Tolna Megyei Népújság, 1980. április (30. évfolyam, 77-100. szám)
1980-04-12 / 85. szám
1980. április 12. InÉPÜJSÁG 3 Létbiztonság l_ A nlf f-t nn létbiztonság van. Három és fél J lOi(jni\DOÍI évtized országépítő munkája meghozta a maga gyümölcsét: megszűnt gondnak lenni a mindennapi kenyér előteremtése, országos jelenség a jólöltözöttség, milliók tekintenek ki új házak és lakások ablakain a tavaszhoz illő kedvvel, terveket dédelgetünk, néha már majdnem gyermeki bizakodással, mint akiket semmi baj nem érhet; igen, mert tervezhetők a holnapok, ötvenévestől fölfelé közöttünk élnek azok a generációk, akik életük egy részét úgy élték le, hogy megtapasztalták ennek az ellenkezőjét is, a teljes kilátástalanságot, amely a többség osztályrésze volt. Nem szívesen emlékeznek vissza arra az időszakra, akad közöttük olyan is, aki feledékeny, de legbelül nagyon is tudja, mit kell félteni. Gyermekeink és unokáink azonban ebbe a biztonságérzetbe születtek bele, nem ismerik azt a másikat, nekünk pedig, a szülőknek nagyobb vágyunk; kívánságunk az élettől aligha lehet annál, hogy megtartsák, amit mi megteremtettünk, és legyen erejük, bizakodásuk továbblépni. Ehhez persze — bármilyen sokat tesz is —, nem elegendő a jóllakottság érzése, vagy az a tudat, hogy van bőrzakónk és annyiszor váltunk inget, ahányszor akarunk; kell az a harmónia is, az a kiegyensúlyozottság, a céloknak, az érdekeknek az az egyirányúsága, amelyet a XII. pártkongresszus tudatosított bennünk a maga nyíltságával, a gondokat sem takargató szókimondásával, s azzal, hogy eszmei muníciót tudott adni a legközelebbi évek feladatainak megvalósításához, kijelölvén az előrehaladás irányát, módozatait. Akik szóltak a kongresszuson, többnyire a maguk munkájáról beszéltek. Azt mondták el, hogy területükön, ahová hivatásérzetük, szakmájuk, rátermettségük köti őket, mi az, amit már sikerült elérni és mit kívánnak elvégezni a közeli jövőben. Nem hangzottak el látványos ígéretek, pátoszos fogadalmak, ezért voltak ezek a megnyilatkozások hitelesek. S mert maga a kongresszus méltó helyére állította az emberi munkát, boldogulásunk, biztonságérzetünk forrását. A párt nem először teszi ezt. Most azonban olyan felismerések birtokában hív cselekvésre mindenkit, amelyek az utóbbi években társadalmi méretekben eljutottak az emberek tudatáig. A közgondolkodásban mind nagyobb teret kap az érdekek azonosságának figyelembevétele, a népben, a nemzetben gondolkodás, amelyben kifejeződik az egyén érdeke is. Ezekhez a gondolatokhoz pedig igen sok érzelem is kapcsolódik, amelyet nincs okunk szégyellni, takargatni, hiszen benne tükröződik a szocialista hazafiság sokféle megnyilvánulása, ezernyi szálú kötődés a mához, mindahhoz, ami velünk, általunk történik. Vágyainkat, törekvéseinket fejezi ki az MSZMP Központi Bizottságának kongresszusi beszámolójában az a megállapítás is, amely kimondja; „Arra kell törekednünk, hogy társadalmunk erkölcsi arculatát tekintve is egyre inkább a munka társadalma legyen. Mindazt, amink van, munkásosztályunk, a magyar nép nehéz harcokban vívta ki, védte meg, és a saját keze munkájával teremtette meg. A társadalom azt várja minden tagjától, hogy óvja és gyarapítsa a közösség, a nép szocialista tulajdonát, tudása, ereje legjavát nyújtva dolgozzék. Minden munkahelyen azoknak a dolgozóknak legyen hitelük, becsületük, tekintélyük, azok boldoguljanak, akik eleget tesznek vállalt kötelezettségeiknek, akik tisztességesen élnek és dolgoznak.” Az- összefüggés teljesen