Tolna Megyei Népújság, 1980. január (30. évfolyam, 1-25. szám)
1980-01-06 / 4. szám
to NÉPÚJSÁG 1980. január 6. A Lánchíd reggel Szinte Gábor festménye a Műcsarnokban rendezett kiállításáról. Szalai Csaba: Igazság szerint Szép magyar nyelv Hol ivari a valahol? Ki ne tudna akár több példát is említeni egy-egy szó, nyelvi fordulat feltűnően gyakori használatára, divatossá válására?! Már nem lepődünk meg azon, ha egy párpeszéd résztvevői mindketten következetesen így kezdik mondókájukat: tulajdonképpen. Ezt követik a valós, a maradéktalan, a nagyságrend és társaik. S a beszélők naprakészen tudják, hogy mit mondjanak, sőt a tájékozottabbak még pontosabban, az ő stílusukban: per pillanat. A nyelv életét, mozgását kutató szakembert érthető módon az a kérdés foglalkoztatja, hogy milyen erők állnak, vagy rejtőznek a máról holnapra divatossá váló szavaink, kifejezéseink tündöklése mögött. Annyi alighanem máris bizonyosra vehető, hogy nemcsak a nyelv belső mozgástörvényei érhetők tetten ebben a mindennap tapasztalt jelenségben, hanem egyéni lélektani, pszichológiai, s talán még inkább szociológiai tényekkel is számolni kell. Úgy vélem, a diadalútja elején tartó, divatossá váló szavak közül feltétlenül figyelmet érdemel a: valahol. Kora gyermekkorunktól kezdve mindannyiunk jó ismerőse. A környezetünkben való térbeli tájékozatlanságunkat, sőt a képzelet alkotta mesevilág csodálatos helyszíneinek a bizonytalan megjelöléseit ezzel a szóval végeztük: valahol. Ugyanez a szerepe a felnőttek életében. A „Valahol már láttalak” — „Valahol már találkoztunk” — mondatokban a helymegjelölés teljesen bizonytalan, határozatlan. Olyannyira, hogy merő udvariasságnak is felfogható olyan esetben, amikor a „Nem láttalak”; a „Nem találkoztunk” — esetleg sértené a beszédtársat. A „Valahol Európában”, „Valahol a Volga mentén” közismert filmcímben, illetve dalszövegben már valamivel szűkebbre vontuk a hely megjelölését. De Európa még mindig olyan nagy, a Volga még mindig olyan hosszú, hogy a valahol ezekben is határozatlan, megtalálhatat- lan helyet jelöl. A valahol használatának volt és van harmadik fokozata is. Ha erre a kérdésre: „Hol hagytad a kalapod?” — azt válaszolom, hogy „valahol a kertben” — akkor a siker reményében foghatok hozzá a kereséséhez. Ha pedig az orvos kérdésére: „Hol fáj ?” — azt felelem: „Valahol itt” — s ujjammal a bal lapockám tájékára mutatok, az orvosnak aligha jut eszébe, hogy a talpamat vegye szemügyre. A valahol mindhárom fokozata megegyezik abban, hogy határozatlan helyet jelöl. Ezért érthető és jogos a csodálkozásunk az ilyenféle mondatok hallatán, olvastán: „Próbáljunk valahol új útra térni.” — Mindenki érzi, hogy a helymegjelölés, főként, ha határozatlan, teljességgel fölösleges, de legalábbis mellékes ebben a mondatban. Sokkal indokoltabb volna a valahogy, ezzel ugyanis határozatlanul bár, mégis a célravezető módszereket hozzuk szóba. „A sajtó valahol fontos tégla a politikai tájékoztatás épületében.” — Itt a helyet képesen ugyan, de határozottan megjelöltük az „épületében” szóval, így a határozatlan hely megnevezése fölösleges. „A lemaradás okát valahol abban látom, hogy a szervezés nem volt elég körültekintő.” „1979-ben valahol túl kellene lennünk azon, hogy apróságokon rágódjunk.”; „Valahol kölcsönösen mindenkinek el kell felednie, hogy honnan jött.” — Mindhárom mondat a társadalom fejlődéséért, az oktatásért, színházi