Tolna Megyei Népújság, 1980. május (30. évfolyam, 101-126. szám)

1980-05-01 / 101. szám

a Képújság 1980. május 1. Bonyhádinak a története városként 1977. április 1-én, nul­la óra egy perckor kezdődött. Három év, s egy hónap múltán két dolog is indokolja a visszapillantást. Egyik: készülődé­sünk a tanácsok újjáválasztására. A másik: Bonyhád 1979-ben végzett fejlesztési tevékenységével megnyerte a Tiszta, virá­gos Tolna megyéért 1974 őszén meghirdetett településfejlesz­tési verseny első helyezését, a városok kategóriájában. Má­jus 5-én ünnepi tanácsülésen veszi át dr. Hegedűs János ta­nácselnök a helyezéssel együtt járó vándorzászlót és 1 millió 200 ezer forintot, aminek majdnem ugyanannyi, azaz igen sok helye van a városfejlesztési tervek további feladatainak megvalósításában. Ez lesz egyben a városi tanács utolsó ülé­se is. Nem nehéz megjósolni, hogy jó hangulatú, hiszen a há­rom évvel ezelőtti közös örömök gyarapodtak, s ha a gon­dokból nem is lett kevesebb, minőségükben .másfélékkel kell ma szembenézni, mint kellett 1977 tavaszán. Annak idején, a városavatás napján, igen sok emberrel volt módom beszélgetni. Egytől egyig tele voltak nagy-nagy várakozással, s azt hangoztatták, hogy szeretett lakóhelyük városként még sok mindennel adós, ami a városi lét kerete­ként ismeretes, de ha az itt lakó emberek megtalálják egy­más kezét, semmi akadálya sem lehet annak, hogy Bonyhád felnövekedjék az ország többi, hasonló nagyságú városához. Mert, igaz, igaz, hogy a negyedik ötéves terv során vált di­namikussá a település fejlődése, de még több kell lakásból, javításra szorul az ivóvízellátás, növelésre a csatornahálózat, fel kell építeni a művelődési központot, bővíteni a kereske­delmi és vendéglátóipar alapterületét, javítani a tantermi el­látottságot. Üj rendelőintézet is kell és a kórház rekonstruk­cióját sem szabad túl sokáig halogatni, hiszen több, mint 45 ezer ember ellátásának feladatát végzi, igen korszerűtlen kö­rülmények között. Száz szónak is egy a vége, a városavatás alkalmából szükségképpen megejtett nagy számvetés eredményeinek szív­ből örülve úgy vélekedtek öregek és fiatalok, hogy a várossá válás munkájának a java ezután következik, mert az igények újabb és újabb igényeket szülnek. Akkoriban tehát hivatalos és nem hivatalos körökben egyaránt arról esett a legtöbb szó, hogy városként mit ad lakóinak és a vonzáskörzetében élők­nek Bonyhád. Ezt követően már a hétköznapok végtelen sora szinte szünet nélkül ismételte azt a kérdést, hogy Bonyhád város mit vár ahhoz, hogy lakóinak és a vonzáskörzetében lakóknak egyre többet tudjon adni. A fiatal város nem csalódott. Tanácsa mellé álltak az együttműködésre kész nem tanácsi szervek, gazdálkodó egy­ségek és munikáskollektíváik, majd a város környéki községek nem tanácsi szervei, gazdálkodó egységei és munkáskollek­tívái is. Ennek tulajdonítható, hogy az 1979-es évre eredetileg 6 millióra tervezett társadalmi munka értéke több, mint 500 ezer forinttal haladta meg a 9 milliót. A tervidőszak utolsó évében föltehetően mérséklődni fog a fejlődés eddigi dinamizmusa. Egy azonban máris bizonyos: a Bonyhádért megajánlott társadalmi munka értéke messze meghaladja az ötödik ötéves tervre tervezett 20 milliót, mert már most kitesz 27 és felet. S ez nagyszerű dolog. Sorra-rendre valósultak és valósulnak meg a középtávú fejlesztési terv célkitűzései. Megépült 138 