világos: a munka és a létbiztonság szorosan összetartozik, a két fogalomkör egymát feltételezi. Nem független a teljesítménytől. Nem mindenkinek ígér, nem amúgy „általában” biztonságot, gond nélküli életet. Nagy hiba lenne, ha így alakulnának a dolgok; az egyenlősdi szemlélet máris visszaütött minden vállalatnál, ahol nem ismerték fel idejekorán a kiemelkedő teljesítmények erkölcsi-anyagi elismerésének döntő fontosságát. S az is nyilvánvaló, hogy ez a szó: munka, napjainkban gazdagabb jelentéstartalmat hordoz, mint tegnap vagy tegnapelőtt. Nem elég „hajtani”. Elsőrendűvé vált az is: hogyan „hajtunk”. Ehhez a fejlődéssel lépést tartani tudó, gondolkodó, művelt munkásokra van szükség. Hallhattuk, olvashattuk Horváth Józsefnek, a Diósgyőri Gépgyár esztergályosának kongresszusi felszólalását: „...A termékszerkezet átalakításához kapcsolódó munkaerő-átcsoportosítás személy szerint engem is érintett — mondta. — A vezetőkkel történt közös megegyezés alapján két fiammal együtt — akik szintén esztergályosok — átkerültünk egy új gyártmányt előállító üzembe. A korábbinál lényegesen korszerűbb, programvezérlésű gépen vállaltunk munkát”. Elmondta természetesen, hogy ehhez tovább kellett tanulniuk mindhármunknak. Tanfolyamot végezni, új tudásanyagot elsajátítani, ezzel mintegy átértékelve, más megvilágításba helyezve a régebben tanultakat is. Csak arról nem szólt, hány ébren töltött féléjszakát jelentett ez számukra, hogy milyen erőpróbát kellett kiállniok, míg alkalmassá váltak az új feladat betöltésre. Pedig biztosan nem volt egyszerű erőpróba. Ilyen erőpróbákra azonban szükség van, ha valaki előre akar lépni. Az a jó, hogy kellenek ezek a próbatételek. A tár- saualom fejlődésének ügye éppúgy igényli valahányat, mint azok létb-ztonsága, akik vállalkoznak rá- juK^ Prírtiínk kongresszusa azt a mércét állította i Ui LUfffx elénk, amelyet elérni nem könnyű. Kimondta: a létbiztonság csak a jó munkást, az eredményes dolgozókollektívát illeti meg. Ez így igazságos, így szocialista. KOVÁCS IMRE Dombóvár díszpolgárai (TUDÓSÍTÓNKTÓL) sokat fejlődött az ellátás színvonala. Része volt abban, hogy Dombóváron felépült a kórház és rendelőintézet. Működése ideje alatt a gyógyító orvosok száma ötszörösére nőtt. Időközben megszerette a várost, s bármerre járt, állandóan arra gondolt, hogy mit kellene még tenni azért, hogy a város és környéke szebb legyen. A lakosság környezete és életmódja elérje azt a színvonalat, amit ő orvosként megálmodott. Ma már otthonának tekinti a várost, és továbbra is igyekszik megvalósítani elképzeléseit. Bertus Ferenc, az ÁFÉSZ- igazgatóság elnöke — Dombóváron született. Ragaszkodását a városhoz, szüleitől örökölte, akik példát mutattak neki lakóhelyszeretetből, emberségből, tenni akarásból. Ismerte a felszabadulás előtti Dombóvári is, hisz ott élt és dolgozott kereskedőként. Amikor 1946-ban megalakult a földművesszövetkezet, elsők között kérte felvételét. 1951-ig boltvezető volt, majd ekkor választották meg az FMSZ igazgatósági elnökének. Azóta Dombóvár és a városkörnyék kereskedelmi ellátásának biztosításán fáradozik. Tevékenysége nyomán nőtt hatalmassá a szövetkezet jogutódja, a dombóvári ÁFÉSZ. Tagjainak száma ma már megközelíti a nyolcezer főt, és 100 kiskereskedelmi egységnek gazdái. Felelősségteljes munkája mellett a társadalmi munkából is mindig kiveszi részét. 