Tolna Megyei Népújság, 1980. május (30. évfolyam, 101-126. szám)

1980-05-18 / 115. szám

s népújság

1980. május 18.

Múltunkból

— Úgy érzem, nem túlzottan lelkesedik a sajtóbeli közszereplésért.

— Fogalmazzunk pontosan. Meglepett a kérése. Mindjárt lejár a hosszú ciklus, igaz, hogy megvoltak már a jelölőgyűlések, de még a tanácstagi választások előtt vagyunk. Miről fogunk beszélgetni?

— Az érdekel, hogy egy bányászság köréből jött munkásember a tanácsi tisztségviselő szerepében mennyire talált magára. S ha megengedi, meg is magyarázom. Mikor a minap azt hallottam, hogy újra jelölték, eszembe jutott, amit másfél évvel ezelőtt mérgében mondott.

— Nem emlékezem.

— Én viszont jól emlékezem. Azt mondta, hogy visszamegy a brikettgyárba, ha úgy gondolja, hogy tanácselnökként nem tud megbirkózni a feladataival.

— Ez tényleg elhangzott. De megsúgom, hogy mondtam én ennél cifrábbakat is. Ismeri azt az ügyet. Az általános iskola tantestületének volt egy zűrje, amit rendezni kellett és olyan körülmények között, hogy míg az érdemi dolgok történtek, hét végi vendég voltam csak itthon, mert végeztem az Államigazgatási Főiskola elnökképző tanfolyamát.

| — Lobbanó természetű?

— Hamar kimondom, ami a szívemet nyomja, de akik régóta ismernek, ezt soha nem veszik rossznéven, mert tudják, hogy haragtartó nem vagyok. Szeretem az egyenes beszédet. Erre tanított a családi és munkahelyi környezetem.

— Elárulom, hogy személyével kapcsolatban körkérdést intéztem né. hány, éppen utamba kerülő nagymányokihoz. Volt aki inkább elismerően, mint ítélkezőén makacs embernek, volt olyan is, aki határozottnak mondta. Melyik minősítést fogadja el?

— Ezt is, azt is. De kibővítem. Ha emberükre találnak azok a pofonok, amiket az élet néha oszt, nem kell belőlük tragédiát csinálni. Hogy miért? Mert jók az ilyen pofonok az akarat megedzésére.

— Mikor lett a közös tanács elnöke?

— Két évvel ezelőtt, 1978 elején. De tanácstag 1967 óta, végrehajtó bizottsági tag pedig 1973 óta vagyok.

— Úgy értesültem az imént már említett beszélgetőpartnerektől,

hogy nem szánta rá magát könnyen a „szakmaváltásra”.

— Tényleg így volt. Mikor először szóltak, úgy éreztem, hogy a helyemen vagyok a brikettgyárban. Nagy szerepet játszott az életemben, hogy 17 éves korom óta dolgoztam a KISZ-ben, majd 1963-ban, 20 évesen lettem korengedéllyel, egy . éves tagjelöltség után párttag és 1966-tól párttitkár. Tizenkét évig viseltem ezt a funkciót.

I

— Mi késztette arra, hogy 21 évi bányászság- hoz kötődés után pályát változtasson?

— Éreztem, hogy a falum- beliek — 68 százalékuk ipari munkás —, elvárják tőlem ezt a lépést. Aztán, körülbelül 1978-ra ülepedett le bennem az a felismerés, hogy az ottani munkám nem tud már kielégíteni.

— Úgy tudom, bányász- családban született.

— Tagadni sem lehetne. Édesapám 18—19 esztendős volt, amikor Illyés Gyula pusztájáról Felsőrácegresről elindult, hogy hátat fordítson a cselédéletnek. Sok agrárproletár tette ezt abban az időben. Nahát, ő Váraljára telepedett, hogy csillésként kezdje el a bányászéletet, amibe aztán belerokkant. Apámék tizenhatan voltak testvérek. Ma, még kimondani is sok. Mi. már, „csak hatan. Amikor én, második gyerekként megszülettem 1943 januárjában, a szüleim Váralján egy barlanglakásban laktak. Rá egy évre költöztünk be a nagy- mányoki bányatelepre, ahol a családommal ma is lakom, de már saját házban.

