Tolna Megyei Népújság, 1980. április (30. évfolyam, 77-100. szám)

1980-04-01 / 77. szám

1980. április 1. NÉPÚJSÁG 3 Kongresszus közben Aprópénz a mi munkánk Esti beszélgetés egy állami gazdasági igazgatóval A Hőgyészi Állami Gazdaság ürgevári kerületében 70 mil­lió forintos beruházással korszerű, 5000 férőhelyes hizlal­da épül. A tervek szerint az új telep még ebben az évben megkezdi üzemelését. Képünkön két kiváló brigád, a Kos­suth és az Ybl Miklós szocialista brigád dolgozói végzik az épület összeszerelését. Fotó: st Szerdán este hét óra har­minc perckor ért haza az esti egyetem szakosítójáról Gscheidt Mátyás, a Hőgyészi Állami Gazdaság igazgatója, és azonnal bekapcsolta . a rádiót. A család sürgött- forgott körülötte, aztán fog­ta a készüléket, s betelepe­dett a szobába. — Jobban szeretem hall­gatni a rádiót, a figyelmet inkább összehozza, mint a televízió, meg részletesebben is szól ez a hírközlő appará­tus mindenről. Nekünk pe­dig sok mindenről illik tudni. Munkás hét volt a kong­resszus hete a gazdaságban. Az igazgató éppen úgy el­foglalt ember, mint munka­társai : igazgatóhelyettesek, sofőrök, állatgondozók, mér­nökök, növénytermesztők. — Nyakunkon a tavasz, a késői kikelet — mondja az igazgató másnap, amikor ta­lálkozunk. — Hét óra har­minc perckor bejöttem, szom­baton fórumot tartunk, an­nak anyagát nézem át. Az­után jöttek kollégáim, akik a termelési tanácskozásokon vettek részt előző nap, tájé­kozódtunk, megegyeztünk néhány dologban, átnéztem a postát, szignáltam, azután fogadtam az NDK-kultúr- centrum képviselőit, utána Tabódra utaztam, ott a te­henészetben rövid megbeszé­lés, délután a gyönki tanács­kozással kezdtem, ott a mik- rokörzet témáit vitattuk, ti­zenöt órakor termelési ta­nácskozáson voltam Juhén, s most itt ülünk, a kongresz- szust hallgatjuk, erről be­szélünk. — Az igazgatónak, a kom­munista vezetőnek mi jut eszébe, mire gondol, amikor a súlyos érvekkel fűszere­zett gondolatokat, felszólalá­sokat hallja? — Mindenekelőtt a mun­ka. Azután az egységes ál­láspont, hogy a gazdasági élet fellendítésére feltétlenül szükség van, mert a feltéte­lek emberi és technikai ol­dalról adottak. Amikor Ká­dár elvtárs elmondta a KB beszámolóját, már éreztem, hogy a kongresszusi előkészí­tési időszakban mi is sínen voltunk, azaz a nagy politi­kát mi itt aprópénzre vált­juk, saját munkaterületün­kön. A hatékonyságra, a gaz­daságosságra gondolok első­sorban. — És mi a véleménye a felszólalásokról? — Az embernek néhány marad csak meg „igaziból” emlékezetében, másokra ak­kor gondol, ha előveszi az újságot. Nekem tetszett az a pécsi diáklány, bár kissé túl­zott, de a mi gazdaságunk­ban is, ha megfeledkezünk egy kicsit az ifjakról, egye­sek hajlamosak öregurasdit játszani, és nem vesznek részt aktívan a feladatokban. A másik sarkos felszólalás szá­momra Romány elvtársé volt, érthető, ő a miniszterünk. Eligazított a KB-előterjeszté- sen túl is, az élelmiszer- gazdaságban. S ebből követ­kezik, amit az előbb mond­tam, nekünk a kis munka­helyünkön kell a nagy poli­tikát jól, saját eszközeink­kel, lehetőségeinkkel meg­valósítani, segíteni. — Konkrétan mire gondol? — Tőlünk, állami gazda­ságtól elvárják, hogy a leg­újabb dolgokkal foglalkoz­zunk. Mi most kezdtük, s az ősszel terjesztjük a CCM- takarmányt (Corn-Cop-Mix)... Ennek az a lényege, hogv a a nagy teljesítményre képes kukoricát, amely termésének szárítása sokba kerül, ám béltartalma nagy értékű, mi a CCM-mel tartósítjuk, így a harmincöt százalék feletti víztartalomnál is betakarít­ható, sőt, s ez a lényeg: a sertések etetésénél is hasz­nálhatjuk, így a sertésprog­ram gazdaságossá tehető, hi­szen a húselőállítási költség hatvanöt százaléka takar­mány. A másik „aprópénz”; közös alapon — termelőszö­vetkezetekkel — fejleszteni a térség szőlészeti kultúráját. Nem elég manapság meg­termelni kis mennyiségben Mucsiban, Kurdon, Dúzson