Tolna Megyei Népújság, 1980. február (30. évfolyam, 26-50. szám)
1980-02-03 / 28. szám
IO Képújság 1980. február 3. Hallatna Erzsébet: Az új év első szobrai A Képzőművészeti Kivitelező Vállalat városligeti műtermeiben készülnek az év első szobrai. Az új szobrok műemléképületeket díszítenek majd. Képünkön: a Szegedi Móra Ferenc Múzeum homlokzatát díszítő női figurákat faragják. Csanády János: Csillagzuhogásban Szegény apám agyon is vert volna,.. Nagyanyámnál nőttem, nevelkedtem, szeretetlen, keresztyéni módra; ami nem sikerült az apámmal, nagyanya velem próbálta újra... Megnőtt, megnőtt, megnőtt az is bennem, befogadta „ázsiai” lelkem, begyűrte egy biztos kis dobozba — mintha ajándékba kaptam volna. De ott kinn a tágas pusztaságon, kertünk mögött, de kertünkben is már követelte jogát az „örökség”, azt is kaptam — ám a vérrel hozván. A szabadság! — melyet fölfedezni nem kellett; a napfény a kalászon, mezei fű sztyeppéi hajlása, akácfáknak arany suhogása. Belenéztem jó szemmel a Napba, bántatlanul a lángzuhatagba, sasok röpte derengett föl bennem, szárnyaim gyanútlan megemeltem, s szálltam, mint az Altáj óriása, griff, vagy turul; ahogy a mondába... (Mítoszokról valamicskét tudtam, s hogy az élet forrása a Napban, s ma is ez a fantázia, bő-ség, gyanítom, más, nem csak képzelődés, mit különben lebecsülni nem kell, képzelődik, aki tud — ha ember, és a „csak" is jobban hangzik ebben: „Csakazértis!” — daccal toldva szebben.) Aranykapocs nem foghatta volna össze bennem ezt a két világot; szegzett Krisztust kőkeresztre fogva, és az egek életét, a lángot. Szárnyak lengtek, s körmeimbe kapva a Földgolyót, röpttel hömpölygettem csillagzuhogásban megfürdettem. Szép magyar nyelv Szavak más-más szerepben ~-~”i alér borzalmasan unat- kozott. Előbb a ceruza |f||§ hegyével oldalra fé- —* sülgette serkedő bajszának szőreit. De lehetett érezni, hogy a szőrök mindjárt visszíakanyarodnak. másrészt úgyse lehetett látni őket, akár ki voltak pödörve, akár nem. Aztán azzal kísérletezett. hogy Rapcsákot fölpiszkálja, de padtársa úgy aludt, minitlha dunnák, közt feküdne. Unalmában azzal is megpróbálkozott, hogy Má- tyus Líviára figyeljen, de Mátyus Lívia hangja olyan volt, mint egy édeskés kásamocsár, amibe legfeljebb belefulladni lehet. Most éppen azt bugyborékolta: fontosabbgazdaságinövényéia-búza rozsárpazahrizskukoricaköles- gyapot. Mi ez? Melyik ország ez? Létezik-e egyáltalán ilyen unalmas ország? Nem, ki van zárva! Vegyük csak Bulgáriát, nem mást, csak azt a kis falut azokkal a fura faházakkal, ahol majdnem nekiment annak a szamárnak ... vagy a rózsák völgyét. Apropó, gazdasági növény vajon a rózsa? És ő csak Bulgáriára hivatkozhat, mert nem járt mondjuk Spanyolban. Mint a Pusztai meg a Moll, akiket minden évben elvisznek a kedves szülők, ha másra nem, egy kis Ford-ösztöndíjra. Hadd tanuljon a gyerek. Valér hirtelen fölébredt, mert eszébe jutott Vonalzó. Szőnyi Emőke tanárnő, az elegáns. Meg a népi hímzésekkel borított maszek-osz- tálykönyve. Ez különösen gusztustalan, ez a nőies tokban őrizgetett titkosirat. A tanárnő privát feljegyzései. A diáikok jellemhibái is benne vannak