kultúránkért felelősséget érző ember szájából hangzott el, s tagadhatatlanul mély tartalmat hordoz, annál feltűnőbb, hogy a valahol-nak egyikben sincs funkciója, szerepe. Használata ezért nem egyéb divatnál, amelynek — úgy látszik — mindenki áldozatul eshet. RÓNAI BÉLA Éva Strittmatter: Szép éjszaka, hold ragyog. Elcsitult az esti szél. Kinek éji társ vagyok, nekem tetszőn tesz, beszél. S szép álmokat teremt nékem, rubintszinűt, fényáttörtet, és tereket nyit meg bennem, melyeket csak lénye éltet. Csak Ö tud így felemelni, csak általa ébredek; Szerelmemben ismerem meg önmagam, s az életet. (Drescher Attila fordítása) Móricz Zsigmond és a gyermekek „Aki gyermekeknek ír, legyen előtte mindig annak az okos, érdeklődő szép kis fiúnak az arca, csillogó, nagy kerek szeme, akinek ír.” A Jelenkor januári száma Uj borítóval, de változatlanul gazdag, változatos tartalommal jelentkezik a Pécsett szerkesztett irodalmi és művészeti folyóirat januári számla. Az új borító a felszabadulás után újra induló pécsi folyóirat, a Sorsunk jellegét idézi, a tervet és a rajzot Martyn Ferenc készítette. A szám élén Csorba Győző költeményeit, Albert Zsuzsának Csorba Győzővel készített beszélgetését és Tüskés Tibor Csorba Győző költészetének utóbbi szakaszét elemző tanulmányát olvashatjuk. összeállítással köszönti a folyóirat a hatvanéves Csanádi Imrét. A csokorban Csanádi Imre versei, Károlyi Amy és Weöres Sándor köszöntő verse és Pomogáts Béla tanulmánya kaptak helyet. A szám lírai rovatában emellett többek között Berták László, Kalász Márton, Makay Ida, Takáts Gyula, Tamkó Sirató Károly és Tornai József verseit találjuk. A szépprózai írások sorában Baranyai László, Békés Pál és Esterházi Péter elbeszélését, valamint Lengyel Péter regényrészletét közli a folyóirat. Az irodalmi tanulmányok közül figyelmet érdemel Be- ney Zsuzsa Érzelem, játék, mágia című esszéje a mai gyermekköltészetről. A „Versről versre” sorozatban Kormos István: Vonszolnak piros delfinek című kötemé- nyéről beszélget Domokos Mátyás és Lator Béla. A művészeti rovatban Pá- lyi András a Pécsi Nemzeti Színház két bemutatójáról, Szederkényi Ervin pedig Galambos Tamás pécsi kiállításáról számol be. Álló akt Radó Kálmán szobra Az előre elkészített sár egytömegben a küszöb elé hordva. Julis, a cigány tapasztóasszony érti a dolgát, hisz ebből él, a sár ujjnyi vékony elkenéséből. A kendő felcsúszik barna homlokán, a gyors munka lázában észre sem veszi, ősz haja szálanként hátrafésülve meg-megezüstösödik az istállóba tévedt fényen. Melegítőjére vigyáz, alig van rajta sárfolt. Agyonfakult tornacipőt hord — kaphatta valahol. Most is megkérdi a gazdaasszonytól: „Nincs itt elhasznált ruha?” Lesz, hogyne lenne, még egy csésze kávé is, hisz a tapasztás nem csip-csup dolog, hogy csak úgy csináljuk. Bár a gazda- asszony erősebb, tagosabb, nem olyan lenge nádszál, mint Julis. De nem bírja már a karját. Aztán meg harmincnyolc hízó disznó si- valkodik a vályúknál, az etetőkbe mázsaszám öntheti a terményt. Az öves koca megfiait, előhasi, de kilenc kismalac ugrabugrál mellette. Azok se éhen, el vannak telve, megszívják magukat, mint a nadály. Táppal — szerencsére — dugig a terménybolt, zsákonként kormányozza haza biciklivel. Nagy kincs tehát ez a dolgos Julis, mert talán még a meszelést is rábízhatja. Még nagyobb kincs viszont a sár, darált szalma borostásodik közte, erősebb az, mint a