Tolna Megyei Népújság, 1980. április (30. évfolyam, 77-100. szám)
1980-04-13 / 86. szám
amépüjság 1980. április 13. Örök nélkül Az alföldi szél homokfelhőket zargatva nyargal a dunántúli szemnek szokatlan széles térségben. A solti faluszélen fiatal asszony igazít' el. — Egyenesen menjen, ez az út elvezet a gazdaságig — mondja. A sorompó előtt apró ligetben sír a motoros fűrész, dőlnek a nyárfák. Néhány méterre a favágóktól a ledarabolt fatörzseket rakják a zetor pótkocsijára. A vontató nyergéből fiatal fiú figyeli a rakodók hórukkolását. Idilli a kép. Ha nem lennének mindannyian — traktorosok, favágók, rakodók egyaránt — csíkos ruhában, akármelyik állami gazdaságban hihetném magam. Tekintetemmel keresem az elítéltekre felügyelő őröket, de a közelben nem látok egyenruhást! A múlt században, az ezernyolcszázhatvanas években történt. A kishartai földbirtokos, Wágner Pál vadászatra indult. Útközben vette észre, hogy a tölténytáskát otthon felejtette. Rögtön visz- szafordította könnyű homokfutóját. Hazaérve feleségét és annak szeretőjét félreérthetetlen helyzetben találta. Betöltötte a vadászpuskát, majd rövid egymásutánban két lövés dörrent. A kikapós asz- szonyka és lovagja holtan maradt a helyszínen. Néhány hónappal később Wágner Pál megkezdte a kettős gyilkosságért kiszabott életfogytig tartó börtön- büntetését. Keserves idők következtek. A nagyúr úgy érezte, a tétlen büntetés napjai elviselhetetlenek. Ezért 1003-ban felajánlotta az államnak 292 holdas kishartai birtokát, hogy ott börtöngazdaságot létesítsenek, ahol az elítéltek dolgozhatnak, és ahol a munka talán megkönnyíti a rabság napjait is. A végrendeletnek megfelelően Állampusztán megalakult egy mezőgazdasági intézet — elsősorban szőlő- és gyümölcstermesztést végezve —, ami először közvetítő, később országos királyi büntetőintézet lett. A szobor is egy elítélt munkája A felszabadulás után, 1946- tól fogadtak újra elítélteket Állampusztán. Ma a gazdaság 11 041 hektárnyi területen gazdálkodik, megoldva ezzel 1300 elítélt foglalkoztatását. Molnár Sándor büntetésvégrehajtási ezredes, a börtön parancsnoka és az állampusztai célgazdaság igazgatója is. Kettős és első hallásra egymástól távolállónak tűnő feladat ez, de szavait hallgatva, kiderül, mindkét területen otthonosan mozog. Sőt, tulajdonképpen nem is két területre koncentrált, hanem sokai összetettebb, sokrétűbb feladat az, amit végez. Tájékoztatójából megtudjuk, hogy a célgazdaságban három fő ágazatban — a növénytermesztésben, az állat- tenyésztésben és a kertészetben — folyik a termelés. Az elmúlt évben 375 milliós termelési értéket állítottak elő, az állampusztai célgazdáság 61 millió forintos tiszta nyereséggel zárta az évet. A termésátlagok nem túlzottan kimagaslóak, de figyelembe kell vennünk, hogy a gazdaságban dolgozó elítéltek nem szakemberek. Legtöbbjüknek kényszer a munka és talán akkor találkozott először szántófölddel, amikor Állampusztára került. A gazdaság, illetve a büntetésvégrehajtási intézet vezetői büszkék az állat- tenyésztésben elért eredményekre. A tehenek 4300 liter tejet adfnak évente. Ezt az átlagot 1980-ban ötezer liter fölé szeretnék emelni. Nyolcezer birka legel a környéken — természetesen elítéltek őrzése alatt. A hatalmas, mintegy három-, négyezer hektáros legelőterületen fegyőr kísérete nélkül legeltetik a juhász-elítéltek az állatokat. — önmagára felügyel az, aki innét, esetleg hatvan kilométerre legelteti a juhokat — mondta a börtönigazgató. Szólhatnék még a célgazdaság lótenyésztéséről, a kertészeti gazdálkodásról, a tizenhétezer hektó bor tárolására alkalmas pincészetről, de ennyi bevezető után, azt hiszem, nem árt arról beszélni, hogyan tud létezni Állampusztán ez a „lazaság”. A börtön solti körletében nincsen a régi értelemben vett őrség. A feladatokat egy öntevékeny szervezet tagjai látják el, amelyet nevelőtisztek ellenőriznek. A tábor életének irányításában az ébresztőtől lámpaoltásig öntevékeny csoportok, és azok választott vezetői segítik a nevelőket. Az elítéltekből álló szervezet szervezi a szabadidős tevékenységet éppúgy, miként elvégzi a reggeli létszámellenőrzést, vagy ahogy munkára vonuláskor a kapuban átadja a brigádokat a munkáltató felügyeletnek. Az elmúlt két év tapasztalata bizonyítja, hogy az elítéltek öntevékenységére épülő szervezet kedvezően hatott a nevelőmunkára. Azóta nem volt szökés, a fegyelmi vétségek száma csökkent. Tervezik, hogy a solti tapasztalatok alapján az idén újabb körletekben is megkezdik az öntevékeny szervezetek kiépítését... Az egyik elítélt mondta: Az étkezde — Hosszú időt töltöttem előzetes letartóztatásban. Amikor jogerősen elítéltek, Állampusztára, a solti körletbe szállítottak. Mit tagadjam, féltem a börtöntől. A legrosszabbra is felkészültem. Tartottam a felügyelettől és a társaimtól is, akikkel két évre összezárnak. Volt okom meglepődni! A tábor épületeit zöld pázsit övezi, a lakóházak tágasak, világosak. Mindenütt rend és tisztaság van. A legjobban az lepett meg, hogy a nevelőtiszten kívül alig láttam egyenruhás felügyelőt. Magas kőfalra, őrtornyokra, őrszemekre számítottam. Egyszer meg is kérdeztem: hol vannak itt az őrök. A társam megmutatta. Együtt mentünk a bejárat melletti irodába. „De hiszen, ezek is elítéltek!” — csodálkoztam. — Természetesen, mint te, meg én, meg ő! — mondta a barátom. — Látod: itt az őrség mi magunk Vagyunk! ; A központból körsétára indulunk. A solti kerület kapujában az őr — csíkos ruhában, hiszen elítélt — jelentést tesz a parancsnoknak. Szavaiból kiderül, hogy a beosztása: az ügyelet vezetője. Ha nem lenne a magas drótkerítés, az itt-ott feltűnő elítéltek ruhája, akár valamilyen üdülőhelyen, ifjúsági táborban is érezhetnénk magunkat. Modem, szép épületek, az ápolt pázsitot átszelő salakos utak, a motelszerű barakkok mögött épülő sportpálya és a szabadidő-központ előtti modem szobor sem börtönt idéz. Mint megtudjuk, a szoborral az egyik elítélt tette örök emlékűvé itt- tartózkodását. Sok vidéki művelődési házunk megirigyelhetné a szabadidő-központ gépesített barkácsműhelyét, tiszta, virágos folyosóit, a magnókkal, lemezjátszóval felszerelt stúdiót, ahonnét a házi rádió műsorát sugározzák, és az amatőr fazekaskodók jól felszerelt műhelyét. A legnagyobb terem az étkezde. Itt rendszeresen tartanak filmvetítéseket is. Havonta egyszer játékfilmet, két-három- szor ismeretterjesztő, tájékoztató filmeket vetítenek. A konyhán keresztül — ahol nagyrészt szakképzett szakácsok dolgoznak — egy sport-, játékterembe jutunk. A bordásfalak előtt pingpong-, a sarokban rexasztal, a fal melletti polcon az országos napilapok. A terem sarkából ajtó vezet a mindennap nyitva tartó könyvtárba. A falakon, a paravánokon ott jártunkkor éppen Kustár Zsuzsa festőművész műveiből rendeztek kiállítást. A szobák — „börtöncellák” — legtöbbje tízszemélyes. Minden szobában folyóvizes mosdókagyló van. A lakószobák közötti tisztasági verseny első helyezett közössége egy-egy hónapra televíziót kap a szobába. A börtönről kialakult fogalmainkat, elképzeléseinket alaposan megtépázta a látogatás. Amikor a körséta után a parancsnok újabb tájékoztatót tartott, szinte záporoztak az újságírócsoport tagjainak a kérdései. Molnár Sándor büntetésvégrehajtási alezredes elmondta, hogy a solti körletbe csak az elítéltek legjobbjai, az első kategóriába tartozók kerülhetnek, akik fegyelmezettek, nem kell szökésüktől tartani, szeretnek dolgozni és elfogadják a büntetésvégrehajtási intézet szabályait. Legtöbbjük közlekedési bűntettet követett el, vagy olyan köztörvényes, akinek büntetése három évnél rövidebb. Az intézet vezetői fontosnak tartják, hogy az elítéltek kapcsolata hozzátartozóikkal rendszeres legyen. A havonkénti beszélőkön, személyes