a szőlőt, hanem nagy mennyi­séget kell a piacra dobni, ab­ban van pénz és áru a kö­zönségnek. A harmadik, ta­lán legfontosabb témánk, amely sínen van, a juhászat. Térségünkben van arra le­hetőség, hogy belterjesség­ben előrelépjünk, s a hoza­mokat javítsuk. A vállalko­zói rendszerre térünk át, amely érdekeltté teszi a dol­gozót a birka tartásában, gondozásában... Talán a gép­műhelytémát kellett volna először említenem, mint új dolgot. Most úgy gondoljuk, hogy miután csökkentek a beruházási lehetőségek — pénz hiánya miatt —, na­gyobb figyelmet fordítunk a javítási bázisra, az emberek­re főleg. A mozgóbérrendszer egy formáját vezetjük be, amely révén a helyi vezető, műhelyfőnök, művezető tud­ja differenciálni embereit. Tehát aki jobban, gondosab­ban javítja a gépeket, ke­ressen többet; előfordulhat, hogy valaki egy hónapban, még ha azonos órabére is van, mint eddig volt — mert az órabér is szamárlétrához hasonló —, hatszáz, nyolc­száz forinttal is többet ke­reshet. — És milyen a hangulat a gazdaságban, a kongresszust miként fogadták az emberek? — Jól. Meglehetősen jó hangulatban. Eddig is sokat beszélgettünk erről, és a szi­gorúságra, a nagyobb oda­figyelésre felhívó szavak nyi­tott fülekre találtak nálunk. * Ülünk az asztalnál, beszél­getünk, a jegyzetfüzet a zseb­be kerül. Felkattintjuk ismét a rádiót, csütörtök van, a kongresszus utolsó naDja, most következik Kádár elv­társ zárszava, arra figyelünk. PÄLKOVÄCSJENŐ Bonyhádon az Európa- szerte hírneves „BONY” márkájú cipőket gyártó üzemben, a BONY — Kö- vendi Sándor Tolna megyei Cipőipari Szövetkezetben szombaton a második kom­munista műszakot tartották a Sziklai Sándor szocialista brigád felhívására. Az egy héttel ezelőtti és a mostani nyolórás műszakban hat- százan vettek részt és az ér­te járó csaknem ötvenezer forint munkabért a helyi gyermekintézmények fejlesz­tésére és a mozgássérült gyerekek fonyód—bélatelepi üdülőjének építésére adják. A kongresszusi és a felsza­badulási jubileumi munka­versenyben egyébként ki­emelkedő eredményt ért el az évi hétszázezer párnál több cipőt nagyrészt — 90 százalékban — exportra gyártó szövetkezet, tízmil­lió forinttal túlteljesítette az első negyedévi tervét. Csak­nem kétszázezer pár márkás cipőt adott át kifogástalan jó minőségben, zömében külföldre, főleg a tőkés piacra. A munkaversenyt egész évben folytatják a ki­váló szövetkezet szocialista és a kitüntető címért küzdő brigádjai. A népfront életéből A HNF megyei elnöksége időről időre tájékoztatót kér a városi, nagyközségi nép­frontbizottságoktól, vagy a teljes tevékenységük egy meghatározott időszakáról, vagy pedig a munka egy-egv részterületéről. A legutóbbi elnökségi ülé­sen a paksi városi bizottság titkára, Süth Miklós számolt be arról, hogyan alakultak meg és azóta miként működ­nek a körzeti bizottságok. A népfrontmozgalomnak, szinte az egyes emberig kell eljuttatnia a párt politikáját és mozgósítani annak végre­hajtására mindenkit, nemre, pártállásra és világnézetre való tekintet nélkül. Paks két évvel ezelőtt jutott el a fejlődésnek azon fokára, hogy az egész települést már nem volt képes egy népfront­bizottság átfogni. Akadozott az információáramlás és a mozgósításban is nehézségeik támadtak. Különösen az atomerőmű lakótelepén élők számának dinamikus növe­kedése okozott olyan gondo­kat, amelyek megoldása egy­re több helyszíni jelenlétet, képviseletet követelt. Az a megoldás, hogy néhány akti­vistát kooptáltak, nem hozott lényeges javulást. Ezért az akkor még nagyközségi nép­frontbizottság úgy határo­zott, hogy a várossá fejlődés időszakában meg kell alakí­tani a körzeti bizottságokat. Ezeknek a számát akkor öt­ben határozták meg, figye­lembe véve a tanácstagi kör­zeteket, és a jövendő város területét. Úgy szervezték, hogy 10— 12 tanácstagi körzet alkosson egy körzeti bizottságot és az azóta szerzett tapasztalatok