Tolna Megyei Népújság, 1980. április (30. évfolyam, 77-100. szám)

1980-04-01 / 77. szám

ANÉPÜJSÁG 1980. április 1. Moziban Dárdayék harcmodora A dinnyeárus boszorká­nyos ügyességgel hasít a hatalmas gyümölcsbe, és máris ott a kés hegyén a vásárlásra ingerlő falat. — A nyári piacok e jellegezetes mozdulatára emlékeztetnek a Dárday István—Szalay Györgyi szerzőpároshoz ha­sonlóan — valóságfeltáró szándékkal dolgozó filmese­ink alkotásai. A lényeges kü­lönbség az, hogy a dinnyés kése csalhatatlanul találja el a legkívánatosabb helyet, míg a filmes ott vág léket mindennapjainkon, ahol keserű szájízzel végződik a kóstolás. A Harcmodor elején ma­gányos falusi öregek arcá- val-sorsával ismerkedünk. Ez a rész dokumentum, majd kezdődik a „megírt” törté­net. A felmérést egy járási főorvosnő készítette, aki megszokta, hogy a felismert bajra azonnal orvosságot kell keresni. Vagyis új szo­ciális. otthont kell építeni. Méghozzá olcsón: egy meg­lévő, falusi öregek napközi otthona területén, igénybe véve az érdekelt termelőszö­vetkezetek anyagi támogatá­sát, hiszen az ő nyugdíjasaik az öregek. Józan terv, meg is találja a szövetségeseket, megkapja felettesei „elvi” hozzájárulását, a társadalmi munkára is van jelentkező elég. Még némi tülekedés presztízsokokból a bizottság elnöki helyéért, aztán meg­indul a munka. Ha kell, az érdekelt vezetők is két ke­zükkel dolgoznak. De meg­változik minden, amikor a megye egy távoli részében megszűnő bánya kis lakóte­lepét szintén szociális otthon céljára ajánlja fel az üzem. Ez lenne a „Boldog Öregek Völgye.” A nyugdí­jasok a különálló kis házak­ban néhány fős csoportokban laknának. Saját kis kertecs- kéj ükben dolgozgatnának, ápolónők gondoskodása mel­lett. A megye vezetőinek sze­mében a maga igazáért har­coló járási főorvosnő, akit nyers őszintesége miatt soha­sem kedveltek, egyszerre lá­zadóvá válik. Állásából is eltávolítanák, ha sokaknak szívességet tevő férje — ter­mészetesen egy vadászaton — szót nem értené az ille­tékesekkel. Újabb fordulat: a megye otthona nem készül el időre, a filmesek már itt vannak az átadási ünnepség­re. Mentőötlet: a járási ott­hon csaknem kész, gyorsan felavatják. A botrány elma­rad, mindenki plecsnit kap, kivéve a legtöbbet dolgozó tanácselnök-helyettest. Dárdayék dokumentarista- játékfilm módszerének az a lényege, hogy „megírt” ré­sze is valóságos eseménye­ket ötvöz magába, a párbe­szédeket pedig nem is ír­ják le. Olyan amatőr szerep­lőket kerestetnek, akik szer mélyiségükkel, de. a társa­dalomban elfoglalt helyükkel is hasonlítanak a film kép­zelt hőseihez,- ék a képzelt helyzetekben saját gyakorolt, átélt szavaikkal szólnak. Kü­lönösen az orvosnőt megsze-' mélyesítő, a valóságban me­gyei főorvosnő, dr. Piri Ida, érveiből cseng vissza szá­mos, valóságban is lezajlott vitája. A film csúcspontjai nem is képsorok, hanem mondatok, ilyesfélék: — Ebben az or­szágban még senkit sem büntettek azért, amit nem tett! — Építjük a szocializ­must, de szükségszerű, hogy ilyen „kézműves” módsze­rekkel tegyük? — önök, ve­zetők soha, egyetlen jelen­tést nem kapnak, amely ne lenne valamilyen módon kozmetikázva, honnan tud­hatnák, mit gondol valójá­ban a munkás?! És a jel­lemző vezetői válasz: — Ne­künk minden nap kell va­lami eredményt mutatni! — Vigyázzunk, hogy az embe­rek ne vegyék észre, mi történt köztünk! „Film, eredj, légy osz­tályharcos!” — ez tehát Dár­dayék József Attilás szándé­ka megváltozott társadalmi viszonyok között. Csakhogy ehhez nem elég igazat fil­mezni, nem elég harcosan filmezni — ehhez hatásosan kell filmezni! Márpedig ép­pen a hatást rontja le a ter- jengősség. A néző elfárad a rengeteg azonosan hangsú­lyozott, bár szigorúan reális részletben, mire egy-egy iga­zán fontos mozzanatra kel­lene