lesz, később szauna, gőz-, hőliégkezelés. Ez évben kezdjük a gyúró, másképp masz- szőr-szakmunkás képzést. — Engedjen meg most egy másik, kérdést, ami a vállalat nevében szereplő csatornákkal kapcsolatos... i — Kérdés nélkül is mondhatom, hogy a helyzet rossz. A 12 százalékos szennyvízelvezetési aránnyal megyénk az országban szinte a legutolsó. A helyzet csak Báta- széken és Tamásiban megoldott, Pakson pedig átmenetileg az. — Szekszárdon mikorra várható megoldás? — Kereken három év múlva, de az iszapkezelés még akkor is gond marad. A nagyobb, úgynevezett „kiemelt” települések közmű- programjaiban a szennyvíz- elvezetés a jövőben első helyet kell, hogy kapjon. — Befejezésül egy kérdést. Igazgató elvtárs, eddigi működése során mire a legbüszkébb? — A készenléti szolgálat bevezetésére hét üzemmérnökségünk területén. Ezzel sikerült elérni, hogy míg korábban hetekig sújthatott egy települést Vízhiány, a készenlét megteremtése óta 24 órásnál nem volt hosz- szabb. ORDAS IVÄN Tudjuk, történelmi forrásaink számos alkalommal tesz- nekemlítést arról, hogy amióta k — s ők voltak túlnyomó szeszt, sokan mértéktelenül fogyasztották, de mindig vol- taü — s ők voltak túlnyomó többségben —, akik meg akarták menteni az átkos alkoholtól, a mértéktelen fogyasztástól az emberiséget. Bármiként volt és van, annyi tény, hogy a szesz forgalmazása mindig jó üzlet volt. A magyar földbirtokosok is jól tudták ezt, nem véletlenül ragadták magukhoz a kocsmatartási jogot, vele rendszerint a mészárszék tartási jogát is. A kocsma volt a jövedelmezőbb. A kocsma rendszerint szinte mindenütt a templom után a legnagyobb épület volt a faluban, vidéki városban. Ez érthető is, hiszen ide tért be a vándor pihenőre, itt volt a postakocsi-állomás, a fuvarban lévők itt pihentették lovaikat, látták el őket élelemmel, s volt lehetőség az itatásra is. Itt volt alkalom összejöveteleket szervezni, lehetett szórakozni, vitatkozni — s nem ritkán éppen a szesz hatására itt robbantak ki a lappangó ellentétek, s nem egyszer emberéletetet követelt a bicskázás, a tömegverekedés. Tény, fontos társadalmi funkciót töltött be a kocsma, a fogadó. A kocsma gyakran közvetlenül a templom mellett épült fed, a község központjában. Békésen megfértek egymás mellett, legfeljebb annyi meg. szorítás volt, hogy amíg tartott a szertartás, addig tilos volt a szeszmérés. Ezekben a fogadókban mérték ki a földbirtokosok borát, amely rendszerint a jobbágyszőlők tizedeiből származott. A jobbágy tehát a saját borát vásárolta meg (mert a nagybirtokos nem tudta elfogyasztani a tized eredményeként beszedett bort, hiába segített fogyasztani a napokig tartó dá- ridó vendégsereglete). Az olyan területen, ahol nem volt szőlőtermelés, nem volt bortized, ott is gondoskodott a földbirtokos a borról, más vidékekről szállíttatta a helyszínre. A földesurak, az uradalmak gyakran bérbeadták a kocsmatartási jogot. Így volt ez például Mözsön is. Varga Ádámnak Mözsről szóló tanulmányában olvashatjuk, hogy 1768-ban Farkas Sámuel uradalmi intéző átengedi a mözsi lakosoknak és a községnek az uradalom helybeli jogait „úgymint a mészárszéket, a pálinkafőzdét és a pálinka kimérést, nem kevésbé a borkimérést Mindszentektől Szent Györgyig, azonkívül 'az úgynevezett lese pusztát 3 évre”. A szerződés lejárta után újabb hat évre meghosszabbították a megállapodást. Ezért a bérletért a mö- zsiek akkor 146 rajnai forintot fizettek az uradalomnak, a vállalt egyéb szolgáltatások mellett. S hogy nem volt rossz üzlet a bérleti kocsma, amely számottevő jövedelmet jelentett a községnek, azt mutatja egy későbbi községi kérelem is, mely szerint: „Mivel telyességgel semminő jövedel me ennek utána Szegény helységnek nem volna, azért aztat alázatosan deciaraiunk, hogy a kocsmabéli jövedelmet, valamint az előtt volt, fél esztendőre ide engedni méltóztassék, úgy hasonlóképen az pálinka házot, a mint az előtt vala”. A mö- zsiek azonban hiába hivatkoztak szűkös bevételi lehető, ségükre, az uradalom másnak adta a bérletet, annak, aki többet fizetett. A kocsmát is, és a mészárszéket is egy szekszárdi mészáros, Bene Imre kapta meg 1781-ben, hat esztendőre. ö több bérleti díjat fizetett, mint amit a község megajánlott. 