igazolták az elképzelés he­lyességét. A tanácstagokat kérték fel, hogy javasolja­nak alkalmas embereket az alakuló bizottságokba. A ta­nácstagok és a körzeti bizott­ságok között ma is jó az együttműködés. Az első még 1978- májusá­ban meg is alakult. Területe kiterjed az újabban épített városrészre, beleértve az atomerőmű lakótelepét is. Évente fórumot rendeznek, hogy megismerjék a körzet­ben élők gondjait, vélemé­nyét. Több alkalommal szer­veztek társadalmi munkát, főként az új házak környé­kének parkosítására. A kör­zeti bizottság vezetői rend­szeresen és lelkesen segítet­ték a városi népfrontmun­kát is. A 2. számú körzeti bizott­ság a volt dunakömlődivel azonos. Érthető, ha megvál­tozott helyzetük kissé vissza­vetette a munkát, kezdemé­nyezőkészségük csökkent. En­nek ellenére sokat tettek például a gyermekintézmé­nyekért. Tevékenyen közre­működtek a lakókörzeti ta­nácskozások, tanácstagi be­számolók megszervezésében. A másik két megalakult bizottság még „fiatal” ahhoz, hogy jelentős eredményeket mutathassanak fel. Az ötö­dik körzeti bizottság meg­alakulásához még nem éret­tek meg a feltételek. Az új bizottságok megala­kulásának legfontosabb ered­ménye, hogy sok új aktíva került be a népfrontmoz­galomba. A bürokrácia nem hiánycikk Négyesben beszélgetünk, összeszokott társaság. Nem is tudom, hogyan verődtünk össze jó pár évvel ezelőtt, de azóta tart a minden va­sárnap délelőtti barátság. Váltjuk a világot rendület­lenül, s ha az végered­ményben nem nagyon hagy­ja magát, a vélemények ki­cserélése semmiképpen sem árthat. Egyikünknek sem, legfőképpen pedig a világ­nak nem. A nyugdíjas, volt tisztviselő kávét — azt hi­szem egyetlen ebben a vá­rosban aki minden alkalom­mal hosszú szimplát kér — a művezető sört iszik, ha módja van rá, barnát, a párttitkár kis konyakot, az újságíró féldecit ugyanab­ból a fajtából. A beszélgetés mindig az újságok átböngészése után kezdődik. A nyugdíjas a Népszabadsággal kezdi a napot, a művezető a Népsza­vát tanulmányozza, a párt­titkár — gyanítom, velem szolidárisán — a Népújságot veszi először a kezébe. A meglehetősen csapongó beszélgetésben keverednek az országos ügyek a me­gyeiekkel, a városiak a munkahelyiekkel, s nem maradnak megméretlenül az egyes emberek sem. Aztán kiforr egy központi téma, és azt boncoljuk, marcan­goljuk, ha emelkedik a vita heve. Legutóbb a bürokrá­cia került terítékre, úgy is mint jelenség, úgy is mint mindennapi gyakorlat és úgy is, mint egyes emberek alapvető tulajdonsága. Vegyük sorjába, miről is esett szó a legutóbbi beszél­getés során, anélkül, hogy megjelölném, melyik esetet melyik barátomtól hallot­tam. Egy szomszédasszony — hetvenen túl, a nyolcvanon még éppen innen — fölszólí- tást kapott, hogy kétszáz forintos adóhátralékát záros határidőn belül egyenlítse ki. Az öregasszony sem­miféle hátralékról nem tu­dott, elballagott hát a hiva­talba, hogy magyarázatot adjon és magyarázatot kér­jen. Magyarázatot, nemhogy nem kapott, de még adni sem tudott, mert az íróasz­tal mögött ülő hivatalnok­lány, aki dédunokája is le­hetett volna az öregasszony­nak, annyit kaffantott oda: „Ne tudálékoskodjon itt, ha­nem fizessen. Oda van ír­va, nem látja?” Nem folyta­tom az lett a nóta vége, hogy barátom, karonfogván a nénit, elballagott vele a hivatalba. Először őt se fo­gadták különben, mint párt- fogoltját, aztán úgy döntött, hogy nem borítja senkire se az asztalt, inkább bemutat­kozott. Azt látni kellett vol­na, hogyan húzódtak mo­solyra — igaz kényszeredett mosolyra — az addig gőgö­sen rideg arcok. Az ügy el­intéződik, barátom fortyog és káromkodik. A rendőr felírt egy állam­polgárt. Gyorsan hajtotta autóját, szabálytalanul elő­zött és ha egyáltalán rep­kedtek volna szúnyogok a hűvös éjszakában, már szesz­gőzös leheletétől is holtan buktak volna alá. Az ille­tő később, kommentálván az esetet, azzal fenyegetőzött, hogyan