— Szokvány kérdés: mégis feltenném: ha

visszapillant eddig megtett életútjára, könnyű volt, vagy nehéz?

— Nézze, én 1945-ben kétéves voltam. Ha hiszi, ha nem, emlékezem, hogy az öcsém születésekor a hozzánk beszállásolt szovjet katonák muzsikáltak. Szegényes volt így is a keresztelő, de sokszor hallottam apáméktól, hogy a katonák naponta három liter tejet hoztak. No, de nem erről kérdezett. Nem nevezem könnyűnek az utamat, bár egy vonatkozásban hatalmas előnnyel vághattam neki az életnek. Percig se volt számomra kérdéses a politikai, társadalmi hovatartozás. S miután ezt tisztán kaptam, tudtam a dolgomat is. Apám kommunista volt. Hasznos ember, a hibái ellenére is.

— Ha nem akarja, erről nem kell beszélgetnünk.

— Nincs okom a hallgatásra. Apám remek munkás ember volt és érthető, hogy urasági cselédként szűknek érezte a bőrét azon az istenverte pusztán. A bányászok között megtalálta amit keresett. Nem volt a dolgok rendjébe belenyugvó ember. Azt hiszem ezért merte 1945 után csekély iskolázottsága ellenére vállalni a vájáriskola igazgatását is. Ott működött ez az iskola, ahol a nevelőotthon van. Nem tartott sokáig az igazgatóskodás, s nem ezért, mert nehéznek találta a rábízott feladatot. Sok volt otthon a gyerek és az igazgatói fizetés ehhez képest kevés. Visszament két és fél év után — ami megegyező a nagymányoki vájáriskola hőskorával — bányásznak. Eztán lett párttitkár és viselte is ezt a tisztséget derekasan 1959-ig. A szilikózis 1973-ban végzett vele.

— Ha élne, sokat vitatkoznának?

— Lehet. Keménykötésű férfi volt az öreg. Sokszor vizsgáztatott meg bennünket, néha nehéz helyzetbe is kerültünk, mert megbántani nem akartuk.

— Teleki elvtárs népszerű embernek számít Nagymányokon és a társközségekben is. Ez megnyilvánult újra jelölésén és azokon a tanácstagi jelölőgyűléseken is, amelyeken még fungáló tisztségviselőként részt vett. A közéleti szerepen túl van ebben része annak, hogy sportolt és sportol ma is?

— Aki a munkásemberek mentalitását ismeri, annak természetes, hogy egy ponton összemosódnak a dolgok. Fociztam a bányász, majd a brikett színeiben és azt hiszem nem rosszul, hiszen volt, hogy csalogattak az NB I-be. Itthon maradtam. Egy sérülés miatt már csak az öregfiúkkal vállalkozom a labda kergetésére. De van egy másik labdám, a pingpong. Versenyszerűen asztaliteniszezem. S csinálom mindaddig, amíg bírom gőzzel. A sport hihetetlenül nagy nevelő és összetartó erő.

— Respektálom, ha egy vezető ember nem röstell versenyszerűen sportolni, vagy mondjuk munkáskórusban énekelni, leúszni, vagy futni a napra megszabott métereket. Soha nem okozott gondot, hogy elnöke a tanácsnak és sporttárs is?

— Egy percig sem. Szeretem és tisztelem az embereket. S amit magammal szemben elvárok, azt megadom bárkinek, aki a bizalmával megtisztel. Nem szeretek állva, csak futtában beszélgetni senkivel. Azt hiszem, nem is szabad.

I

— Két fia van. ök hol találják majd a helyüket?

— Az idősebb idén ballag ki az általános iskolából. Ó akárcsak én, humán érdeklődésű. A kisebb, _ aki most hetedikes, a műszáki tudományokért van oda. Hogy mi lesz belőlük? Számomra ugyanakkora kérdés, mint azoknak a szülőknek, akiknek hasonló korú gyerekeik vannak.