lakás, ebben az év­ben várhatóan megépül további 33. Komoly fejlődésen ment keresztül a közművesítés, mely alapját képezte a Fáy lakó­telep kialakításának. Nőtt a szilárd burkolatú úthálózat, nagy ütemű volt a járdaépítés, fejlődött a szolgáltatóhálózat GEL- KA-szervizzel, patyolattal, kozmetikai és fodrászszalonnal, új helyre költözhetett az Állami Biztosító és a takarékszövetke­zet. Bővült az óvodai hálózat más rendeltetésű épületek át­alakításával. Terveztek a bonyhádiak 150 fős óvodai fejlesz­tést, ezzel szemben az év végén esedékes számvetésben 226 fős férőhely gyarapodásáról beszélhetnek. A nyomasztó tan­termi gondokon a 17 tantermes növelés nem segített. A kö­vetkező tervidőszak feladata lesz a Fáy lakótelepre tervezett 24 tantermes iskola felépítése, még akkor is, ha akkor ennek a beruházásnak — az anyagi lehetőségek függvényében — csak az indítása kerülhet napirendre. Száz fős leány-diákott­hon épült konyhával, étteremmel, új orvosi rendelő. Ami há­rom éve még terv volt; befejeződött a sportcsarnok építése, hasonlóképpen a művelődési házé is. Itt abba is hagynám a felsorolást, hiszen lapunkban elég sűrűn adunk, adtunk hírt Bonyhád életének változásairól. így például arról, hogy megkezdődött a rendelőintézet építése, hogy még ebben az évben 33 lakásos garzonház kerül tető alá, hogy épül egy 60 személyes óvoda és befejeződik egy 75 személyes bölcsőde építése. Közeljövőben nyílik meg a piaci csarnok, olcsó áruk boltjával, húsbolttal és vetőmagszaküz- lettel. Új út épül a Ságvári, a Hunyadi, a Kölcsey és az Áp­rilis 4. utcában. A városavatás napján három idős tanácstaggal beszélget­tem Bonyhád közeli jövőjéről. Ripsz-ropsz kért mostani ran­devúnkra közülük nem tudott eljönni Bechtel Henrik és Shul- ler Sándor, eljött viszont Békés Ferenc bácsi, az állami díjas, nyugdíjas pedagógus, a fáradhatatlan közéleti ember. — Elégedett a város fejlődésével? — kérdeztem tőle, em­lékeztetve három évvel ezelőtti beszélgetésünkre, amikor is egy ellenében hárman állították, hogy Bonyhád rövid időn belül képes lesz felnőni a hasonló nagyságú kisvárosokhoz. — Mint a pályán belül lévő, aki tudom, hogy mit, milyen áron sikerült megvalósítani, elégedett vagyok. — Van annak valami jelentősége, hogy a pályán belül ál­lónak nevezi magát? — Van. Tudiillik, akik a nagy társadalmi megmozdulá­sokból ilyen-olyan indokkal kivonták magukat, pályán kívül állóknak nevezendők. Nem véletlen, hogy ők az elégedetlen­kedésben a leghangosabbak. — Ez azt jelenti, hogy nem mindenki bonyhádi, aki Bonyhádon lakik? — így is mondhatjuk. De fogalmazhatunk úgy is, hogy hamar megszokjuk a jót és kezdjük követelni a még jobbat. Adni viszont ezért nem mindenki kész. Érdekeltekkel beszélgetve, a tanácstagi jelölőgyűléseken is lelepleződött ez a nem túl rokonszenves vonásunk. Ami már megvan, az természetes. A mindig több kell. Bonyhád lakóinak száma az elmúlt év végén 15 ezer volt. A fejlesztési alapot növelő és a városszépítő társadalmi munkában 2090 fő dolgozott le 51 ezer 500 órát. Tisztes szá­mok ezek. De, ha a város demográfiai sajátosságaira gondo­lok, arra, hogy összlakosságának 40,7 százaléka tartozik a 14- től 24 évesek kategóriájába, már fájlalnivalónak találom a csak 2090-et, bár ők, óriási dolgokat vittek végbe a városu­kért. Szeretnék hinni abban, hogy futja majd erejükből fel­zárkóztatni a jó cél érdekében maguk mellé sorakoztatva a