Tolna Megyei Népújság, 1980. április (30. évfolyam, 77-100. szám)
1980-04-20 / 92. szám
AtfÉPÜJSÁG 1980. április 20. Kisvárt István régi szerelmese az állatvilágnak. Én még jól emlékezem a Séd melletti parányi üzletére, benne sokféle egzotikus állatkával. Halakkal, madarakkal. Azóta a Séd menti üzlet megszűnt, lebontották, ott ill most a főiskola épülete. Lépcsőkön sétálunk lefelé a mai üzletéhez, Szekszárdon a Cserhát utcában. Nagyobbik fia fogad, tessékel, nézzünk csak szét, nézzünk csak, ha szeretjük mi is az állatokat. Az üzletben tucatnyi akvárium, benne guppi, molli, vitorláshal, paradicsomhal. Egy másik helyiségben gyémántgalambok turbékolnak, nimfa, kecske, rózsafejű és hullámpapagájok kelletik magukat. Aztán a család kedvencei, a két Rézus: Jani és Lujza, és a parányi Kapucinus, a három majom. Lujza nem so- . ká világra hozza első csemetéjét, a csalid már keresztapát is talált neki. Jani hatalmasat ásít az optikába, miközben a kis Kapucinus irigykedve rikácsol „szobatársaira”. Vidáman nyargalásznak a karámban a pónilovak is, gazdájuk éppen most végzett a pedikűrrel, megreszelte mindhárom pónijának patáit. Itt is, csakúgy mint majomék- nál, családi örömöknek néznek elébe ... őszre kiscsikó születik. Hetente jár a tenyésztőkereskedőhöz az állatorvos, vizsgálja, s ha kell, gyógyítja az állatokat. A pónik, majmok nemcsak a család kedvencei, idejárnak nap mint nap a környékbeli gyerekek. Kisvárt István elmondta, hogy félreértés ne essék, ő nemcsak kereskedő, ő elsősorban tenyésztő. A majmok és a pónilovak nem eladók, ez hobbi, s nem is akármilyen hobbi. Az üzlet nem a legfényesebb, a vásárlók nyolcvan százaléka gyerek. Gyerek, aki a húszforintos egér, a néhány forintos madár- és haleleség mellett nagy ritkán vásárol egy 150 forintot érő papagájt. De az ajtó mindig nyitva, bárki jöhet, játszhat az állatokkal. Bajban is van a gazda, mert madarai megkezdték a költést, s ilyenkor nem ajánlatos zavarni őket. Teljes, nyugodt csendre van szükségük. De ki tud ellenállni a gyereksírásnak : — Bácsi, engedjen be meg akarom nézni a madarakat! Sárközi Fotó: Bakó. Mini-Zoo Madarak paradicsoma ___________________c Él nek, mint hal... A pedikűr után Jani ásít T amaháti Berza Viktor volt a legbutább gyerek az osz» tályban. A vitézi cím várományosa, mert nagyapja ugyan csak a dohánynagykereskedelem terén vitézkedett, ellenben apja — folytatta a kereskedelmet — első éves önkéntes és Berza minőségében arany vitézségi érmet kapott valahol a Doberdó tájin, amiért majorjának még a dekung- ban is olyan havonnát tudott prezentálni, amilyent abban az időben csak a hadosztályparancsnokok füstölhettek. Utáltuk is Barnaháti Berza Viktort kellőképpen. Az utálat a vitézi címre szóló ácsingózásért járt ki, butaságáért lenéztük, hogy ennek ellenére általános jeles volt nyolc éven át a tiszteletet érdemlő, ám végeredményben alig közepes tehetségű művész nevét viselő gimnáziumban, vállat vontunk. Röhögtünk hülyeségén, s megvetettük, amiért ő nem egyszerűen Horváth, Üjfalussy, Kassai, Tóth, vagy éppen Lévák volt, hanem a Berza előtt minduntalan emlegette a Barnaháti előnevet is. Sőt volt képe nagybetűvel emlegetni. Azért csak köptünk feléje, mert a harminckilós súlyzót két kézzel se tudta a feje fölé lökni hetedikes korában. A lányok közül az egyszál Wolf Judit állt vele szóba. Apja a vásározó ősök emlékét a Bamaháti Berza névvel kívánta az idők homályába süllyeszteni. Ez végül meg is történt, mert az érettségi után egy pár lettek. Nemzettek, nem hosszú idő alatt, három gyereket. Hálistennek a Juditot formázta