— Teleki elvtárs, ön a nyolc általános után, műnelygyakornokként került a bányaüzembe, majd abba a katonai középiskolába, ami

feloszlott 1958-ban. Mi következett ezután?

— Semmi tétovázás. A gépműhelybe kerültem segédmunkásnak, aztán 1961- ben, kiállva a legkülönbözőbb oldalvágásokat is, megszereztem a géplakatos szakvizsgát. Sokféle ismerkedésre akadt közben alkalmam. így például arra is, hogy milyen szívlapáttal kenyeret keresni. Erre megint csak azt tudom felhozni, hogy nem fölöslegesek az életre edző pofonok. Nekem sem ártottak meg. Pont ellenkezőleg. Használtak. Leérettségiztem, aztán mert úgy éreztem, erre van szükségem, felvételiztem a jogra. Egy pont hiánya miatt nem sikerült. Akkor nem volt energiám újra startolni, mert megbetegedett az apám, aztán a fiam, akinek akkor a testi épsége forgott kockán.

— Feladta a tanulás tervét?

— Szó sincs róla. De higgye el, nem a doktori cím hiányzik a nevem elől. Úgy érzem, szükségem van a jobb felkészültségre.

I

— S mi lesz akkor, ha az új rástartolás se sikerül?

— Semmi gyász, mert akkor a közgazdasági főiskolán pályázom meg a felvételt.

I

— Most 37 éves. Elégedett az életével?

— Ha azt felelem, hogy tanulnom kell, ugye nincs szükség további szószaporításra?

I

— Ezek szerint szereti amit csinál?

— Igen. És ha megválasztanak ismét, minden erőmmel meg akarok felelni a köz bizalmának.

— Szívből kívánom, hogy erre sor kerüljön. De mivel még a választások előtt állunk, hadd kérdezzem, mi volt az, ami leginkább foglalkoztatta a lakosságot a jelölőgyűléseken ?

— Ugyanaz, ami a nagyközségi közös tanácsot is.

Nagymányokon, Váralján és Kismányokon kevés híján ötezer ember él. Egész pontosan 4758. A munkaképesek 68 százaléka dolgozik az

iparban, s döntően a bánya- iparban. A lakosság 16

százalékának a mezőgazdaság ad kenyeret, a kereskedelemben itt és-a közelben 9 százalék dolgozik. S most jön egy figyelemre méltó adat. Az oktatás és egészségügy területén a munkaképesek 7 százalékát foglalkoztatjuk. Az ipari munkásság 68 százalékos jelenléte olyan igényeket jelent, ami fejlesztés dolgában nagy leckét ad fel a helyi tanácsnak.

— Ez azt jelenti, hogy a nagyközségi közös tanács ajtaján naponta kopognak a jogos igények?

— Bizony azt. S nagyon nehéz a valóban jogos igényekre azt mondani, hogy türelem. De mondani kell, mert a fejlesztésre fordítható pénz összege nem állhatja a versenyt az igényekkel.

I

— Mi foglalkoztatja leginkább önöket?

— Az ellátottság szintje Vaq sok, korábban szatócsokra méretezett boltunk, de nincs ABC-nk, noha van itt vásárlóerő. A vendéglátás sem dicsekedhet. Évek óta ígéret a Bányász vendéglő felújítása. E vonatkozásokban a társközségek helyzete valamivel jobb, mint a székhely községé. Hiányzik a művelődési ház. A legfájóbb azonban az ivó- vízellátás gondja. Az újtelepen van vezetékes víz, még a bányaipar jóvoltából. Egy tanulmányterv elkészült a regionális vízmű megépítésére. Kimondani is nehéz, 70 millióba kerülne. Egyszóval, a megválasztandó tanácsot az új ciklusban seregnyi tennivaló várja. De biztos vagyok abban, hogy a szűkös anyagi lehetőségek keretei között sem lesz kevés az, amit a lakossággal együtt megvalósíthatunk.