merte őt megállítani az a zsemyák, és majd ő megmutatja, mert X is, meg Y is neki jó embere. Nos, nem lett igaza, mert lehet, hogy másik X és másik Y elé került az ügy, de neki jó pár ezer forintja bánja, meg hosszú időre a jogosít­ványa. Barátom viszont fortyog és káromkodik és kérdi, hát lehet ezt? Nyug­tatom, néha lehet még, de mind ritkábban, mert egyre többen vannak az utóbbi fajta X-ek és Y-ok, mint az előbbiek. Talán hiszi, talán nem, én mindenesetre bí­zom benne. Már megint ássák a Re­mete utcát. No persze, mu­száj ásni, mert feltört a ve­zetéki víz, mint azelőtt is már annyiszor, és veszélybe került az úttest. Megmond­ták pedig a környéklakók az útépítés, aszfaltozás kez­detekor, hogy nem lesz en­nek jó vége, mert ugyebár a víz... Igen ám, de hogy jön ahhoz egy egyszerű állam­polgár, hogy belebeszéljen a műszakiak dolgába? Nem jött bele, mert a bürokraták nem engedték. Hogy ro­gyadozik az út? Isten neki, bírja a magyar állam. Eh­hez hasonlatos példákat tudnék még mondani, de közbevág a nyugdíjas — rá nyugodtan hivatkozhatok, ő már tényleg „védett”. — És a domboldali építkezések? Ha mást nem csinálnak, mint összetrombitálják a még föltalálható öreg szek­szárdi parasztokat, a Práj- májert, a Kézlit, a Prant- nert, a Besét, a ... szóval, ők meg tudták volna mon­dani, hol voltak itt ötven évvel ezelőtt a pincék. Még azt is, kinek milyen bora termett ott. Most nyugtas­sam azzal, hogy az efféle nem elég tudományos mód­szer? Mennyi a sok, mennyi a kevés? Élő ember ezt meg nem mondhatja, ha a hiva­talnoklétszám alakulásáról van szó. A füstölgésre illik olyan arcot vágni, mintha nem egészen értenék egyet azzal, aki mondta. Megte­szem, de ő sem hagyja ma­gát, végül is baráti körben olyasmit is szóvá lehet ten­ni, amit más helyen — eset­leg — nem lenne ildomos. Arról van szó, hogy az adott vállalatnál eddig is működött egy osztály, amelynek az volt a feladata, hogy a munkákat koordi­nálja. Most szerveztek mel­lé még egyet, amely már a szervezés stádiumában ellát­ja a szervezési feladatokat. De ezzel nem állt meg a „szekér”, szóba került — és mind a négyen elhisszük, hogy létre is jön — egy harmadik osztály megalakí­tása, amelynek az lesz a dolga, hogy az előbbi kettő munkáját szervezze, irányít­sa, felügyelje. — Magam, maliciózusan, csak annyit tudok hozzátenni: most már csak egy igazgatóhelyettesi státus létesítése van hátra, aki a csúcsot jelent mind­ezen apparátus felett. Példáim lennének még, de feleslegesnek ítélem a to­vábbi felsorolást. Hiszen, ha más aspektusból is, de ugyanannak a dolognak ész­lelői és károsultjai va­gyunk valamennyien. A két kezem se tudnám összeszámolni, mennyi ha­tározat született már, kü­lönböző fórumokon és szin­teken, a bürokrácia, a szükségtelen létszámduzzasz­tás ellen. Aztán léptünk is, nem is. Sőt, hadd ne le­gyek pesszimista, mintha sokszor visszafelé lépked­nénk. Nő a létszám, nő az apparátus, a karaván meg koránt sem abban a tem­póban halad, amilyen tem­pó kívánatos lenne. Mielőtt bárki fölkapná a fejét, kijelentem, a hivata­lokban ülők igenis dolgoz­nak. Néha túlontúl is sokat. Nem irigylem őket sze­mernyit sem. Áttételesen magam is közülük való va­gyok. De nem személyes el­fogultságból léptem föl saj- nálójuknak, hanem mert tu­dom, látom, hogy többségük többet dolgozik, mint akár- mely üzemi munkás. Van egy közmondás, miszerint az íróasztal munkát keres. Mostanában mintha egy el­lentétes folyamatnak len­nénk tanúi. Elkerülhetetlen az íróasztalteremtés, mert annyira sok a papírmunka, hogy az új asztalok, új emberek beállítása nélkül lehetetlenség lenne eleget tenni az „elvárásoknak”. Nos, itt, ebben látom én a dolog rákfenéjét és ezzel az egész asztaltársaság egyet­értett. Van aki egyetért ve­le, van aki olvasóim közül, nem — és főleg lesz, de gondolatokat ébreszteni so­hasem fölösleges. LETENYEI GYÖRGY

Next

/
Oldalképek
Tartalom