ma még csak haszonélvezőket. A még csak igényeket hangoz- tatókat, akik a kiegyensúlyozott fejlődésből csupán azt látják, ami még és még tartozéka kell majd legyen a városias élet­nek. Sok követhető példa közül egyet... A nemzetiségi óvoda vezető óvónője gondolt nagyot és merészet. Hogy az intéz­mény apróságai megtanuljanak közlekedni, egy KRESZ-park tervével nemcsak városabeli munkáskollektívákat keresett fel, hanem faddiakat, dunaújvárosiakat is. Akárhol kopogta­tott, nem találkozott elutasítással. Lám, a lakóhely gazdagításának valószínűtlennek tetsző módozatai is valószínűsíthetőek, ha hittel, egész szívvel fog hozzájuk az ember... LÁSZLÓ IBOLYA Fotó : Czakó S. f& munkáról és önmagunkról ÍCRIPÍa munk®t ünnepeljük. Május elseje tele a lofl/Cl munka dicséretével, költői szimbólumaival. •• Alanya, a dolgozó ember maga is jelképpé magasztosul. A munka verejtéke csillogó gyöngyökké nemesedik, az izmok kisimulnak, a tekintet öntudatot-sugározva für­készi a távolságot, és már-már találni kell egy rendet- ( len vonást, egy makacskodó aszimmetriát, hogy ösz- szetartsa a valóságot a megálmodott ideállal. Makacs- kodhát bennünk is a gondolat, az ellenvetés: majd hol­nap — az ünnep után — újra megindul a hajnali-reg­geli áradat, hogy a „névtelenek”* álmos és fáradt tö- . megként elözönlik ‘a nagy. munkahely, a társadalom számukra kijelölt- terepét, hogy tegyék azt, ami nélkül nincs hierarchia, nincs státusz, nincs hatalom, nincs pozíció és nincs kultúra sem. ördögi alku: egy napért majd háromszázat! Ám mégis: nincs az a kajánkodás, amely tagad­hatná az ünnep jogosságát. Az alkotás öröme, a dolgok feletti uralom szabadságérzete, s a nyomába szegődő tágabb öntudat, amely alapján majd évszázada éppen a maga számára .vívta ki a munkás a munka ünneplé­sének jogát, az ünneplés önkéntessége — megannyi érv, hogy belássuk: a munkával a munka világa ünnepli, becsüli és emeli társadalmi érvényűvé önmagát. Ezt a tartalmat pedig nem lehet sem kívülről ráerőszakolni, sem megtagadni tőle. Belülről nőtt ki, a munka elide­genedett társadalmi világából történelmileg is. „Alul­ról”, hogy a társadalom úri és hatalmi világára rá­kényszerítse saját hatalmát és értékrendszerét. Ezért nem tűri meg ma sem az ájtatoskodó, semlegesített, ál­lapotokat konzerváló mechanikus vissza-visszatérés lé- leknélküliségét és külsődlegességeit. Ünnepelni csak létező, valóságos eszmei és etikai tartalommal lehet, s ez alól a munka ünnepe sem kivétel. ri. I|/Ti/nnP7 az értékrendszer dacol azokkal L/C UgyC/lICZ az ellentmondásokkal is, amelyek mindmáig kísérik a munka társadalmi világát, és éles kontrasztokat képeznek a munka általános társadalmi és etikai tartalma, valamint konkrét formái között. Hiszen nem felesel-e mindmáig egymással a „munka tette az embert emberré” elv a munkában megrokkan­tak szomorú látványával, egyes munkafajták butító monotóniájával? A megkövetelt intenzitás az ember- formálás mértéket parancsoló visszafogottságával? A specializáltság a sokoldalúság és teljesség eszményé­vel? A „pénzből élürik”-elv nemcsak cinikus, de pia­cot, üzletekét járó, vagy éppen családi házra várók hétköznapi igazságaként a „munkából élünk” egyenlőt­lenségeivel? Vagy éppen a kisebb-nagyobb ügyeskedők kérkedő tehetőssége és kivételezettsége, kihívó pök- hendisége a munkából élők lehetőségének behat árolt- ságával? Egyéni fegyelmezetlenségek, abnormális, „szabályt