I

— Sok sikert a nagyközségnek és leendő tanácsnak! .

LÁSZLÓ IBOLYA Fotó: SZEPESI L.

Láthatjuk, hallhatjuk, olvashatjuk, szinte naponta, hogy hol itt, hol ott lakásokat adtak át, megkezdődött a beköltözés, ünnepélyesen adták át a lakáskulcsokat... Gyakran lehetünk szemtanúi ilyen családi örömöknek. Ez jó dolog. De arról gyakran hallunk, hogy tovább növekedett a lakásigénylők száma, s nem egyszer keserű panasz is elhangzik, hogy már milyen régóta vár valaki lakásra, s még mindig nincs soron.

Nem vitatja senki, hogy nehéz helyzetben vannak azok, akiknek feladatául jutott, hogy elosszák a lakásokat. így volt ez a múltban is. Természetesen volt időszak Magyarországon, amikor üresen álltak a lakások, miközben sokaknak nem volt hol lehajtani fejüket, mert nem tudták a háziúr által megszabott lakbért kifizetni. A két világháború között sok üres lakás volt kiadó...

Érdemes felfigyelni arra a jelenségre, hogy mindig akkor kevés a lakás, amikor forradalmi változás következik be, a hatalmi viszonyokban, amely a dolgozó tömegek érdekeit hívatott szolgálni. A hatalom minden eszközével segítségére siet a dolgozó osztályok tagjainak lakásigényük kielégítésére.

A fentieket igazolja a Magyar Tanácsköztársaság példája is. A Magyar Tanács- köztársaság kikiáltása után egymást követték a lakásrendeletek. Sokan jutottak emberibb életkörülmények közé.

Tolna megye történetéből is ismerünk lakásínséges időket. Tudjuk, hogy 1919- ben a megyében több helyen is így például Pálfán, Szek- zárdon igénybe vették a bur- zsoák felesleges lakásait, s azokat kiutalták az arra rászorulóknak. A megyeszékhelyen 'létrehozták a lakás- bizottságot, hogy a munka minél eredményesebb legyen. Nem kellett hosszú időnek eltelnie ahhoz, hogy a városi tanács és a lakásbizottság munkája ellen panasszal éljenek a megyei direktóriumnál. Dick György • elnökhelyettes kénytelen volt levelet intézni a városhoz, hogy elejét vegye a további panaszoknak. Idézzük az 1919. május 18-án kelt levelet.

„A vármegyei intéző bizottság tudomására jutott, hogy a városi lakásbizottság nem jár el a lakásrekvirálá- soknál a kellő méltányossággal és kellő tapintattal. A lakásbizottság működése nagy elégületlenséget okoz és pedig főképpen a lakók között, akik érdekeinek védelmét célozzák a lakásbiztosság rendeletéi.

A városi lakásbizottság nem tartja meg az országos lakásbiztosság 5. számú rendeletét,, mely a „Tanácsiköztársaság” 37. számában megjelent és amely rendelet utasítja az egyes vidéki lakás- bizottságokat, hogy a méltányosság és az egyes esetek körülményeinek figyelembevételével járjanak el. Figyelmeztetem a városi tanácsot a fenti rendelet 2. bekezdésére „ha valaki ezen szempontokat figyelembe nem veszi, akkor az a Tanácsköztársaságnak, a rendeletnek a legnagyobb ellensége, mert ellenforradal- imárokat nevel és ezért a legszigorúbb megtorlásban részesül”.

A fenti szempontok figyelembevételével a vármegyei intéző bizottság folyó hó 15-én tartót ülésén úgy határozott hogy abban az esetben, ha a városi lakás- bizottság a jelenlegi eljárást nem változtatja meg, akkor a megyei intéző bizottság meg fogja tagadni a városi rendeletek végrehajtásához szükséges karhatalmi erő rendelkezésre bocsátását, ezt a város lakosságának tudomásul való hozása végett közhírré teszi, azonkívül pedig panasszal fordul az országos lakásbiztossághoz”.