valamennyi. Kettő volt lány, egy fiú. Elmúlt a középiskola sok mindennel együtt. B. B. Viktor apja dohánynagykereskedése csak azért nem múlt el, mert államosították. Wolf Judit apja megpróbált utóvédharcot folytatni valamelyik nemzeti vállalatnál, de aztán sírba vitte a bánat, hogy nem az övé a teljes haszon. Viktorral azóta sem volt szerencsétlenségem találkozni. Apja államosítása után áttette székhelyét a fővárosba, amelyet ő következetesen székesfővárosnak nevezett. Lelke legyen rajta. Valahol egyszer fölbukkant a neve, valamely ösz- szeesküvés kapcsán, de nem lehetett fontos az ügy, mert már nem is emlékszem rá. Ma Ausztriában él. Ezt onnan tudom, hogy egy közeli ismerősöm találkozott vele, s általa üzente, hogy mindannyian le vagyunk ... Megtehetném, hogy ugyanezt üzenem vissza, de minek. Így hát Viktor, áruld nyugodtan, a szivart, meg a cigarettát kis trafikodban, mert a nagykereskedelemhez csak a háború előtti Magyarországon nem lettél volna elég hülye. Hanem a Pali Mall-t irigylem tőled, szívnám magam is, hanem mifelénk felettébb drága. Múltkorában egy másik megye nagyüzemébe vetett a sors, meg a szakma átka. Bemutattak egy brigádnak, amelynek tagjai nem különösebb lelkesedéssel fogadtak, mert éppen zavarogtunk munka közben. Magam is mérsékelten repestem az örömtől, hogy parolázhatok egy sereg emberrel, akiktől aligha tudok okosabbat kérdezni, mint hogy hogyan érzik magukat, meg a hatékonyság, a termelékenység stb. ugye milyen fontos? Föltettem a szabványos kérdéseket, meg is kaptam a szabványos válaszokat. De most utólag már nyilvánvaló, hogy számomra nem ez volt a fontos, hanem a bemutatkozás. Megállók egy jódarab fiatalember előtt s morgom a nevemet. Mintha parányit rándulna a tenyere. Fölnézek, hát uramisten, a Wolf Judit áll előttem, férfikiadásban. Azt mondja, bemutatkozásképpen: — Berza. Ekkor elkövettem egy mindmáig szégyellt műhibát. Azt kérdeztem: — Csak nem a Barnahátiak közül? A fiú kulturáltabb volt, mint én, mert a szeme se rebbent, amikor visszakérdezett: A találkozás — Maga, a neve szerint, osztálytársa volt az apámnak. — Majd ingerülten még hozzátette: — Semmi bamaháti. Egyszerűen Berza. Ha így megfelel magának?! — Nekem nagyon megfelel. Sőt így felel meg igazán. Ha már fölismert, vagy legalábbis nevem után az apja jutott az eszébe, hadd mondjam, apjában tulajdonképpen a Bamaháti volt ellenszenves. A Berzát még elviseltem. — Hát akkor viselje el bennem is. De csak a Berzát. A másikra meg lepedő. Amint hogy apámra is. — Nem gondolja, azért ez túlzás? Így beszélni az apjáról? — Ha most be akar állni valamiféle szocialista szent- antalnak, jobb ha abbahagyjuk. Ha van kedve egy Berzával komolyan beszélgetni, akkor este a Gödörben találkozhatunk. Maga fizet egy rundot, én egyet, ha nem elég, megismételhetjük, de nehogy többet akarjon állni a céhből, mert akkor csúnya világot lát. Megegyeztünk? No! A csehó egyébként az Újtelepen van, minden jobb ember ismeri. Azoknál érdeklődjön. De amíg odatalál, lányokkal ne álljon szóba, a helybeliek nem szeretik. Az aktatáskáját is jobb ha otthonhagyja, mert még újságírónak nézik. Vagy tanácsinak, ami még rosz- szabb. Sy váltunk el, majd találkoztunk az este elején egy ii;B: kedves kiskocsmában, ahol tisztább poharakban hozták a sört, mint egynémely belvárosi presszóban, s a pin- .. 