figyelnie. Tartalmi kérdőjel is akad. A konfliktus erősen mond­vacsinált. Nem igazi érde­kek csapnak össze, hanem a Max Weber szerint „újí­tó” „lázadó”, „deviáns-bű­nöző”, és a „rutinszerű” társadalmi cselekvésmódok közül az utóbbit gyakorlók egy kalap alá veszik az ösz- szes többit: nekik az újító is bűnöző. (Más kérdés, hogy a megvalósuló szocia­lizmusban melyik csoportból kellene válogatni a vezető­ket.) Ezek után érthetetlen, hogy miért osztották a szer­zők az újító doktornőre egy hagyományos, „szegényház”- típusú szociális otthon szer­vezését, míg a konzervatív megyei főorvosé a sokkal rokonszenvesebb, embersza­básúbb Boldog öregek Völ­gye koncepciója. Végül emeljük ki — a bí­rálatok fenntartásával — e film legfőbb érdemét: Még soha, senkinek nem sikerült a magyar film történeté­ben ilyen művészi -fokon ábrázolni egy teljesen újsze­rű, de létező és szükséges nőideált mint a Harcmodor alkotóinak a járási főorvos­nő alakjában. CSONTOS KÁROLY Következő heti film jegyzetünket a Koportos című új ma­gyar filmről írjuk Kossuth-könyvek Polonyi Péter: A Kínai Népköztársaság A Mit kelj tudni sorozat újabb érdekes kötet -máso­dik, bővített kiadásával gaz­dagodott. A hatalmas biro- dallom egyik legrégibb ha­gyománya aiz elzárkózás a többi állaimtól, az egiés-z vi­lágtól. Ha jól meggondoljuk ma sincsen- ez -másként, de azért a kínai nép történeté­ről már sokat tudunk, mint ahogyan a -földrajza -is isme­retes, már sokkal kevesebb az információnk az állami és t ársad aim i berendezkedésről. Az ősi tudomány és kultúra mai állásáról pedig alig tud áz újságolvasó. A könyv szerzőije, Polcnyi Péter már lényegesen többet, tud és írt meg a kötetben. A -mai el­zárkózásra mi sem j ellem­zőbb, hogy még a szerző is egy s-or dologban híresztelé­sekre, találgatásokra kényte­len - hagyatkozni, pontosab­ban szólva ismerteti a lehet­séges elképzeléseket. Az or­szág hagyományos admi­nisztratív felosztását például közli egy mellékletiben-, de alája kénytelen odaírni, hogy „az országrészek — régiók — tényleges adminisztrációs egységként funkcionálásáról nincs tudomásunk”... A Kínai Népköztársaság a nemzetközi politika fontos tényezője, már csak ezért is érdemes közelebbről megis­merni, arról már nem is be­szélve, hogy az általános- mű­veltséghez is hozzátartozik egy ilyen -hatalmas ország, nép kultúrájának, történeté­nek valamelyes ismerete. Színházi esték Bánk bán Erkel főműve, és nemzeti operánk, az Operaház meg­nyitása óta több mint hatszázszor játszották, s ma is min­den évad nyitódarabja, de mintha a nemzeti operának kijáró elismerés visszájára is fordulna, mert „csak” nem­zeti operánk, olyan, mint Moniuszkó Halkája, s a szorgal­mas zenetudósok igyekeztek kimutatni gyengéit. Való igaz, hogy Erkel sokat merített a Donizetti—Bellini gya­korlatból, az is kétségtelen, hogy a karakterek zenei meg­formálásáról, ami a Verdi-hősöket jellemzi, alig beszélhe­tünk, ami legjobban a Gertrud—Bánk jelenetben érezhető, mégis, azonkívül, hogy hatásosan használja fel a magyar dallamanyagot, olyan erő van a Bánkban, hogy az opera- irodalomban nem mellőzhető helyei foglal el. Hazafias opera, történeti jelentősége éppolyan, mint Verdi Na- buccójáé, de oktalanság lenne emiatt kisebbíteni zenei ér­demeit. Hatása ma is elsöprő, ami azt mutatja, hogy 1861- es bemutatójának aktualitása nélkül is hat zenéjének ereje, megformálásának biztonsága, amit később művei­ben már nem tudott Erkel megismételni. A Szegedi Nemzeti Színház előadása vitathatatlanul nemcsak az idei szezon, de az elmúlt éveknek is egyik legnagyobb sikere volt. A szegedi opera nemzetközi mér­cével mérhető és mérendő, ezt igazolta Erkel remekművé­nek előadásával is. A Bánk bánnak a bemutatójától eltelt 120 év alatt ki­alakult hagyományos színpadképe, amelynek