1789-ben már a szeszforgalmazásban is megtaláljuk a „nagyvállalkozót”. Ekkor vette bérbe ä mözsi pálinkafőzdét az a Benevics József, aki egyidejűleg öcsényben is bérelte a pálinkafőzdét. Alig három évtizeddel később, 1821-ben árverésen sze_ réz bérlőt az uradalom. Három bérlőjelölt is akadt. A kikiáltási ár 205 forint volt. Az árverés az uradalom részére jól sikerült. A bérlőik nem tanúsítottak önfegyelmet, és messze egymásra licitáltak. Végül is 440 forint lett a bérleti díj. A PAKSIAK ZENDÜLÉSE Bajt hozott a paksiak nyakára a bor. Zendülés robbant ki, kiszállt a helyszínre a megye, és katonaságot rendel, tek ki a községbe, hogy a rendet helyreállítsák. A királynál is jártak, Bécsben. Hamburger Gábor és Kirschner György vette a bátorságot, hogy megtegye a hosszú utat, s elmondják őfelségének az őket ért sérelmet. Nagy per is lett az ügyből, 52 vádlott állt a bíróság előtt, hogy feleljen tetteiért. Mi történt Pakson? Idézzünk néhány részletet Kirschner György vallomásából. — Kinek ingerléséből következett az, hogy az urasá- gok eégérjét leverjétek, és a borárusítást tiltsátok az ura- ságok korcsmárosainak? — Én vélek nem volta, azért nem is tudhatom, hogy kinek ingerléséből, hanem azt tudom, hogy megesett, mert azt hallottuk, hogy nem szabad idegen borokat béhozni, és azt gondoltuk, hogy az uraknak sem szabad. — Tinéktek volt tanácstok is (titkos megbeszélés), hogy mitévők legyetek, hogyha az N. Vármegye meg akar fogatni benneteket, hogy tudniillik négy részről azonnal felgyújtjátok az várost, ha másképpen nem segíthettek magatokon? — Én erről semmit nem tudóik. — Te voltál mindenek kezdője, mert akárhová mentél, mindenhol sokasága az népnek követett, mert magad vallása is megmutatja, hogy mondtad, hogy egy füttye- nésre az egész nép segítségedre jön, és hogy mindnyájon azt akarják, amit te? — Ezt nem tagadom, mivel mindnyájon csak engem bíztattak. — Mi módon verettetett le tehát azon Suhnak cégérje, és mint$nondottál néki? Ijesztetted-e, midőn Bécsbül megjöttél, hogy ha csak jóval le nem veszi a eégérjét, más na. pon te 50 emberekkel oda jővén erővel levereted? — Hogy ottan voltam, az igaz, de mivel feledéken ember vagyok, aztat mondtam-e, nem emlékszem. — Horváth Zsigmondnak korcsmájánál mit csináltál? — Egyszer én voltam és eltiltottam, hanem az pajtásom vetette le másodszor a cégért, mivel Gebhárd azt mondotta, hogy látván Suhnak a cégér- jét, hogy szégyelvén magát ő is kitenni a cégért, azért is, hogy eztet elkerüljük, mentül előbb a Suhhoz, aztán pedig Horváth Zsigmondhoz (mentünk). — Az nótárius pincéjét ki gyújtotta meg és miért? Talán ti cselekedtétek bosszú- ságtul, azt vélvén, hogy a nótárius adott fel a Vármegyére? — Nem tudok felőle, véle soha sem volt pöröm. A fenti zendülés 1791-ben volt. Az eseménysorozat végén megállapították, hogy a zendülés a törvények nem ismeréséből fakadt. A király a zendülő jobbágyok elleni eljárás megszüntetését kívánta, s ezért — csak ezért — a megye börtönében rabosko- dók szabadlábra kerültek. A .borméréssel kapcsolatban pedig az urbárium előírásait érvényesítették. K. BALOG JÁNOS Borbés Istvánnal, a Talna magyal Vfm- és CsatamamU Vállalat igaxgatójáva!