7-lcérlány se dús kebleivel akart elkápráztatni, hanem megkérdezte, mit tetszik parancsolni. Mondtam, hogy várom a barátomat, majd akkor. Addig is ajánlott egy kávét, elkavargattam vagy negyedóráig, amikor beállított Berza, két hasonlóan nagydarab fiatalember társaságában. — A barátaim. A bemutatkozás után pár pillanatnyi csend, majd egyikük megszólalt: — A Frédi mondta, hogy maga beszélgetni akar. Meg azt is, hogy maga az apjával járt iskolába, még a múlt világban. Megnyugtattam, hogy tényleg így van. — Ott volt közöttünk máma. Igaz? Rendesen melózunk? Igaz. Ha más a véleménye, majd mondja, de akkor mi az istennek kell fölemlegetni a harmincéves dolgokat? — Én nem emlegetek ... — De maga miatt került elő. — Higgyék el, nem akartam. De miért maga játssza a védőügyvédet? — Uram, én nem vagyok védőügyvéd, viszont én vagyok a brigádvezető és ha az jobban tetszik, a pártvezetőségnek is tagja vagyok. Frédi pedig az.egyik legjobb lakatosunk. Frédi, menj rendelni... szóval a legjobb lakatosunk. — De, most... ♦ — Nézze, félünk, hogy megzavarja a gyereket. Mi soha nem hoztuk elő neki, hogy kiféle, miféle volt az apja. — Tudja, hogy hol van az apja? — Talán tudja, talán nem. Minket nem érdekel. Minket Frédi érdekel. Nem szoktunk turkálni senki múltjában, a szülőkében pláne nem. De hát beszélgessenek. Nem akarom erőszakolni, ha akarja elmehetünk. — Maradjanak. A legifjabb Berza megérkezett a négy pohár .sörrel, meg hozott négy pogácsát is. — Friss. Most nekem kell lépni, rajtam a sor. — Mondja, Frédi, megbántottam? — Hogy is mondjam? nem bántás volt ez, hanem ízetlenség. — Igaza van. — No látja, ez tetszik. Hogy elismeri. — Azért hajlandó beszélgetni? Az apjáról is? — Lehet, de magára vessen, ha egyszerre fölállok és köszönés nélkül itthagyom. — Magának nem sok emléke lehet a mi városunkról, hiszen ötvenben elköltöztek a szülei. — Igen. Kétéves voltam. Pestre mentek, mentünk. Onnan apám ötvenhatban túl a határon. Anyámat ne kérdezze, ő meghalt még ötvenötben. Itt maradtunk. Apám ötvenhatban lépett le. Nekünk elfelejtett szólni. Bár azt hiszem, engem hiába hívott volna. A testvéreim nevében nem beszélhetek. Ha találkozik velük, kérdezze őket, de azt hiszem, jobban teszi, ha nem abajgatja a régmúlt dolgokat. Tisztességesen élnek mind a ketten, a címüket meg nem mondom meg. — Hadd tegyek föl egy banális kérdést: Hogy érzi magát? — Elég banális kérdés, valóban, de a válasz is az lesz: Jól. Megbecsülnek, talán szeretnek is — a feleségemben biztos vagyok —, jól keresek. A fiam meg már csak Berza, mindenféle barnaháti nélkül. — Az édesapja? — Semmiféle kapcsolatunk nincs. Egyszer kaptam tőle levelet. Visszaküldtem azzal, hogy a címzett ismeretlen. ó pár év telt el az emlékezetes beszélgetés óta. El is felejtkeztem Berza Alfrédről. De mit tesz a véletlen, egyik nap elém bukkan az utcán Frédi egy jól megtermett kamasz társaságában. A kölcsönös üdvözlések után, némi zavarral így szól: — Ellátogattunk... haza... Azért mégis csak az a hazája az embernek, ahol születitk. De rájöttem, hogy itt maga az egyetlen ismerősöm. Fia érdeklődésére aztán meg kellett mondani, hogy ki vagyok, meg honnan ismerjük egymástt. Fura helyzet következett. — Meséljen a nagypapáról. Apu nem sokat tud róla, mert meghalt, amikor ő még kisfiú volt. Nincs az a kompjuter, amelyik olyan sebességre képes, mint amekkorára most agysejtjeim kényszerültek. Nagyokat nyeltem, s láttam, Frédi nemkülönben, mire kinyögtem a választ : — Okos gyerek volt a gimnáziumban, meg jó tornász. Erős volt, aztán jóképű is. Buktak rá a lányok. Szerettük mindany- nyi'an. — Hallod, apu? Most legalább te is megtudtad. Valamit hebegtem arról, hogy sietnem kell, s csak jó száz méter után néztem vissza. Frédi éppen a gimnázium épületére mutatott, és élénken magyarázott valamit a nagyra nőtt kamasznak. LETENYEI GYÖRGY