állítólag. Ha egyszer valaki... Vagy mondjuk elkoboznák tőle. Mint bűnjelet. Tegyük fel. hogy Szőnyi Emőke bíróság elé kerülne ... társadalmi tulajdon elleni vétségért. Hülyeség, inkább a diákok elleni vétségért. Kinyitotta a füzetét egy szép üres oldalon, és az ötlettől fellelkesülve nagy gonddal írni kezdett. „Közlöm a Tisztelt Bírósággal, hogy én Sz. E. tanárnőt rossz pedagógusnak tartom, mint szubjéktivista egyént. Akit utál, leosztályoz. Ami a hatalommal való visszaélés”. Itt szünetet tartott. Úgy kellene befejezni, hogy „a hatalommal való visszaélés .. .-t meríti ki”. De micsodáját? De micsodáját? A szó sehogvse jut az eszébe. Aki feledékeny, azzal köny- nyű kiszúrni. Az ember — amilyen marha — nekiáll elmagyarázni az osztálynak, hogy nyerte meg Napóleon az első csatáját, a toulonit, és hogyan lett belőle huszonnégy éves korában tábornok. Ez igen, csettint az ember; akkor oké, még van hét éved, vihog ez a hülye Rapcsák, és akkor Vonalzó közbevág, hogy mikor volt a népek csatája, fiam, na mikor? Ki nem tudja? De mielőtt az ember megszólalhatna, Vonalzó már jegyez is a maszek-naplójába, és úgy mosolyog, mint Mefisztó. ha sikerült neki olcsó áron egy újabb lelket vásárolni. Valér sóhajtott 'és folytatta. „A történelmet táblázatnak tekinti és elfelejti, hogy élő emberek csinálják. Szóval annyi fogalma van róla. mint hajdúnak a harangöntésről. Közlöm továbbá a Tisztelt Bírósággal, hogy Sz. E. nem gyakorolja a demokráciát, ami nem csoda, mivel azt sem tudja, hogy mi fán teHallama Erzsébet elbeszélése a Központi Sajtószolgálat 1979. évi novellapályázatán III. díjat nyert. rém, ami elég sajnálatos hiszen .. .” Valér nem vette észre a mélyülő csendet, már csak Mátyus Lívia párnás kezét, amely megragadta a füzetet. — Ne tessék elvenni, tanárnő kérem, ez az én privát följegyzésem! — Ne mondd! Akkor annál érdekesebb! Mátyus Lívia nem volt történelemszakos. de attól még utálhatta. Sz. E. tanárnőt. Azért Valér kis dolgozatát átadta az igazgatónak. Már mindenki tudta. Vihar előtti csend volt. Dilinger energikusan begurult az osztályba, apró, negyvenes lábát keresztbe vetette egymáson, és fölszólította a népet, mondjon véleményt. Némi tanácstalan csend után Róna Bea osztálytitkár kötelességtudóan felemelte a kezét. — Nagy kár, hogy ennek is éppen a mi osztályunkban kellett történnie — mondta szomorúan. — Még a legjobb lenne, ha Valér nem várná meg, míg eltanácsolják. hanem elmenne önként. Akkor szegény tanárok se kényszerülnének arra, hogy keményebb eszközökhöz ... Valaki beleröffent. de Dilinger leintette. — Ki szavaz Bea mellett? Négyen föltették a kezüket. Bea barátnői. Az előbbi hang felkiáltott: — Nem szégyellitek a pofátokat? Te is. Füzesi? Az osztály egyik fele kiabálni kezdett, fújoltak. Bea mártírarccal ült a helyén, és Dilingerre függesztette a szemét: lássa csak. mit meg nem tesz az ember a közösségért. Füzesi azonban, aki titokban szerelmes volt Va- lérba. váratlanul zokogni kezdett. — Én nem akartam! Én visszavonom! A zűrzavarban valaki beszólt Rapcsáknak, mire az fejbevágta fiz illetőt a matekkönyvvel. Úgy kellett szétszedni őket. Dilinger később félrehívta