modern vál­tozatát Oláh Gusztáv teremtette meg, s ettől eltérni feles­leges. Darida Miklós is a természetes drámai környezet­ben mozgatja hőseit, legföljebb annyit tehetünk hozzá, hogy esetenként nem eléggé, mint a Gertrud—Bánk jele­netben, ahol izzásig forrósodnak a szenvedélyek. Gyimesi Kálmán ezúttal is emlékezetesen szépen éne­kelte Tiborcot, Halászi Éva Melindájának elsősorban na­gyon szép pianói tetszettek, Farkas Éva hatásos és maga­biztos Gertrudisz, s minden részletében meggyőző volt Juhász József Bánkja. Külön öröm volt a szekszárdi Sza- kály Pétert látni, aki kettős szerepben, mint Petur és Endre király igazolta kiváló képességeit, színészi erejét. Bárdi Sándor Ottója és Takács Sándor Biberachja, ha némileg halványabb volt is, jól illeszkedett az összeforrott együttesbe éppúgy, mint Herczeg Ferenc Solomja. A kar­mester, Molnár László biztos kézzel fogta egybe az elő­adást. Inkább tanulságként: a műsor nagyon sok pontatlansá­ga egyformán árt a szegedi színház és a művelődési ház hírnevének. Tapintatlanság a művészekkel szemben, ha még előadás után sem derül ki, hogy az egyes szerepeket kik énekelték. Tüli és bársony Georges Feydeau valószínűleg álmában sem gondolt ar­ra, hogy halála után jó fél századdal az egyik legtöbbet játszott szerző lesz Magyarországon, bár azt is nehéz meg­magyarázni, hogy rendezőinket mi vonzza ehhez a ma már enyhén ásatag szerzőhöz. Igaz, értett a cselekmény bonyo­lításához, a helyzetkomikumhoz is volt érzéke, de a vaudeville műfajában még jó néhány hozzá hasonlót tud felmutatni a francia irodalom. Ráadásul néha cserben is hagyta humora, mint A szobalány fütyül rám című egy- felvonásosban, ami hosszú is, unalmas is. Molnár Ferenc Mennyegzőjének viszont írói érdeme, hogy a századforduló polgári társadalmának két jellegzetes típusát rajzolta meg, s Faludy László és Paál László remekelt is a kis darabban. A három egyfelvonásos közül a legmulatságosabb Lemet—Holenia darabja, az ő nevüket viszont nem jegyzi az irodalomtörténet. Szolid pikantériája is segíti a sikert, s vidám forgataga önfeledt, jó mulatság. Vallai Péter, Győri Emil, s a kitűnő Vári Éva és Bárány Frigyes érde­me, hogy az előadás végeredményében jobb, mint maga a darab. Igaz, hogy Nógrádi Róbert rendezése is segíti a fergeteges tempót. CSÄNYI LÁSZLÓ Tv-jegyzet Zenés múzeumi délelőtt Kellő igyekezetre és lelkesedésre vall, ha valaki olyan hobbit űz, ami nemcsak önmaga, hanem mások épülésére is szolgál, ha valaki egy kisebb-nagyobb kö­zösség életébe lépve, szabad időt áldozva, képvisel egy ügyet. Ilyen például a kóruséneklés, amelynek Palestrina és Lassus művészete óta vannak hagyományai és ma is virágzik. A tv vasárnap délelőtti programjában közvetítést ad­tak a Munkásmozgalmi Múzeumból. A Zenés múzeumi délelőttök ez utóbbi műsorában a KISZ Központi Művészegyüttese és a Tungsramgyár férfikara énekelt. Bárdos-, Szőnyi- és Pándi-műveket adtak elő a tv adta lehetőségeken belül jól, néhányszor azonban zavaró volt a túlerősített forte. A középhangsávban énekelt részekre volt érdemes jobban figyelni, ha már egészé­ben nem lehetett élvezni az előadást. Közönség ugyan volt, amitől bizonyos mértékben életszerűbb lett a műsor, azonban most is megállapítható, hogy ez a mű­faj alapvetően nem a kamerák elé való, már csak azért sem, mert például a többkamerás operatőri megköze­lítés egyenesen elvonta a figyelmet a muzsikáról. A kórusmuzsika pódiumra való, ahol a közönséggel való személyes, egyszeri és megismételhetetlen talál­kozás adja meg egészen sajátos jellegét. RUSKÓ N. JUDIT Idesüss! Szombaton délután — megfogadva az „Idesüss!” szerkesztő műsorvezetőjének tanácsát — papírt és ceruzát ragadva néztem végig a gyerekeknek szóló áp­rilisi tv-műsorajánlatot. Már amennyire