pelyva. A pelyvának fújtak, elmúlt már az a világ. Mióta törekké darálják a szalmát, nem gondol rá senki, mint ahogy a lóganéra sem. Nem látni már, hogy kapkodnák a szekér után a „citromot”, amitől pelyvásan jól vegyült a sár, de bizony megzöldült tőle a fal, ha csonttá nem száradt. Kikérezkedett a mész alól a gyep. És az újmódi törek (ez a darált) kapós. Kár, nagy kár, hogy annyi szalmát felégettek az utóbbi időben: bálák gyászolták a tarlót. Akármilyen csekély érték, ha állnak a vályogfalak, s persze kész a tető a házon, rohangálnak a törekért — s nincs. Julis jól megkapálta a sárt, s amint csirkézi (pogácsává szaggatja), kevesli. Szívesen belekapálna még egy zsákkal, de a gazda mással van elfoglalva. A megtépett kacsákkal. Tele a veder. Cipelheti. A fülét -nagyon sokszor ketten fogják. S egy veder sár dögnehéz, békaoombként ugrálnak izmai. Azért elbírja még! Sok helyre hívják. Sok a vályogház. Azt mind vakolni, simitózni kell! Vannak ugyan jobb sármunkások tőle, de azok száz évre előre foglaltak. S egy-két fal még őrajta se fog ki. Még ha rozsdás a térde akkor se! Igazság szerint (ez kedvenc szavajárása) manapság any- nyi a lehetőség a megélhetésre, mint rostán a lyuk. Nem így régen! Amíg be nem jöttek az oroszok, a kenyér héját is megszámolta. A nyolc gyerek hamar széjjelszedte a fél veknit. Annál többet a csutkatetejű házban sose láttak. Az ura szelt egy karéjt, zsebre vágta, s kora reggel elindult a legnagyobb gyerekkel a vasúthoz. Hát persze, ő éhen emelgette a csákányt, s a fiú ette meg a kenyeret. S azok az esti főzések! Se zsír, se semmi. Fogta, s a pékhez vitte el az edényeket: tálat, tányért. A pék kenyérrel fizette meg. Sírt-rítt az öntöttvas fazékért. Ni, még összegyűlik a szeme sarkában a könny. Igazság szerint nehéz helyzetből kecmeregtek ki. Az eső lecsepegett a sárba tapasztott csutkapadlásról. A szurkospapírnak akkor még hírét se hallották. A dunnát — ágyastul-gyerekestül — arrébb-arrébb toszigálták, ahogy az esőié engedte... Jó ez a sár. Megcippózza és gondolkodhat. Tűvé teheti az emlékek zugát. Igazság szerint az emlék olyan, mint a bugyborék, elpattan, de amelyiket nem lehet elfelejteni, az csak ugrál, még a sárkapa fején is ott lábat- lankodik. Azon meg az eszét töri el a kitakarózott sárillatban, hogy ebben a nagyot fordult világban, miért ez a rengeteg a züllés? Mert igazság szerint ő csak egyet ismert,^ egy férfit, az urát. No az egy .kom’ (kumma) italt se ivott, de ma az asszony is züll! Hát az asszonyban is akadhat hiba! A férfi csak akkor megy el a háztól, ha egy másik jófirma lábat ad alá. Bezzeg az ő ura (míg élt) utána járt, hol késett el hazulról. Azt mondta: bizonyítsd be, hogy itt vagy ott tapasztottál! Be is bizonyította. mert ő sose „lompolt”. Volt ő bejáró asszony a szőke rendőréknél és egyéb rendesebb helyeken. Magára hagyhatták, még a picit is megfürdette, hadd aludjon. Addig nyugodtan porszívózhatott. És nemcsak a szoba közepét nyalta ki a ronggyal. Azon mosolyog most is, hogy a menyecske próbára tette: lop-e? Fényes karika csördült az ágy alatt: gyűrű. Aranygyűrű. A tányérra tette. Dehogy ragadt volna a kezéhez! Mégha olyan vékony az ujja, mint a menyecskéé, akkor se! És még ők jöttek zavarba, hogy a becsülettel nem szabad ilyen kegyetlen próbát tenni. Véget ért a fal. Nyújtózkodik rajta a simítózás. Holnap a hodályvégen lesz igazítanivaló. Csak egy zsák darált törek lenne