Tolna Megyei Népújság, 1980. február (30. évfolyam, 26-50. szám)

1980-02-03 / 28. szám

1980. február 3. Képújság 5 Szdmokés emberek Tény, hogy a számok mö­gött olykor életek, sorsok rejtőznek, olykor pedig azok jóra vagy rösszra fordulását, eredményeket, kudarcokat, sikereket, gondokat igyek­szünk adatokkal kifejezni. A statisztika is az emberekért van. s mégis, néha nagyon nem szeretem a számokat. Védtelenségük, kiszolgálta­tottságuk miatt. Mert tisz­tességtelen játékot is enged­nek magukkal játszani, kibú­vókat. kiskapukat keresőknek is engedelmeskednek, sőt abszolutizálni hagyva önma­gukat, a lényeg megvilágítá­sa helyett eltakarják azt. Pedig .nem a számokra kell haragudni, nem az eszközök­re, hanem a velük ügyeske­dőkre. Nézem a televízióban a ba­latonfüredi szívkórházról készített riportot, s megtu­dom, hogy az itt ápoltaknak hat-hétszerese szorulna -rá hasonló gondozásra. Fejlesz­tik is a kórházat, de csúszik a határidő, mert az egyik alföldi üveggyár nem szállí­totta időben a megígért ter­mékeit. Elgondolkodom: Te­gyük fel, hogy az üveggyá- riiak akár ezer már esetben pontosan szállítanak, s ne­tán jogosan büszkék is erre, hiszen így mindössze egyet­len ezrelék a határidő-túllé­pésük. Picike kis ezrelék; a számok fehéren-féketén bi­zonyítanak. Ám az egyetlen törtszám miatt a gyógyításra szorulók később jutnak meg­felelő orvosi ellátáshoz, arról nem is beszélve, hogy mire megkapnák, esetleg már ké­ső lesz... Más. Az egyik üzemben tavaly tíz százalékkal keve­sebb volt a selejt az egy év­vel korábbinál, örülhetünk? Igen, hiszen a fejlődés im­ponáló, önmagában nagysze­rűnek tűnik. De ha utána­nézünk, esetleg kiderülhet a következő: 100 ezer gyárt­mányból régebben 50 ezer hibás akadt, viszont a 10 százalékos csökkenés ered­ményeképpen az elmúlt esz­tendőben már „csak” 40 ezer. A fejlődés látványos., ám minden 100 ezer vásár­lóból 40 ezer póruljár, bosz- szankodik, elégedetlen, elis­merem, a példában szereplő adatok a szemiléltetés kedvé­ért túlzók, de a lényeget ez­úttal híven mutatják. És folytathatom: egy tsz- elnök azzal dicsekszik, hogy a tehenenként! fejési átlaguk tavaly 500 literrel nőtt. El­ismerően osettinthetünk. hi­szen nem tudhatjuk azt a tényt, miszerint az illető gazdaság így is messze el­marad az országos, mégjob- ban a külföldi átlagtól. Kétségtelenül abszurd, vagy annak tűnő gondolatok ezek. Számokról és emberek­ről, azt bizonyítva: jobban oda kell figyelnünk arra, hogy mi is van valójában a statisztikai adatok mögött. Mert a matematikai egyetlen, valakinek a mindent jelen­ti. Tehát ne legyünk kriti­kátlanul elégedettek a ked­vezően csökkenő — vagy nö­vekvő — tendenciákkal, hi­szen az egészen kicsi ezre­lék is például sok-sok beteg gyógyulását akadályozhatja. Igyekezzünk meglátni a szá­mok mögötti igazi lényeget: az élő-érző, örülő-szenvedő, adatokkal teljesen soha ki nem fejezhető embert. VITASZEK ZOLTÁN Kár a könnyekért! Töröm a fejem, de nem tu­dom megmondani, hogy mi­kor került be a sajtó, rá­dió, televízió tématárába a lassan elnéptelenedő tele­pülések sorsa feletti és min­den esetben kollektívnak szánt bánatos,kodás. Minden­esetre bekerült, hogy szív szoruljon, könny eredjen, fe­jünk búra hajolhasson és időről időre kinosztalgiázhas­suk magunkat annak rendje és módja szerint. Csak az a bökkenő ebben az egészben, hogy az éppen soros króniká­sok ugyanabba a hibába es­nek, mint az előttük szólók: szorítóba az érzelem érveit küldik megküzdeni az értelem érveivel. Ezért aztán hiába győznek az utóbbiak, szívünk óvást emel, közben élvezzük az urbanizáció összes áldá­sát. Némi röstellkedéssel val­lom be, hogy egy ideig ma­gam is a búsongásra készek közé tartoztam. Miért? Mért mint annyi honfitársamnak, gyermekkorom tája nekem is az úgyneveztt „halálra ítélt” települések vidékén ringott. S talán egészen má­ig sem szabadultam meg attól a varázslattól, amit a tündérkedő emlékezés olyan gyakran űz az emberrel. Persze, hogy keressük