Tolna Megyei Népújság, 1980. február (30. évfolyam, 26-50. szám)
1980-02-03 / 28. szám
1980. február 3. NÉPÚJSÁG 7 o Pintér Mihály sutba dobta a mérges igyekezetét, beállt az atomhoz portásnak. Tavaly ilyenkor még szentségeit a palánki nádasban, mert hiába volt jó a termés, az ingo- vány göcsörtös, néha jéghártya alatt rejtőző pocséta került a lába alá, ő meg térdig merült a hideg sáros-vizes lében. Az öreget kiszorította a nádasból a „holdjármű”, a minden ingoványt legyűrő nádarató gép. Innét Paksról talán csak a nyugdíj szorítja ki. Ezzel a nyugdíjjal azért még várjunk kicsit. Pék János, a nagydorogi juhász is úgy gondolta; az atomnál már kihúzza nyugdíjig. Járt becsülettel az atomhoz. Kerek három hónapig. Aztán, mint a villám, kikérte a könyvét, felpakolta a családot, elszegődött Kisvejkére ismét bür- gék mellé. Mindegy. Pintér Mihály most ott pompázik a jól fű- •tött portásfülkében, s megállít bennünket. — Kartárs! — szól kollégám után. — Tessék — ballagunk visz- sza az ablakon derékig kihajoló nádvágó-portáshoz. — Mi van az oldalán! — mutat erélyesen a kis doboz felé. — Fényképezőgép — válaszoljuk. — Azt nem lehet bevinni! — szól az ukáz. — Szerszám — védekezik a társam. — Parancs van! — közli az öreg. — Enélkül kár bemennem, ezzel dolgozom — próbálkozik a megfellebbezhetetlennel a fotós. — Újságírók vagyunk — jön elő az utolsó érvvel pár pillanat gondolkodási idő után. — Tudom — mondja Pintér Mihály és mutatóujjával jelzi, mehetünk. — Máskor itt a portán mutassák be . a gépet, mert kifelé elvesszük, ez az utasítás! Pintér Mihály elsőrendű nádvágó volt télen, elsőrendű nádazó volt nyáron, most, ahogy szó szót követett, bebizonyosodott; elsőrendű portás is. A Pintér Mihályok min|iig elsőrendű emberek... e Latyakos az út. Hiába a pezsdítő napsütés, a járdán, a vízhártya alatt jeges a bitumen. A PAV irodaházának környékén nagy a nyüzsgés, pufajkás, sisakos mérnökök, technikusok, munkások sietnek. Egy-egy biccentés az ismerősnek, s tovább. Az épület folyosóján ugyanez a nyüzsgés. Német, lengyel, orosz és magyar szó keveredik. A tolmácsok „kapásból” fordítanak. Az első emeleten keressük Mester Sándor műszakvezető mérnököt, aki segít eligazodni a dolgokban, mert nemcsak Pintér Mihály szigorú a kapunál, hanem a reaktortérben dolgozó hegesztőkhöz is külön engedéllyel lehet bejutni. — Mester Sándor a földszinten, az ügyeletén van — világosít fel egy fiatalasz- szony. Az ügyeleti szobában hárman ülnek. — Mester Sándort keressük — adjuk elő jövetelünk célját a köszönés után. — Az első emeleten, a szobájában van. — Ott már jártunk. — Akkor nem tudjuk, hol van. — Megbeszéltük, hogy tízre jövünk — mondom, mielőtt elfeledkeznének rólunk. — Tízre mondta? — kérdeznek vissza. — Tízre. — Akkor addigra itt is lesz. öt percünk még van tízig. — Szevasztok — jön be tíz óra két perckor Mester Sándor. — Elnézést a késésért. Nem tudjátok, mikor megy Pestre busz? A válasz: — 10.40-kor. — Egy pillanat — mondja és elviharzik. Ez a tegeződés tetszik nekem. Együvé tartozást jelent. Pakson tegeződik a kiskatona a civil művezetővel, a brigádvezető az atommérnökkel. És a tegeződés nem devalválja az értékeket. A legszigorúbb parancsot is végrehajtják, annak ellenére is, hogy az előbb éppen elküldték egymást a francba... o Pufajkába bújunk, a fejünkre sisak kerül. — Olyan helyekre megyünk — okosít kísérőnk —, ahol szűk a hely és piszkosak a falak. Rövid tájékoztatást kapunk először az ügyelet feladatáról: az éjjel-nappali munka megköveteli, hogy mindig legyen a területen olyan szakember, aki eligazítást tud adni a menet közben felmerülő műszaki problémákra. így a műszakvezető — ilyen