Valért. — Miért nem szóltál nekem időben? Elintéztem volna. — Mit? — nézett le Valér Dilingerre. Nem is akarja ezeket a hülye kérdéseket feltenni, csak kiszalad a száján. Nem is akar pimasz pofát vágni, csak úgy látszik, a szeme állása olyan... Ilyenkor szokta az apja szájon vágni. Lesütötte a szemét, szinte várta a pofont. — Ne vágj nekem ilyen pimasz pofát! — sziszegte Dilinger. — Elintézem a dirivel, ha bocsánatot kérsz. — Kitől? — kérdezte Valér. Már megint. — Vonalzótól — mondta Dilinger a régi haverkodó hangján. — Nem lehet, tanár úr — mondta Valér —, mert énnekem a tanárnővel semmi dolgom. Különben is csak a tényeket soroltam feft és mint tudjuk, a tények makacs dolgok, nem lehet. .. — Tűnj el a szemem elől! — üvöltött föl Dilinger. A diri állítólag visszaadta Valér „privát feljegyzéseit”, hogy derítsék ki, mi ez. összeült valami vizsgálóbizottság. vagy mi. Az egész iskola erről suttogott. A kis elsősök izgatottan mesélték; — Kicsapnak egy srácot, mert beolvasott egy tanárnak. 1— Úgy kell neki — mondta egy apa —, látod, milyen igazam volt, hogy ne legyen nagy szád? — Jesszusom — mondta egy anyuka —, szegény gyerek! ígérd meg, húsom, hogy te sose csinálsz ilyet! Egyesek szerint épp ideje, hogy rendet Csináljanak, mielőtt végképp eakanászkodik az ifjúság. Mások szerint ezek a nyavalyás tanárok, ahelyett hogy megtanítanák a gyerekeket rendesen írni- olvasni, vagyis hát, ami a gimnáziumban kell, ha egyáltalán van még fogalmuk arról, mi az: tanítani, szóval ahelyett minden egyébbel foglalkoznak, és ez lesz az ország veszte. Ismét mások úgy vélték, hogy az emberiségből kiveszett a tekintélytisztelet, és ennek az lesz a vége, hogy az iskolákat előbb-utóbb be kell zárni. Néhány jól értesült szülő elmesélte, hogy ebben az iskolában még titokban űzik a testi fenyítést, mégpedig azért, mert ennék az iskolának az igazgatója még mindig egy afféle régi vadember, akikből szerencsére már csak mutatóban akad egy-kettő. Csak Valér szülét! nem tudtak semmit. Valér lapított. A vizsgáló bizottságban Horváth igazgatóhelyettes, Vándorné. egy kedélybeteg kövér tanár, valamint Dilinger foglaltak helyet. Mátyus Lívia, mint koronatanú vagy mi volt jelen. Horváth igazgatóhelyettes apróra kikérdezte Valért, milyen nap volt, milyen óra, amikor a feljegyzéseket készítette, hogy jutott eszébe, hogy véleményt formáljon egy tanárjáról, honnan vette a bátorságot, felbíztatta valaki? Dilinger azt mondta, kikérem magamnak. Vándör- né rosszkedvűen felnézett: jó, de ki kezdte terjeszteni ezt az egészet? Mátyus Lívia előkapta a zsebkendőiét, és hevesen köhécselni kezdett. aztán Valért kiküldték. Mivel nem mondták neki, hogy ne várjon, hát várt, az ajtón keresztül hallotta a föl- morajló veszekedést, Mátyus Lívia kásahangja most igen éles volt, ahogy kiáltozta: a kötelességemet teljesítettem. Horváth azt gajdol- ta: szavazzunk már, kollégák, szavazzunk, aztán Dilinger ingerül} hangja hallatszott: hagyd abba, kérlek, hiszen nincs alternatíva! Valér hallgatta egy darabig a zsivajt, aztán elgyengült, berohant a klotyóra, magára zárta az ajtót, és a tartály sűrű húzogatása mellett, az öblítővíz jótékony zubogásának zaja mögé menekülve alaposan kibőgte magát. Mikor újra behívták, már hetyke volt és elszánt. — Hajlandó vagy megbánást tanúsítani? — kérdezte hosszú beszéde végén Horváth tanár úr. — Visszavonni a csúf szavakat? Valért ez az igazságtalanság vérig sértette. Gyönyörűszép csúf szavakat használhatott volna, de ezúttal nem tette. A fogalmazvány csinos volt és jólfésült, erre ezek itt... — Csak a véleményemet írtam le. az igazat! — mondta gőgösen. — Micsoda megátalkodott kölyök! — csodálkozott Vándorné. Hírnök jött, hogy a diri hívatja Valért. Körülállták. Egyetértettek abban, hogy most aztán kicsapják. Csak Rapcsák jegyezte meg a maga bumfordi módján: ha mégse. Vonalzó akkor is meghúzza. Néhányan helyeseltek. Meg bizony. Hacsak valami közbe nem jön. Ráesik egy tégla a fejére, vagy ilyesmi. Vagy szül egy gyereket. Bár a legvalószínűbb, hogy Valér öt perc múlva ki van rúgva. Résztvevőén elkísérték a folyosókanyarig. A diri komoran ült az asztalánál. Sovány, aszott kis arcából két apró, vizeskék szem meredt Valérra. Még sose nézte meg ilyen közelről és ilyen hosszan a dirit. Kétségkívül öreg rnanusz volt már. Tulajdonképpen bírta az öreget, csak most olyan roggyantnak, hogyishívjáknak látszott. szóval nem egy észkombájnnak. — Te ördögfajzat, te anya- szomorító — kezdte a diri, a tőle megszokott stílusban, s közben törölgette szomorú, nedvező, világoskék szemét. Olyan volt. mint egy rakás szerencsétlenség. Aki azért igyekszik játszani az eszét. — Hogy jutott eszedbe ez a marhaság? Bírósági tárgyalás? Milyen jogon minősíted az öregebbet? — Hány éves kortól lehet véleménye az embernek? — Miit? — pislogott a diri? — Mit beszélsz? — Már úgyis régen szeretném megtudni — mondta Valér gőgösen. Nahát. már úgyis mindegy, akkor legalább ő is megmondja a dolgot. — Van arra rendelet vagy mi, hogy hány éves kortól lehet önálló véleménye az embernek? És miről? Mindenütt azt dumálják, legyen. de nem mondják meg, mikortól. — Te isten ostora — monta a diri. és váratlanul elvigyorodott. — Téged jól el kéne kalapálni az apádnak, tudsz róla? ' — Erre nem kell biztatni — mondta sötéten Valér. — Akkor jó — mondta a diri. Kicsit elbámészkodott, mint iha kiment volna belőle az erő. — Na... visszavonod ezt a... az egészet? Valér torkát kaparni kezdte valami, mialatt a diri apró, nedves szemébe nézett. Olyan szomorúság fogta el. amit eddig nem ismert. Már nem saját magát sajnálta. Szerette volna azt mondani. oké, el van boronáivá, hadd örüljön a diri, legyen már vége az egésznek, ehelyett azt mondta: — Nem tudom visszavonni, ha már leírtam. Ha egyszer az az igazság, nem mondhatom, hogy nem az. Az igazgatói asztal mögül nem jött válasz. Valér fölnézett. A diri arca olyan volt, mint egy kút, végtelenül mély és üres, Valér valósággal megijedt. Aztán az öreg megrázta magát. — Szerencséd, bitang, hogy van benned némi becsület — mondta. Valér ijedten állott. Most mi van? Mi legyen? — Takarodj az osztályba! — bődült el a diri. — És ne halljak rólad mostanában! Az osztályban kitört a fogadási láz. Rapcsák izgatottan ordítozta: fogadjunk, hogy megbukik! Az osztály két táborra szakadt. Valér középen állt és vigyorgott. Valakinek eszébe jutott, hogy a fogadást dokumentálni kell. Egy nagy ív papírlapra írták alá a nevüket, aki Rapcsákkal tartott balra, aki ellene fogadott, jobbra. A papírlab tetejére fölírták: Megbuktatia-e Sz. E. tanárnő Valért? IGEN, illetve NEM. Eldöntési határidő: 1 év. — Ez nem jut az ellenség kezébe — fogadkozott Rapcsák. — Ha el akarnák venni tőled — mondta Füzesi, — tépd el és edd meg. Le tudod nyelni? Dilinger bekopogtatott a dirihez. Mivel nem kapott választ, benyitott. A diri arcra borulva feküdt az asztalán. — Bandi bátyám — szólt Dilinger félve. Rosszul vagy? Az öreg felnézett. Az arca, mint egy feneketlen kút. — Azt hiszem, mégis elmegyek nyugdíjba — mondta. Dilinger habozott. — Ha most elmégy — mondta óvatosan —. akkor esetleg Horváth kerülhet a helyedre, pedig... Az öreg merőn nézte Di- lihgert a vizeskék szemével. Az apró termetű tanár elzsibbadt a tekintete alatt. — Miért, tálán... már te is... — mondta az öreg. mintha dadogna. — Mint egy.... mint egy... Hadonászott a karjával, ütni kezdte az íróasztalt. Dilinger kimenekült. — Hollók — rikácsolta a diri. amikor egyedül maradt. Szerencsére ezt már nem hallotta senki. A beszéd és az írás lendületében nem számolunk mindig azzal a bonyolult, összetett kis világgal, amit a szavak jelentésének nevezünk. Egy-egy szavunk rendszerint nem önmagában tréfál meg bennünket, hanem akkor, amikor beszédben vagy írásban más szavakkal együtt mondatot alkot. Ilyenkor tudományosan sokszor ki se mutatható viszony alakul ki közöttük: vonzás, taszítás, esetileg teljes közömbösség. Az újságokban és a beszélt nyelvben elég gyakoriak az olyan szótalálkozások, amelyek első olvasásra vagy hallásra fölöttébb mulatságosak, esetleg meghökkentők. Hosz- szabb-rövidebb időre van szükség a félreértések fölszámolásához az úgynevezett hivatalos nyelvben. A hivatalok nyelvében gyakran előfordul, rendszerint a le igekötővel kiegészítve. Meglepetéssel olvastuk a következő hirdetést: „Földrészek szép kilátással olcsón eladók”. — Ez már a telek- spekulációnak nemzetközi méretekben való megnyilvánulása. A humoros hatás forrása egv szakszónak, mégpedig a földrajz szakszavának közönséges köznyelvi értelemben való használata. A földrész ugyanis a magyar földrajzi szaknyelvben konti- nens-t jelent. Eszerint Európát, Ázsiát. Afrikát... árusítja a hirdetés közlője. Mivel ez nyilvánvaló képtelenség, mindenki átértelmezi a szót, s már tudja, hogy telkekre kell gondolnia. Egy megyei lapunk ezt a lelkendező címet adta a labdarúgó-bajnokság eredményeiről szóló beszámolójának : „Bolhás a nagyatádi járás labdarúgó-bajnoka.” Ha nem helybéli az olvasó, és Somogy megyét, illetve a nagyatádi járást nem ismeri úgy, mint a tenyerét, bizony aligha tudja megfejteni ezt a különben nagyonis érthető címet. A nagyatádi járás egyik községének, amely a hír szerint megnyerte a bajnokságot, Bolhás a neve. Azt viszont már a nyelvtudósok, a szófejtők tudnák megmondani, hogy mivel érdemelte ki a falu ezt a nevet. amely kisbetűvel írva nem éppen kívánatos tulajdonságot, állapotot jelent. Aki vagy ami ilyen, azt messze elkerüljük. DR. RÓNAI BÉLA