25 év óta tagja a pártbizottságnak, a mezőgazdaság szocialista átszervezésében vezető szerepet vállalt és évek óta irányítja a Spartacus sportkör életét. A díszpolgári oklevél mindkettőjük városszeretetét, önzetlen ragaszkodását jelképezi. Az átadás pillanatában felzúgó taps, ezt a tevékenységet köszönte meg. MAGYARSZÉKI ENDRE Dombóvár város Tanácsa, a település várossá nyilvánításának 10. évfordulóján díszpolgári oklevelet adományozott dr. Sáfár Lászlóné- nak és Bertus Ferencnek. Az ünnepélyes átadásra április 1-én, az ünnepélyes tanácsülésen került sor. Dr. Sáfár Lászlóné 25 éve él Dombóváron. Hosszú időn keresztül főorvosa volt a városnak és városkörnyéknek. Tenni akarása és az egészségügyi feltételek állandó fejlesztése érdekében végzett lelkiismeretes munkája nyomán igen Dr. Sáfár Lászlóné Bertus Ferenc Tűnődés írhatnék pontos neveket, címet is, de megígértem, hogy nem teszem. A továbbiakból talán kiderül, hogy miért nem. Attól félek ugyanis, hogy amiről szó lesz, ha nem is tipikus, de semmi esetre sem egyedi. Ülünk az újdonat új létesítmény előcsarnokában az igazgatóval és élvezzük a látványt. Eleinte. Aztán megakad a szemem néhány szál dróton. A drótok a faburkolat fölött, a mennyezet magasságában, diszkréten lógnak ki a falból. Később kiderül, hogy az egyik raktár ablakpárkányán a bádog nem ki-, hanem befelé vezeti a vizet. Az emeleten van egy sorozat kulcs és egy sorozat zár, de ezek nincsenek rokonságban egymással, így az ajtókat nem lehet kulcsra zárni. A kazánházban fél tucat fűtőcső „lírája” túl szűk, még szerencse, hogy majd csak ősszel kell alaposabban fűteni. Az itt dolgozókat egyelőre a lelkesedés melege fűti, hiszen egyébként az új létesítmény csakugyan nagyon szép, a hibák pedig a „garanciális” fogalomkörbe tartoznak, belátható (vagy kevésbé belátható) időn belül sor kerül kijavításukra. Ezzel kezdetét veszi tűnődésünk, melyet a maga teljes naivitásában megpróbálok itt legalább nagy vonalakban visszaadni. Alapja az a torz gondolat, hogy miért kell valamit elkészültnek nyilvánítani, amikor még nincs teljesen kész. A hibákat ki lehet javítani, ez természetes. De miért kell elkövetni? Ha egy-két apróságról lenne szó, kalapáccsal, harapófogóval és néhány U-szeggel játszva kijavíthatóról, akkor senki nem szólna egy szót sem. Hiszen ugyebár csak az hibázik, aki dolgozik is, márpedig az vitathatatlan, hogy a sok tízmilliós beruházásból született létesítményhez munka kellett, cseppet sem kevés. De a hibáknak ilyen tömege? — Itt ült velem múltkor a kivitelező vállalat igazgatója — meséli a helyi igazgató. — Természetesen neki is rendre soroltam mindent. Nem akarta elhinni, csak akkor, amikor valamennyi hibához odavezettem. Felháborodott, és azt mondta, hogy három napon belül mindent kijavítanak. De csak akkor, ha nem szólok senki másnak, mert ha igen, úgy javításról egyhamar szó sem lehet. Nem szóltam, de nem is javítottak... Később még cifrább műhelytitkok tudójává válók. A kazánházi csövek hibáját például már hónapokkal a létesítmény átadása előtt észrevették. Természetesen szóvá tették. Huszonnégy óra leforgása alatt, dicséretes gyorsasággal, ott volt a kivitelezők két mérnöke és egyetértett. Újabb huszonnégy óra múlva megjelent egy háromtagú brigád. Megnézte a csöveket, lerakta szerszámait és elment a kőhajítás- nyira lévő borozóba. Jó egyetértésben ott is maradtak egészen a munkaidő lejártáig. Másnap, harmadnap és hetednap hasonlóképpen. Egy hét múlva jött a korábbi mérnökök egyike és elvitte a brigádot. — Ennyi idő alatt egy új kazánházat is összeszerelhettek — mondta. — Hiszen havi 6—7 ezer forintot kereső, kitűnő