azt a fát. aminek fészkét gyerek­ként raboltuk meg, vagy amelyiknek fészkébe nyak- törést kockáztatva vittük vissza a kipottyant madár­fiókákat. Miért is ne mé­ricskélnénk hazalátogatva, hogy hol állt a ház és hol lehetett a kemence, amit pendelyes korunkban oltár­ként, azóta sem érzett áhí­tattal sündörögtünk körül kenyérsütéskor? Az is ter­mészetes, hogy benépesítjük a múlt megüresedett színte­rét a régen elhalt kedvesek­kel és tesszük ezt úgy, mintha az idő kereke a va­lóságban is visszaforgatható lenne. No, de ... az emléke­zésből ocsúdva, ugyan ki akar visszakövesedni a múlt­ba és nyögni minden keser­vét annak, hogy az elérhe­tőbbnél sokkal messzebb van a világ? Az eszünkre hallgatva, régóta tudjuk meg is ért­jük, hogy mesterségesen egyetlen emberlakta hely sem éltethető tovább. csak addig, amíg valós gazdasági, kulturális és közigazgatási funkciója van. Már megmo­solyogjuk, ha kényelmi szempontokra hivatkozva ipartelepítést kér a kisköz­ség, hogy a termelőszövet­kezetben fölöslegessé vált embereket megkímélje a na­pi kétszer 10—15 kilométeres munkába utazás fáradalmai­tól. Bosszankodunk, ha a gyérülő lakosságú települé­sek lakói olyasmivel ost­romolják a helyi, és a me­gyei tanácsot, ami irreális. Ugyanakkor könnybelába- dunk azt olvasva, hallva, hogy az emberek egyszeri kincsünket, az életet, urba- nizáltabb településeken akar­ják élni. Többre érdemesen a „csak alapellátásnál” amit ne adj úristen, hogy hibát­lanul meg tudnánk szervez­ni, noha ez kiemelt leckénk. Mit akarok mindezekkel? Hogy jöhetne végre a bölcs belátás. Hovatovább tíz éve, hogy elkészült 2000-ig szólóan az ország település­hálózat-fejlesztési terve, mely az ésszerűség nevében gazdasági, kulturális és köz- igazgatási szerepkörük sze­rint rangsorolja a települé­seket, s a velük kapcsolatos fejlesztési feladatokat is, Legközelebb könnyekre fa­kadva jó ha ez eszünkbe jut. Talán segít rádöbbenteni arra, hogy kár a kön nyékért! — óa — MIDÜL AZ ADAS Huszonhét évvel ezelőtt, 1953. januárjában hangzott először az éter hullámain át: Itt a Pécsi Rádió, kö­szöntjük hallgatóinkat. Az eltelt bő negyedszázad jelentős változást hozott. A Klara Zetkin utcai stúdióban, a hajdan kezdetleges hangrögzítő berendezés helyett, modern stúdiómagnók sora biztosít egyre tökéletesebb technikai feltételeket a műsorkészítéshez. És ezekben a hetekben újra nagyot lép előre a Pécsi Rádió, pontosabban — s ez az új ne­ve — a Magyar Rádió Pécsi Körzeti és Nemzetiségi Stú­diója. Műsorukat nem csak középhullámon sugározzák, hanem a Kossuth adó műsorát továbbító pécsi URH- adón is. Azért ezen, mert ez a legnagyobb teljesítményű pécsi berendezés, ennek jelei nagy távolságban is jól ve­hetők, s azért is, mert a Kossuth-műsort középhullá­mon, a solti nagyadó jóvoltából, mindenütt kiválóan le­het hallgatni. így URH-s rádióval a korábbinál sokkal jobb minőségben lesz hallható Tolnában, Szekszárdon is, a Baranya, Somogy és Tolna megye életéről szóló mű­sor. A jövőben még gyakrabban lesznek partnereink a rádiós kollégák, akik toll helyett mikrofonnal „írnak”. Még gyakoribb vendégek lesznek megyénkben. Sőt, ta­lán nem is vendégek, hanem itt. is otthonosan mozgó szakemberei az információszerzésnek és -továbbításnak, akik, míg mi a nyomtatott betűvel, ők az elektromos je­lekké változtatott hang segítségével adnaik hírt, ma- gyairul, németül, és szerb-horvát nyelven a Tolna me­gyei hétköznapokról, s életünkről. SZEPESI LÄSZLÖ Szerkesztőségi értekezlet a zenei stúdióban A német szerkesztőség egyik szobája Délután három óra. A dél-dunántúli híradó híreit hang­szalagra mondja Lenk Irén és Ur László Az alagsori vágószobák egyikében Müller István mon­tíroz így látszik a stúdióból. Läufer László vezetőtechnikus a sok hanganyagból összeállítja az esti műsort Hangarchívum. Közel kétmillió méternyi szalag. A do­kumentumok között sok a csak itt található értékes fel­vétel. \

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom