Tolna Megyei Népújság, 1980. február (30. évfolyam, 26-50. szám)

1980-02-03 / 28. szám

s Képújság

1980. február 3.

Múltunkból

Péti Imrével, a KISZ megyéi bizottságának elméi titkárával

— Amikor tizennégy éves kisdiákként bekerültem a szekszárdi Rózsa Ferenc kollégiumba, te már a diáktanács tagja, a közgazdasági technikum KlSZ-bizott- ságának a titkára voltál. Amikor alig tíz évvel később munkánk újra összehozott, már a Tolna megyei KISZ-bi- zottság első titkári székében ültél. Mi történt közben?

— Az ifjúsági mozgalommal, a KISZ-szel itt Szek- iszárdon középiskolai éveim alatt kezdődött a kapcsolatom. Érettségi után Simon- tornyára kerültem. A Bőr- és Szőrimefeldolgozó Vállalatnál dolgoztam a termelési, az áruforgalmi osztályon és természetesen továbbra is az ifjúsági mozgalomban, mint a nagyközségi KISZ-bizottság titkára.

— Erről a munkahelyről kerültél be a megyei apparátusba?

— Közben két évig katona voltam, majd amikor leszerelés után visszamentem a munkahelyemre, akkor kerestek meg a megyei KISZ- bizottság vezetői, hogy vállalnám-e a függetlenített, apparátusi munkát. A kezdeti bizonytalankodás, tétovázás után végül is vállaltam.

— Bizonytalankodás, tétovázás?

— Igen. Azt hittem, ezzel szakítanom kell korábbi szakmai munkámmal. Később persze rájöttem, hogy egyáltalán nincs szó szakításról. A megyei ápparátusban ifjúmunkás-felelősként, az ipari területen dolgozó fiatalokkal foglalkoztam. Naponta tapasztaltam, mennyi haszna van annak, hogy tudom, milyen belülről egy gyár, egy üzem, hogy magam is dolgoztam a termelésben.

— Milyen érzés volt egyik napról a másikra váltani, csak az ifjúsági mozgalommal foglalkozni?

— A közért való cselekvés nem volt számomra idegen, amikor elvállaltam azt a megbízást. Közel tízéves gyakorlatom volt az ifjúsági vezetésben. Most. újabb négy év elteltével is csak azt tudom mondani, hogy szívesen csinálom, mert az ifjúsági munka nemcsak gondokat és problémákat, hanem sok örömet is hoz számomra és elősegíti a saját, személyes fejlődésemet éppúgy, mint a megye ifjúságának mozgalmi, kulturális közéleti és szellemi fejlődését.

— Később titkár lettél. majd első titkár...

— Csapatmunkát végeztünk mindig, és, hogy én lettem a vezető, az azt hiszem mellékes. Bármilyen poszton voltam, ezt a murikát szolgálatnak éreztem, a rám eső feladatokat napról napra tisztességes helytállással igyekeztem teljesíteni. A mozgalom nevelt közösségi emberré és tanított egyszerűségre. munkaszeretetre, szívósságra és elvhűségre. Négy éve életem nagy lehetőségét kaptam, amikor első titkár lettem. Kiteljesedettebb. komolyabb feladat ez. Szélesebb kitékintést, nagyobb átfogóképességet igényel.

— Nem okozott ez gondot az első időkben?

— A függetlenített mozgalmi munka más minőségű

munkát követel, mint amikor valaki társadalmi aktivistaként dolgozik, összetett munka ez. Egyszerre kíván szakmai felkészültséget, politikai tisztán látást, elkötelezettséget.

— Ifjúsági vezető, fiatal ember vagy. Még közel az iskolás korhoz, sőt, alig másfél évtizedre a gyermekkortól. Visz- sza tudsz emlékezni, mi volt a legkedvesebb gyermekkori élményed?

— Kisközségben, Kis&zé- kelyben születtem. Ott voltam gyerek, a faluban, ahol mindenki mindenkit ismer. Mezítláb éreztem talpamon a tarló szúrását, a fő utca porának melegét. Még ma is nosztalgiával gondolok Kis- székelyre. Ott tanultam a közösség emberformáló szerepét és bár ma is nagyon sok ismerősöm, barátom van, annyira igazi közösségben, mint abban a kis faluban, azóta sem voltam. Ha most visszaemlékezem, forró nyarakra gondolok, téli lovas- szánökra. amelyek után szaladva a saroglyára akasztottuk kis szánkóinkat, de •eszembe jutnak a felejthetetlen úttörőtáborok Sóstón és a csillebérci táborozás is.

— A nemzetközi gyermekév megyei programjaiban nem kevés része volt a megyei KISZ- bizottságnak és személy szerint neked. A programok előkészítésekor, szervezésekor eszedbe jutottak a gyermekkori élmények? Befolyásolták ezek munkádat?

— Feltétlenül. Amikor a különböző szervekkel a gyermekév programját összeállítottuk, megbeszéltük, sok olyan dolog is előkerült, ami csak régi álmunk, tervünk volt. de tudtuk, hogy most — mert mindenki egy kidsit a saját gyermekkorára is gondolt i— a társadalmi aktivisták, társadalmi munkások. az üzemek, a termelőszövetkezetek részéről sokkal nagyobb lelkesedés tapasztalható, mint bármilyen más program esetében. Ezt a fokozott alkotókedvet igyekeztünk kihasználni, így megyénk gyermekei olyan ajándékokat is kaptak, amire — ha nincs a gyermekév — talán sokáig kellett volna várniuk.

I

— Mit kaptak megyénk gyermekei az elmúlt évben?

— Szólhatnék több olyan rendezvényről, ami sokáig emlékezetes lesz a gyerekek számára, de ezek elmúltak, talán inkább a kézzel fogható, hosszú távon gyümölcsöző ajándékokról beszélgessünk.

I

— Az új intézményekről?

— Arra is gondoltam, de árrá is, hogy reménykedünk abban, hogy a gyermekév során tapasztalt lelkesedés az üzemekben, termelőszövetke- zétékben és intézményekben maradandó lesz, és az idén, vagy a következő években is ugyanolyan készséggel jönnek segíteni, ha a gyerekekről lesz szó. ha a gyerekeknek akarunk valami újat és jót.

— Mit adtunk át <tz elmúlt évben a gyerekeknek?

— Rengeteg ,új parkot, játszóteret, ligetet. Átadtuk a tamási úttörőházat. Elkészült Pakson az ifjúsági és úttörőház, nagy összefogással a szekszárdi fedett uszoda, három új bölcsődét avattak a megyében, hét óvodát, két új iskolát, új tantermeket, napközit, szánkópályát, csónakázótavat építettünk. Készül a szekszárdi csónakház, sok felé új csapatotthonok épültek az úttörőknek és még sokáig sorolhatnám a kisebb létesítményeket. amelyek mindegyike a gyermekek szebb, boldogabb életét szolgálja.

I

— Ezek intézmények. Hogy átadtuk őket, kevés. Élettel, tartalommal kell megtölteni őket... — Értem mire gondolsz. Tény, hogy „beüzemelésük” nem mehet máról holnapra. Van amelyiké áthúzódott az idei évre. De azt bátran ki merem jelenteni, megfelelő személyt feltételeink vannak ahhoz, hogy valamennyi intézmény jól dolgozzék, szolgálja azt a célt, amiért létrehozták. Persze az új létesítményeket — legyen az úttörőház. vagy óvoda — először meg kell ismerni, meg kell szeretni, meg kell tanulni, hogyan hasznosíthatja az egyén önnön fejlődésére és ez fordítva is áll. A vezetékek is meg kell tanulniuk élni a most már létező tárgyi feltételek adta lehetőségekkel. Azt kívánom, hogy színes, vonzó, eleven programok legyenek ezekben az intézményekben mivel 'tudom, hogy vezetésünkbe olyan emberék kerültek, akik szeretik a gyerekeket, szívesen végzik a munkájukat.

— A létesítmények kihasználásában, azt hiszem, a KISZ-tagokrais komoly szerep hárul. A KISZ—úttörő kapcsolat meghatározó lehet a gyermekszervezet életében. Hogy állunk ezen a téren?

— Ha ezt vizsgáljuk, látható, hogy a kapcsolat az elmúlt négy-öt esztendőben jelentős fejlődésen ment keresztül. Ez megmutatkozik a nevelőmunkában, amit a legfontosabb dolognak tartok. Mert ha közelíteni tudjuk — tudtuk — az úttörőmunkát a KISZ-munkáihoz, ha a gyerekéket is bekapcsoljuk mozgalmi tevékenységünkbe, akkor előkészítjük őket a KISZ- es mozgalmi életre. Persze ezen a területen messze vagyunk még a lehetőségektől. Hogy mást ne említsek, családon belül sincsenek meg nagyon sok helyen a jó kapcsolatok. A felnőtt KISZ-es testvér sokat segíthetne úttörő kisterstvérének. Ugyanígy nem eléggé kiaknázott a szocialista brigádmozgalom sem. A pályaválasztásban, a jövendő munkahely megismertetésében felbecsülhetetlen segítséget adhatnának a brigádok.

— Például üzemlátogatásokkal?

— Azzal is, de el tudnám képzelni azt is, hogy egy-egy technikai jellegű úttörő-szakkört kihelyeznénk egy üzembe, vagy némelyik általános iskolai szakkört a helyi termelőszövetkezetibe, ahol a szakkörök az ott dolgozók segítő támogatásával működnének. így közelebb kerülnének a gyerekek a munkához, a munkára nevelés, az életre nevélés műhelyei lehetnének ezek a találkozások. Vagy az iskolaboltok. Közismert a kereskedelem munkaerőhiánya. Ha az iskolában gyakorolhatnák, talán többen kapnának kedvet a kereskedelmi, bolti eladói szakmákhoz is.

— Említetted a nyitottságot. Szerintem a KISZ-alapszervezetek egy része nem elég nyitott a gyermekek, az úttörők felé. Néhány KISZ-tag ifivezetőként dolgozik, de a' többiek néha azt se tudják, mit csinálnak az úttörők.

— Sajnos még előfordul ez is. Házunk táján is van még tennivaló. Nyitottabbnak kell lennünk, hogy az úttörők, amikor .kinőve az iskolapadból hozzánk jönnek, tudják, hova jönnek, mit vállalnak.

— Milyen úttörőket várunk a KISZ-be?

— Azt mondhatom, olyanokat, amilyenek a mai úttörők. Lelkes, tenniafcaró, romantikát szerető, éberen figyelő, tiszte erkölcső, mozgalmi munkát szerető gyermekieket.

— Ebben szerintem sincs hiba. Inkább abban. hogy ezek az elmondott tulajdonságokkal rendelkező gyerekek néha csalódnak. Az úttörőromantikához, pezsgő élethez szoktak és sok KlSZ-alapszervezet- ben lanyhább lelkesedéssel, alacsonyabb szintű mozgalmi munkával találkoznak...

— Nem hiszem, hogy ez általános lenne, de tény, hogy esetemként mi is itt a megyei apparátusban, de az iskolai, a munkahelyi KlSZ-bizottsá- gokon dolgozók is kicsit fel- nőttesdit j átszűrik. A harmadikos középiskolás KISZ-bi- zottsági titkár nem tudja megérteni, hogy az elsősök számháborúzni szeretnének. Sokszor mondjuk a „kedves eflvtársakiát” a „szevasztok srácok” helyett. Kicsit koravénnek próbáljuk bemutatni az ifjúsági szövetséget.

— Nemrég döntöttek arról, hogy 1985 az ifjúság éve lesz. Addigra azok, akik most a gyermekév gyerekei voltak, az ifjúsági szövetség tagjai, tizenéves fiatalok lesznek. Újra az ö évük következik. Hogyan készülünk erre?

— Az egész 1985-ös év programját meghatározza, hogy addig -mit teszünk, hogyan állunk helyt a különböző posztokon. Most itt áll előttünk a XII. pártkongresz- szus, jövőre a KlSZ-kong- resszus. Ezek az események döntően meghatározzák következő fél évtizedes munkánkat. Nagyon sok fiatal vesz részt a következő hetekben a kül önböző szin t ű pártértekezleteken. Csak arra tudom biztatni őket is, hogy megfelelően felkészülve mondják el az ifjúság képviseletében a véleményüket, de ne csak az ifjúságot érintő kérdésekről szóljanak, hanem a társadalom egyéb kérdéseiről is. A másik nagy feladatunk, a pártkongresszust követően feldolgozni, értelmezni és tudatosítani a határozatokat, a feladatokat, a számunkra megszabott sajátos feladatokát. Azt hiszem, ezekből adódik az is, hogy számunkra nem ért végét a gyermekév és nem öt év -múlva kezdődik az ifjúság éve, mert a gyermekekkel, a fiatalokká! való foglalkozás folyamatos feladatunk.

TAMÁSI JANOS Fotó: ez.

E

ovách Aladár levéltáros, múzeunúgazgató 1902-ben talált egy német nyelvű apró könyvecskét, amelyet Unger Károly írt „Etwas über Tolnau” címmel. A szerző 1800-tXam utazott Tolnába, s ennék az utazásnak tapasztalatait írta meg. Pakstól Bátaszékig szerzett élmén-eyiről szólt leveleiben. Az alábbiakban a 190 évvel ezelőtti Tolná megyei állapotokról szerezhetünk érdekes információkat. Az az idő elevenedik meg, amikor még nem voltak kiépített

utak a megyében, a Duna

szinte kénye-kfedve szerint változtathatta medrét, s amikor nem kellett horgászszerencse a halfogáshoz, mert oly sok volt a kisebb-na- gyobfo hálákból.

Tolna, 1800. október 16. „Tegnap este értem ide, már jóformán éjjel volt. Festetics János gróf egész Paksig küldött elénk egy fáklyavivő szolgát, hogy bennünket a tölgyesek és homokhátatok

útvesztői között vezessen,

mert itt még egyáltalán nem gondoltak arra, hogy országutat készítsenek, de nem is gondolnak erre még sokáig, mert ennek halálos ellensége az a feneketlen homok, mely- lyel a szél és a Duna hullámai kényük kedvük szerint játszanak.

•Pákától kezdve a kocsi unalmas egyhangúsággal ballag tova; a homok si-vít a kerekek alatt, s a lovaknak rendkívül megnehezíti a te- herhúzást. — Képzelheted bosszankodáSomat, mikor a kocsis ezen a homokten-gerén csak úgy találomra hajtott, de hát ez nem is lehet máskép, mert kerékcsapásnak nyoma sincs, a kocsihoz is, útunkhoz is kevés bizalmam volt, a szekér pedig csigamódra ballagott. Legalább százszor megkérdeztem, hogy mikor érjük mér végét? — e közben az est is beállít.. A ho- mokmélyedléstek az utazást még kellemetlenebbé tették, miivel az út igen egyenetlen, éjjel pedig szerfelett veszedelmes.

Végre egy órai út után szilárd talajra értünk, s nem sokára messze terjedő tölgyerdőbe utaztunk, melyen át a grófi fáklyások világították az utat; e nélkül lehetetlen lett volna keresztülhatolni, mert a csapást, mely itt is egyenetlen és veszedelmes helyeken húzódik, itt sem lehet fölismerni.

*

Tolna mezőváros Pesttől 16 mérföldnyire fekszik a Duna partján, s egészen hasonló a többi nádtetős házakkal bíró magyar mezővárosokhoz; egykor — a török hadjárat előtt — ismeretes kis városka volt, ahol 1518-iban Lajos király országgyűlést is tartott, de ez időtől fogva a 200 évig tartott török dulásofc igen visszanyomták; most szorgalmas németek lakják, kik dohány-, bor- és gabona- termeléssel. meg különféle mesterséggel foglalkoznak”.

Unger Károly jó levélírónak bizonyult. Egy nappal a fenti levél után ismét papírra vetette élményét, ezúttal halászaton vett részit. Erről a többi között a következőket írta:

„Vendégszerető grófunk úgy intézkedett, hogy a Dunán viza halászaton vegyünk részt, a duna-parti bokrosban vacsorázzunk s holvilág- nál térjünk haza. — Tolna az itt teljes méltósággal hömpölygő Dunának mintegy 20 öl magas nyugati partján fekszik. A folyam hatalmas szélessége mutatja, hogy az európai folyók királya. A folyam közepe táján hajó-malmok sora horgonyoz; a parttól való távolságukat lehetetlen meghatározni, mert a partonállóknak mindig közelebb látszanak, igazán pedig jó messze a középtájon Van- 'nak; érdekes optikai csalódás, melyet az opjikai titokba avatottak könnyen megfejtenek. — A túlsó parton nyárfák, mezők, tölgyesek, s mindenféle bokros helyek váltakoznak; ez utóbbiak szélén néhány halászkunyhó áll; lakóik a tolnai oldalról nézve kis gyermekeknek látszanak; a fák ormai felett a második magyar érseki székhelynek, Kalocsának tornyai emelkednek.

De már át kellett kelnünk, egy tágas bárkában barátságos házigazdánk és vendégei, másikban pedig a zenekar és a konyha keltek át; — a hajómallmok irányálban háromnegyed órai evezés után értünk a túlsó partra; a malmok fekvését most már igazán meg lehetett határozni.

•

Megérkeztünkkor mindenki foglalatoskodott; a halászok eszközeiket rendezgették, s a szakács a szabad ég alatt rakta fel tűzhelyét, s a bokrok homályából harmonikus hangok szálltak, melyek a messze távolban kétszeresen Visszaverődő hangban háltak el.

Egészen bealkonyult, s a vöröslő est fénytelen szikrái még reszketően világítottak, midőn a halászok sürgettek, hogy szálljunk a bárkába, melyen a rengeteg háló már halomra rakva feküdt. — Ez a háló több száz öl hosszú 25 öl széles, a bárkán egy oszlop mellé úgy volt egymásra hajtogatva, hogy a halász kényelmesen kidobálhassa; hosszoldalán, amelyik a fenékre száll, végig ólomgolyókkal, másikon, amelyik a vízszínén úszik fagolyókkal volt ellátva, hogy jól kife- szüfljön.

Hét halász szállt be a bárkába, hat evezett, egy pedig a hálót vetette, melynek egyik vége a keleti parton karóhoz volt erősítve. — Valamennyi halász jókedvű volt, mert vizát láttak; bennünket csöndre intettek, s aztán egyenes irányban eveitek víz ellen fölfelé, hogy a hatalmas lökések aggodalomba ejtettek; ilyen módon azután elypsiis alakban fogták körül a folyam nagy területét, s 3/4 órai munka után ugyanazon pontra értek visz- sza, honnan kiindultak. A bárka a partnál megállott; most lassanként összébb-ösz- szébb vonták a hálót, s szabályszerűen halmozták a bárkára a következő vetéshez. Ez által észrevétlenül csökkent a tér, s a viza kénytelen volt a sekély párisiéiig közeledni, hol már égő vággyal vártak reá. Egy halász begurott a nyakig érő vízbe, hogy kipuhatolja, merre van a viza? Végre fölfedezte és hangos „megvan” kiáltással fellelkesített mindnyájunkat; hat más halász nókii-vetkőzött, s egy vastag kötéllel kezükben a vízbe ugráltak. A háló a vízben már csak 12 öles volt, s a vele bekerített tér olyan szűk, hogy a vizát a sekély vízben megérinthették: a csínján bánó halász csiklandozására egészen elcsendesült, szinte megmerevedett, s e kedvező pillanatban hurkolták reá a kötelet és nagy örömrivalgással vonszolták a partra. Egy ideiig hatalmasan csapkodott, míg aztán vízhiányban kimerült. Csudáitok ezt a rengeteg állatot, mely a halászok becslése szerint 250 fontot nyomhatott; a kötelet aztán az alsó álkapcsán átvonták, s így bocsátották újra a vízbe, hol eleven maradt, míg a halkereskedő el nem vitte.”

Ezt követően a szerző leírta az akkor szokásos halvacsora receptjét.

A fenti leírásban nem az az értek, hogy tudósít, miként éltek a földesurak és vendégeik a múlt század elején, hanem az útviszonyokra, a halászat eszközeire és a halászat munkafolyamataira vonatkozó adatok. Megyénk keleti részére — Dunaföld- vártol—Bétáig — jellemző foglalkozás volt a halászat. S jellemző volt az úttalanság is.

K. BALOG JÄNOS