A lakásbizottság kezdetben radikálisan lépett fel: valamennyi lakásigényt ki akart elégíteni. Felmérte, kinél van feleslegesnek minősíthető lakás, s egymás után költöztette be a szurdi- kok lakóit, olykor a karhatalmi erők segítségét igény- bevéve. Ez elégedetlenséget váltott ki a volt kizsákmányoló osztály tagjaiból. Ekkor ők mentek panaszra. Amikor pedig a fenti intelem után csökkent a munka üteme, azaz a lakások rekvi- rálása és vontatottabban ment a rászorultak beköl- töztetése, akkor meg ők tettek panaszt.

A közellátás igen gyakori beszédtéma napjainkban is. Felháborodunk, ha ünnepek előtt nincs elegendő kenyér, ha késve érkezik az üzletekbe a tej — és így tovább. A Magyar Tanácsköztársaságnak sokkal súlyosabb gondokat kellett megoldania. A megyei direktórium 1919 májusában tartott ülésén intézkedéseket határozott el a közellátás javítására. Ezzel a kérdéssel foglalkozott az Igazság című megyei lap is 1919 május 18-án. Többek között ezeket írta:

„A közellátási ügyosztály beszerzi a falvak részére a cukrot, sót, gyufát, petróleumot, gyertyát, cérnát, stb. — de csak azoknak a községeknek adja ki, akik élelmiszer beszállítással hozzájárulnak Szekszárd és a helyi szükségleten túl Budapest élelmezésének megkönnyítéséhez. Már most is, a napokban kiadott cukor ellenében a járás községei bizonyos számú vágómarhát vagy hízott sertést kötelesek Szekszárd városnak rendelkezésre. bocsájtani, mert különben a cukor szétosztását nem eszközölhetik. A falusi tanácsok intéző bizottságai fel vannak jogosítva hogy amely termelők rendelkeznek átadásra alkalmas jószággal, de vonakodnak a megállapí- tot (marha kg élősúlyban 11 korona) árban azt átadni — igénybe vegyék és az ilyen, a közélelmezés szempontjából káros magaviseletét tanúsító gazdákat kizárják teljesen a cukor, só stb ellátásából. Sókészletek is kerülnek a napokban a községek között hasonlóképpen kiosztásra. A sóért, gyufáért, petróleumért stb. nem élő állatot, hanem bizonyos megszabott értékű tetszésszerinti élelmi cikkeket kötelesek a falvak beszállítani a megállapított, és pedig elég magasan megállapítot árak mellett. Ennek lebonyolításával a köztulajdonba vett Schlézinger Ignác-féle nagykereskedés van megbízva. Itt kapják meg a községek a sót, stb, s ugyanitt adják le az összegyűjtött élelmi cikkeket (liszt, zsír, bab, burgonya, stb.)”.

A megyei direktórium tehát a termékcserére hozott intézkedést. Nem Tolna megye volt az egyetlen a megyék közül, amelyik ilyen szigorú intézkedést hozott a közellátás érdekében. Az intézkedés fő célja az volt, hogy a megye kellő mennyiségű élelmiszert biztosítson a főváros, és a Vörös Hadsereg számára. Arról is tudomásunk van, hogy minden járásban több cseretelepet jelölték ki a termékcsere gyors lebonyolítása érdekében.

A levéltárban őrzött iratok arról tanúskodnak, hogy a Tolna megyei községek többsége — egyetértve az intézkedéssel — biztosította az iparcikk ellenében az élelmiszereket. Volt azonban község, amely arról panaszkodott, hogy a lakosság az egész első világháború alatt egyetlen marhát sem tudott még a saját szükségletére sem biztosítani, s most sem tud terményt adni. Mözs panasza nem hatotta meg a megyei direktóriumot, de a szedresiék panaszát méltányosnak találta, és ott korona ellenében engedélyezte az iparcikkek forgalmazását.

K. BALOG JÁNOS

Teleki István nagymányokl tanácselnökkel