szakember mindhárom. Másnap az új létesítmény igazgatója véletlenül találkozott a kitűnő szakemberek vezetőjével. — Elárulná, hogy miért nem csináltak nálunk semmit? — kérdezte elkeseredetten. Elárulta. — Uram és elvtársam! Ezeket a csöveket a Z. brigád szerelte. Ha kiderül, hogy az ő munkájuk nyomán mi javítgattunk, akkor biztos ugrik néhány ezer forint prémiumuk. És persze első dolguk lesz egy másik építkezésen bebizonyítani, hogy mi- utánunk is javítani kellett. Akkor pedig... Szóval érti? Az igazgató értette. És azóta tűnődik. Csatlakozzunk tűnődéseihez. ORDAS IVAN Mangánbányászok Crkűton, hazánk egyetlen mangánbányájában az idén százharmincötezer-ötszáz tonna nyersércet termelnek ki. A képen: Juni Lajos és Lukács Ferenc vájárok robbantáshoz készítik elő az ércfalat. A népfront életéből A HNF megyei elnöksége legutóbbi ülésén a decsi népfrontbizottság is beszámolt, többek között, a településfejlesztést segítő munkájáról. Köztudomású, hogy a társadalmi munkák milyen hatalmas anyagi értékkel járulnak hozzá egy-egy község fejlesztési lehetőségeihez. Az anyagi hasznon túl a közösségfejlesztő, -teremtő erő is jelentős. A népfrontbizottságok szerepe sem a munka megszervezésével kezdődik, hanem annak megválasztásával. A bizottság a legkü- lönféle formákban tájékozódott a lakosság igényeiről, majd a tanáccsal és más szervekkel összeülve rangsorolta a kérdéseket, és csak aztán következett a szervezés. A decsi népfrontbizottság negyvenegy taggal működik, kilencen tagjai az elnökségnek. Van a bizottságban termelőszövetkezeti tag, értelmiségi, nyugdíjas, kisiparos, kereskedelmi dolgozó, tehát az összetétel tükrözi a lakosság rétegződését, ismeri annak igényeit. Érdekes megnézni, hogy az utóbbi években miként alakult a társadalmi munka és az elvégzett társadalmi munka értéke. öt évvel ezelőtt 133 forint jutott egy-egy lakosra, egy évvel később 437, azt követően pedig több mint ennek a duplája. Ez az ugrásszerű emelkedés arra késztette a népfrontbizottságot, hogy még több energiát fektessen a szervezésbe. Megépítettek egy kilométer hosszúságú járdát, majd a tanács és a népfrontbizottság az együttműködés további javítása érdekében szerződést kötött. Több éven át gondot okozott az óvoda zsúfoltsága. A tanácsi fejlesztések között is szerepelt a nyolc csoportos óvoda létesítése, ennek megvalósítását tűzték ki célul. A körültekintő előkészítés után falugyűlésen ismertették az elképzeléseket, majd részletes ütemterv készült a munka szervezésére. Másfél év múlva át is adták a kész létesítményt. Ezzel egyidőben elkészült a tornacsarnok, öltözővel, szertárral és két szaktanteremmel. A két létesítmény összes költsége majdnem 19 millió forint volt, ennek több mint a fele, tíz és fél millió, társadalmi munka. A jő munkát nemcsak a községben ismerték el, de ezzel a teljesítménnyel a megyei településfejlesztési versenyben a harmadik helyről az elsőre küzdötték fel magukat, évről évre lépve egyet. A környezetvédelmi őrség, az iskolai biológiai szakkör fásítási tervet dolgozott ki. A tanács által biztosított facsemeték és díszcserjék telepítése megtörtént. A párt XII. kongresszusának, a fel- szabadulás évfordulójának tiszteletére a község lakossága jelentős társadalmi munkát ajánlott fel, illetve végzett el. Befejezték az óvodai konyhát, játékudvart létesítettek, szebbítik a meglévőt és folytatják a járdaépítést. Sürgősen szeretnék megvalósítani a szervezett szemétszállítást is, ami egyébként a tanács terveiben is szerepel.