erősítő” elhajlások felnagyított, rossz hangulatot keltő, vagy szándékoló kisiklásairól lenne csupán szó? A tár­sadalomtudomány tagadja ezt. Kategóriái, amelyekből levezeti a valóság tarka jelenségvilágának e negatív ol­dalát, túl általánosak ahhoz, hogy az egészet a vélet­lenszerűségek, vagy éppen a szubjektív rosszakarat számlájára írhatnánk. Munkamegosztás a maga tagoló, hierarchiákat eredményező formáival; árutermelés, a maga külsődleges mércét és követelményt támasztó mértéktelenségével, „rossz végtelenjével”, csak egyé­nek és nemzetek vetélkedőjében győztesek és veszte­sek, nyerőket és vésztőkét feltételez — ezek azok az alapkategóriák, a munka társadalmilag és történetileg létező objektív meghatározottságai, amelyekből kinő a társadalmi uralom és egyenlőtlenség minden modern disszonanciája. S amely a munka végleges felszabadí­tását még ott is egy hosszú és tudatosan végigviendő történelmi folyamattá oldja fel, ahol — mint a szocia­lizmusban — e feladat közvetlen társadalmi célkitűzés­ként jelenik meg a politikai-társadalmi akarat szintjén. A munkamegosztást és az árutermelést nem lehet ren­delettel eltüntetni, sem puszta lelkesedéssel túlhaladni. ílnnafraliiinlr hát és adjuk meS magunkat? Szo­lul/liCpCIJUIII\ ciaiista társadalmunknak aligha lehet ez a logikája. Igaz, a szocializmust, mint a munka társadalmát, ma már nem egyszerűen csak harmonikus és problémamentes valóságként idézzük meg a ma­gunk számára, hanem a „munka társadalma” megha­tározásba egyre inkább beleértjük a feladatok és kö­vetelmények bonyolult és korszakos jellegét is. Nem ígérhetjük a magunk számára, hogy feloldjuk a mun­ka egyoldalú erőfeszítéseket teremtő, „mértéken felüli” jellegét; de azt igen, hogy ez az erőfeszítés és áldozat az élet minden területén megkapja, és egyre inkább meg kell kapnia a maga társadalmi elismerését és fel­értékelődését. És ez korántsem kevés. Hiszen ez a mun­ka nem szavakat igényel, hanem maradandó, eredmé­nyes _ és sokszor a ma még nyerészkedők és privile­gizáltak lenézését, olykor ellenállását kiváltó — tette­ket. Bátorságot, demokratikus intézményrendszereket, nyilvánosságot és társadalmi részvételt. A mindig újra­formálódó társadalmi és történelmi körülményekhez mért társadalmi — politikai és közéleti — hozzáállást; közgazdasági számításokat, a munka társadalmi szer­vezetének állandó módosításait és a teljesítmény min­denkori, bürokráciamentes megbecsülését és a teljesít­mény-nélküliség egyértelmű elutasítását. Fejlett, társadalmasult világunk bonyolult és szer­teágazó rendszereiben a munka felszabadítása csak e bonyolult rendszerek közvetítőcsartonáin keresztül biztosítható. Ézeken keresztül őrizhetjük meg és te­remthetjük újjá a munka társadalmilag olyan fontos és nélkülözhetetlen etikáját, amely egyre kevésbé le­het ma már a közéletből kiszorult — kiszorított egyé­nek életei ve, mert egyre inkább e társadalmat magáé­nak valló, közéleti tudattal és öntudattal rendelkező egyének kötelességtudataként élhet csak tovább. í'lnnf*fof*IHÍle' hat a munkát! Megidézve telje- UnriCpeiJUK. sítményeit, s a teljesítményeiben megvalósult alkotó embert. De ünnepeljük kritikával és önkritikával is. A már teljesített és még teljesítetlen feladatainkról nem elfeledkezve. Az épülő 11 munkahelyes rendelőintézet Dunaújvárosi fiatalok az óvoda játszóudvarán HÜLVELY ISTVÁN

Next

/
Oldalképek
Tartalom