Mester Sándor — mellé osztanak be építészt, gépészt, darukoorCsanádi István dinátort stb. Minden lényeges kérdésben ők döntenek. Útközben a főépület felé a pufajka használatáról, célszerűségéről beszél a fiatal mérnök. — Kár, hogy a derék táján van a pufajka kötője. Jobb lenne lent, akkor nem fázna meg egy-két órai kinntartóz- kodás után az emberek veséje. A téli napsütésnél nincs szebb. Csillog a hó, visszatükröződnek a betonnal töltött acélfalak a megolvadt jég felszínén. Vidáman és türelmetlenül közelítünk a cél felé, a reaktor tartályát befogadó acélcsőbe, ahol már megkezdődtek a tiszta szerelési munkák. Különleges vizsgával rendelkező hegesztők a főkeringetővezeték bekötését végzik az elektromos irányítású tolózárakba és a keringető szivattyúkba. o A reaktorcsarnok déli oldalánál egy kis ajtón bújunk be. Zegzugos, mesterséges fénnyel megvilágított folyosókon haladunk, köröttünk minden betonból... Először le kell jutni a föld, illetve most már a beton alá a csőbe. Ez lesz, a lelke az erőműnek Ügy öt méteres átmérőjűnek saccolom. Ebbe a csőbe kerül a reaktortartály. A reaktortartályba — hamarosan elkészítik Csehszlovákiában és uszályon elküldik Paksra — 42 tonnányi súlyú, közepesen dúsított urán 235-ös izotóp kerül, összesen 312 darab fűtőanyag-kazettában. Az egész a hatalmas épületekhez viszonyítva csekélység, 215 tonna súly. Első teendőnk — más lehetőség nincs —, jelentkezünk a faházikóban. Kísérőnk bemutatja belépő céduláját, mi meg felíratjuk a nevünket. A cső közepén acélváz — annak közepén lépcsők és fogódzó korlátok. Ezen lehet feljutni a primerköri csővezeték szereléséhez. Az atomreaktor egyenletes működéséhez szükséges, hogy a maghasadás során eltűnő minden egyes neutron helyébe pontosan egy újabb neutron lépjen. A neutronfölösleget, amelynek növekedése robbanáshoz vezetne, kad- mium vagy bórkarbid rudakkal nyeletik el: ezeket automatikus szabályozó berendezések vezérlik — olvasom egy lexikonban. A súrlódás során keletkezett hőt a reaktorból a primer körben szivattyúkkal keringetett, nagynyomású sóta- lan víz továbbítja a gőzgenerátorokhoz. Vajon mit tud mindezekről Pintér Mihály a kapuban? Vagy tudnia kell-e egyáltalán mindezt ? Szerintem elég, hogy a maga helyén — ez esetben a portán — kitűnő munkát végezzen. e Kapaszkodunk felfelé a lépcsőn. Minden 6—7 fok után forduló. Most érzékeljük, milyen jó dolog a „kobak”. Néha koccan a vasmerevítőkben, az ember feje kicsit megbicsaklik, de a bajt elkerüljük. Az utolsó lépéseknél a pufajka egyre inkább melegít. Ahogy kibukkanunk a nyíláson, katonaarcokat, pufajkás munkásokat pillantunk meg. Legalább harmincán zsúfolódtunk össze a „tenyérnyi” helyen. Pár perc után otthonosan mozgunk, alattunk acélpadló, felettünk szintén. Aztán minden oldalról munkazajok hívják fel a figyelmet. Csillagalakban helyezkedik, mint valami barlangban — mesterséges barlangban — a csőrendszer, a különleges összetételű vizet szabályozó, elektromos vezérlésű 12 tolózár és a hat főkeringető szivattyú. Tehát itt lesz a reaktor második lelke, a generátorok üzemanyagát előállító és a reaktor által termelt hő le- csapolásának helye. Itt csatlakozik majd a csővezeték a reaktorhoz. Mester Sanyi segítségére szorulunk ismét. Helyismerete aranyat ér, de jelen esetben riportalanyt ígér. Míg keresi a hegesztők csoportvezetőjét, nézelődünk. o Kísérőnk veregeti meg a vállam. Megyek utána. Csanádi Istvánnak, a Gyár- és Gépszerelő Vállalat hegesztőjének mutat be, aki a műszakban lévők csoportvezetője. A csoportvezető magas, villogó fogsorú, negyvenes férfi. — Nekünk az a feladatunk, hogy az ötszázas krómacél csöveket argongáz védelme alatt összekössük, úgy, hogy a kötés minősége egyezzen a cső anyagával. Ezért egy fer- ritizáló gyűrű segítségével, wolframszálas impulzussal történő hegesztési eljárás során, lippés varratot alakítunk ki... Zavartan nézek rá, ő folytatja a lippés varrat ismertetését. \ — Álljunk meg! — mondom zavartan. A szeme azt mondja: Mit nem lehet ezen érteni ? Szerencsémre a hegesztők nem olyan emberek, hogy egy kis zavar után takarodót fújnak. A zsebéből ceruzát vesz elő és rajzolni kezd a legközelebbi acéloszlopra. Nem kérdez, érdekel a védőgázas hegesztési módszer, hallottam róla. Ha szerencsém van, Csanádi István megérteti velem. Előtte azonban tisztázni kell valamit: — Vegyük úgy — mondom —, hogy egy három méter magasra rakott léchez odaállítják és mondják, hogy ugorja át! — Három hatvanat ugrottam rúddal — mondja Csanádi István. — Na, jó — mondja, s lejjebb veszi a színvonalat, az én szintemre. Ezért a rajz az acéloszlopon. A grafit nyomán kirajzolódik két csőcsonk, amelyet mielőtt összeillesztenek, egy krómacél gyűrűvel látnak el. Tulajdonképpen ez az acél egy olvadóbiztosíték, amely a hegesztés során keletkezett több ezer Celsius fokos hő hatására megolvad és a két csőcsonkot egybe „forrasztja”. — Az argongáz miért kell? — kérdezem. — A csöveknek nagy az affinitása a levegő oxigénjével. Ha nincs az argongáz védelem, akkor oxidálódik az anyag és nem sikerül a hegesztés, később rozsdásodik az anyag. így a csöveket gumidugóval lezárjuk és 12—16 liter argongázt engedünk a cső belsejébe, ez kihajtja az oxigént. Kívülről pedig a hegesztési pontra mi fújjuk a gázt. Megkönnyebbülten nézek Csanádi Istvánra. Tovább sorakoznak a kérdések. Erre is válaszol a hegesztők csoport- vezetője : — A hegesztés impulzussal történik. Azt jelenti, hogy a gép szabályozza az áramerősséget. Bekapcsoláskor 30 amperről indul és a hegesztés során 150 amperre fokozatosan megy fel az áramerősség. Hegesztés közben pedig egy tíz milliméteres szakaszon négy másodpercenként változik az impulzus. Erre azért van szükség, hogy a nagy hő hatására ne változzon meg az anyag szerkezete. o — Milyenek a hegesztők? — evezek más vizekre. Csanádi István most bajba került, de kivágja magát. — Törzsgárdatagok, — mondja —, kötelességtudó és jó szakemberek. — Lehet pontosabban? — Egyetlen itt készült varrat értéke tudomásom szerint 780 ezer forint. Egy röntge- nezés ötezer forint. Most én kérdezek: szabad nekem hibáznom? — Nem — mondom. — A Szovjetunióban, az erőmű építkezésénél tanultak. Milyen eredménnyel engedték haza a brigádot? — A novovoronyezsi kiképzőtáborban gyakorolhattuk ugyanezt a munkát. Ott csak a méretek nagyobbak; az ezer megawattos blokknál töltöttünk el három hónapot és kitűnő bizonyítványt kaptunk. — Egy műszak alatt hány órát hegesztenek? — Keveset. Hosszú és aprólékos munkát kíván az előkészítés. A wolframszálat minden hegesztő maga készíti és hegyezi ki. A két csőcsonk letisztítása is a mi feladatunk, illetve nem is engedném másnak át ezt a munkát. Az ösz- szehegesztés előtt 30 mikron pontossággal kell beállítani az anyagot ahhoz, hogy minden kitűnően sikerüljön. Ez mind időt vesz igénybe, meg a szemünk se bírna többet. A hagyományos hegesztésnél mindig ugyanaz a fényhatás, itt négy másodpercenként változó. Mindig készenlétben kell lenni. Munkaidő után nem szaladhatunk mindjárt a kocsmába, hiszen hegesztés közben a kezünk egy tized millimétert sem térhet el a hegesztés pontjától, mert ahogy az izzó wolfram a levegőre ér, oxidálódik és akkor kezdhetjük az egészet elölről. — Eddig rendben ment minden? — öt varrat elkészült, hiba nélkül. HAZAFI JÓZSEF GOTTVALD KAROLY Rácz István A „cső” felülnézetből