találkozásokon kívül korlátlanul írhatnak és kaphatnak levelet. A társadalomba való visszailleszkedésüket segíti, hogy a hivatásos pártfogók és a nagyobb vállalatok pártfogói felügyelettel megbízott dolgozói rendszeresen felkeresik a szabadulás előtt állókat. Az intézet elsőrendű feladata a bűnelkövetők nevelése, a társadalomba való visszailleszkedésük segítése. A solti körletben ma még országosan szinte egyedülálló módon, de eredményesen végzik ezt a fontos feladatot. TAMÁSI JÁNOS fi Hordok mértékadója Egy felújított huszita ház A gönci hordó évszázadokon át űrmértékűi szolgált országszerte, sőt még a határokon túl is — nem utolsósorban lengyel földön. De mért éppen a gönci hordó lett ilyen mértékadó? Any- nyi bizonyos, hogy a Hegyalja borának fontos szerepe volt ebben! Hegyaíja ugyanannak a Zempléni hegyvidéknek a keleti, lépcsős szegélye, amelynek nyugati, a Hernád felé ereszkedő peremlépcsője a Dűlő. Ez utóbbi részen található Gönc, közel a szlovák határhoz. A XII. század közepén keletkezhetett, amikor az Abaújvártól délre eső vidékre németeket telepítettek, tíz falut alapítva, közöttük azt is, amelyik azután Gunch, Kunch — egy ízben Kunczelsdorf, ami tán a Kunz, azaz Konrád névre utal — Gwnch, Gwncz stb. névalakban tűnt fel az oklevelekben, tizedfizetési lajstromokban. Éspedig először 1219-ben egy per kapcsán, amikor is négy gönci lakost tüzesvas-próbára Váradra idéztek. Kemény legények lehettek ezek a gönciek, mert kiállták a próbát, s ártatlannak találtattak! Vára is volt valaha Göncnek, amely fontos helyen feküdt: a bortermő Hegyalját Kassával összekötő kereskedelmi úton. Ráadásul épp ott csatlakozott emebbe a Telkibánya felől érkező út. A vár alatt Nagy Lajos király kolostort s templomot alapított a pálos szerzeteseknek. Bizonyára volt mit a tejbe aprítaniuk a gönci polgároknak, hiszen Zsigmond király 1387-ben a minden ingó és ingatlan birtok hetedeként kivetett adó fejében ezer forintot és ötszáz hordó bort rótt ki a településre, de aztán „hű polgárainak s vendég népeinek” a bort elengedte. A következő század elején már mezőváros volt Gönc, mégpedig Kassa után a legnagyobb Abaúj megyében. Mátyás király vámmentességet adományozva „oppidum nostrum”-nak, a „mi városunkénak nevezte. Száz évvel később 1570-ben Abaúj megye székhelyét is oda helyezték, s ott gyűlésezett a megye nemessége 1640-ig. Ez idő alatt, a XVI. század végén volt Gönc papja Károli Gáspár, aki először fordította magyarra a teljes Bibliát, s több mint másfél évet töltött itt Szenczi Molnár Albert is, a zsoltárok fordítója. Később a sárospataki iskolának is otthont adott egy időre Gönc. Ez az idő — a XVII. század vége — azonban sok viszontagsággal, hadi pusztulással járt. De Gönc kiheverte. „ S amikor 1772-ben Mária Terézia urbáriuma megszabta a szolgáltatásokat,"* Göncre évi ezer forintot vetettek ki, s egyebek között — ami számunkra érdekesebb — kötelezték szüretkor száz szedőt állítani és száz hordót lefuvarozni a Hegyaljára. A városka számos céhének mesterei a környező hegyek dongára való fájából készítették a híres gönci hordókat, amelyeknek űrtartalma országos mértékül is szolgált: a XVI. században 480, a XVIII. században 180, a múlt században pedig 160 budai icce volt — így fogyott 407,24-ről 135,75 literre. Akit érdekel a híres hordók kisöccse, megtekintheti a múltjára sokat adó községben. Már sok éve ápolta e múltat egy kis falumúzeum a tanáosháznál. Azóta arról is értesülhettünk, hogy a hagyomány szerint huszita házak egyikét felújították. E régi polgárházak értékes emlékei Gönc múltjának, noha annak ezeknél jóval régebbi tanúi is vannak. Mindenekelőtt a templom, amelynek barokk jegyei a renováláskor elfedett gótikus épületet rejtik. Kívüle vár- és kolostormaradványok is vannak a község területén. NÉMETH FERENC Hazatérés a munkából A kapuban az ügyeletes fogadja a belépőt