lehetséges, igyekeztem gyerekszemmel figyelni, hogy mi mindent kínál a legifjabbaknak a következő hetekre a televízió. Nos, annak ellenére, hogy a Szünidei matiné csak kétszer jelentkezik, bő a választék, s gondoltak a szer­kesztők az ovisokra és iskolásokra egyaránt. A szemel­vények, a bemutatásra kerülő műsorok részletei ön­magukban is szórakoztatóak voltak, s nem hiányzott belőlük se a rajzfilm, sem a bábfilm, sem az. „igazi” film, sőt még a színház sem. Tréfa, móka, szórakozás, no meg tanulság is akad szép számmal a tv áprilisi gyerekműsoraiban, hiszen láthatjuk majd Münchausen bárót, a Játsszunk bábszínházát!, a Pintyőke-cirkuszt, a bűvészboltot, Móka Mikit a Zsebtévében, a kendőből elővarázsolt kiscsibéket, a Perpetuum mobilét a ruhák­ról, amelyekről az előzetesben Halász Judit nyilatko­zott, elmesélve személyes diákköri emlékeit. A választék tehát sokrétű, érdekes, s a mostani „Ide­süss!” megtekintésekor jól szórakozva talán a gyereke­ken kívül számos felnőtt is feljegyezte magának egy- egy, apróbbaknak szóló adás időpontját, hiszen felnőtt fejjel, de gyerek szemmel televíziózva időnként jót tesz néha kikapcsolódni. S ha így van, máris előre ajánlom a legközelebbi ajánlóműsort is. Rádió A műhelytitkok többnyire érdekesek, bár olykor felde­ríthetetlenek. Számos kollé­gámmal együtt vallom, hogy — ami a magunk mestersé­gét illeti — a legnehezebben megmagyarázható valamik egyike az, miként születik egy újságcikk. Nem az adat­gyűjtés folyamatát illetően, hanem amikor azt kellene megvilágítani, hogy valaki miért úgy írt le valamit, ahogyan, és miért nem más­képp. Ettől persze az újság­olvasó még lehet kíváncsi er­re, amiként más a hegedű­készítés technikájára, a nö­vényekben lejátszódó ozmó­zis folyamatára, a párhuza­mosoknak a végtelenben tör­ténő találkozására, vagy egy rádiójáték születésére. Ez utóbbit Szilágyi János világosította meg a hallga­tók előtt, az elmúlt csütörtö­kön, délután fél 6-kor a Kossuth hullámhosszán. El­gondolkodásra késztetett, tel­jesen a modern kor emberé­hez méltó módon, aki min­dig bambán bámul, ha oly­kor megvilágosodik előtte, hogy milyen sokak és meny­nyire összetett munkája rej­lik amögött, ami számára már régóta természetes, mint minden, amit készen kap. Ezeken a hasábokon rádiójátékok (és más műso­rok) tömegét méltattuk­bíráltuk évek óta. Viszonylag kevés figyelmet szentelve an­nak a ténynek, hogy azok csak hallásunkat vették igénybe és mégsem hiányol­tuk a látás útján megszerez­hető élményt. Szinte a fü­lünkkel láttunk. (Az ember­nek óhatatlanul eszébe jut, hogy milyen érdekes lenne tudni valamit arról: — mi a véleményük róla, milyen él­ményt nyújt a rádió műso­ra... a vakoknak?) A Rádió­színház vezetője — Lékay Ottó — mellett ezzel kapcso­latban a legérdekesebb fel­világosításokkal Ujházy László hangmérnök szolgált. Pós Sándor rendező éppen­séggel megtehette volna azt is, hogy csak beszél hivatása gondjairól, hiszen amit mon­dott, már magában érdekes volt. Többet tett. Jó lenne tudni, hogy a szerkesztő mű­sorvezető Benedikty Béláé volt-e a szerencsés ötlet, vagy másé, melynek révén Szilágyi János színészként is bemutatkozott. Pontosabban: — rádiószínházi színészként. Az egyik legeredetibb ma­gyar rádióriporternek való­színűleg nem jelentett ne­hézséget ugyanazt a szöve­get úgy visszaadni, hogy hanghordozása három külön­böző esetben más és másféle érzelmi, indulati állapotot tükrözzön. A hallgatónak mindenesetre sokat segített a bevezetőben említett műhely­titkok megértésében. Ez már csak azért is fontosnak tű­nik, mert megértés és mű­élvezet, szorosan összefügg­nek. A Rádiószínház Híradója már régóta kedvelt és hasz­nos műsor. A legutóbbi kü­lönösen jó volt. ORDAS IVÁN » Színház és rádiószínház

Next

/
Oldalképek
Tartalom