valahol! Az évforduló alkalmából sok méltatást hallhatunk, olvadhatunk Móricz Zsigmond- ról, országos ünnepségeken, helyi megemlékezéseken idézik műveit,, keltik életre írói nagyságát. Arról azonban kevesebb szó esik, -hogy Móricz a gyermek- és ifjúsági irodalom klasszikusai között is előkelő helyet foglal el. „Gyermekeiknek írni, a zsendülő, üde, naív gyermekek szívvilágát, lelki életét megragadni, fölemelni, s nevelni, az ő érzelmi és értelmi természetéhez illő irodalmi művel: szép és magas cél; de csak olyan író éri el, aki ezen a téren éppen úgy teremteni tud, mint ahogy teremteni kell művet a felnőttek számára” — írja egy kritikájában 1903-ban. Ezzel az ars poétika töltésű bírálattal kezdődik a kapcsolata a gyermekirodalommal, és folytatódik Az Újság című lapnál, ahol a Gyermekeknek rovat „másodnagyapájaként” válaszol a gyermekek megszámlálhatatlan levelére. Gyermekirodalmi munkáinak jelentősebb részét pályája kezdetén írta. „Az ifjúsági írásairól szólva legelőször verses állatmeséiről kell megemlékeznünk, nem csupán azért, mert ezek jelentek meg legkorábban kötetbe gyűjtve, hanem azért is, mert írójuk ebben a műfajban lett a magyar gyermekirodalom klasszikusa” — írja róla Pet- rolay Margit. Az állatmesék közül leginkább ismert a fentebb is idézett Iciri-piciri, A török és a tehenek. A verses állatmesékre először Benedek Elek figyelt fel, és közülük tizenötöt kötetben is kiadott Erdő-mező világa címmel (1906) a Kis Könyvtár sorozatában. Az összes állatmesét tartalmazó kötetet a Nyugat jelentette meg (Boldog világ 1912). Babits Mihály így vélekedett róluk: „Meséi talán mind a nép közös kincséhez tartoznak, s oly csodálatos természetességgel és frisseséggel mondja el újra ezeket a régi meséket, mint akármely parasztmesélő.” Móricz írt a gyermekeknek elbeszéléseket is. Közülük meg kell említeni a "pajkos, kedves Benyus-törté- neteket (Benyus új nadrágja). A nagyobb gyermekekhez szóló elbeszéléseinek alakja is feledhetetlenek (Rektor bácsi, Rojtos Bandi, Fiillentő, Iromba Jankó). Első regényét is a gyermekeknek írta, és folytatásokban közölte Az Újság című lapban. „A magyar tengeren” címmel. (1908.) Harminc év múlva jelent meg önálló könyv formájában is (Pipacsok a tengeren). Az előszóban ezeket a sorokat olvashatjuk: „Egyszer volt, hol nem volt, még az Óperenciás világháborúnál is régebben volt egyszer egy fiatal író, aki Budapesten lakott, az Üllői út 91/a számú házban, htául a második udvarban, az első emeleten, egy kis al- kóvos egyszobás lakásban. Ott lakott a kis feleségével, s volt nékik egy gyönyörű, roppant erős és hatalmasan okos fiúk, akinek már minden képessége napnál fényesebben tündökölt, hiszen már héthónapos volt.” Talán legismertebb ifjúságinak vélt műve a Légy jó mindhalálig. Bár az általános iskola tantervében is szerepel, mégis le kell szögezni, hogy ez nem ifjúsági regény. Erről maga az író győz meg bennünket: „Nem a debreceni kollégium szenvedéseit írtam meg, hanem a kommün alatt és után elszenvedett dolgokat... Én akkor egy rettenetes vihar áldozata voltam. Valami olyan naiv és gyerekes szenvedésen mentem át, hogy csak a gyermeki szív rejtelmei közt tudtam megmutatni, amit éreztem, s lám az egész világ elfogadta, s a gyermek sorsát látták benne.” Móricz gyermekszeretetének — a számukra írott műveken kívül — egy másik bizonyítéka, hogy éber szemmel figyelte kora gyermek- irodalmát. A gyermek és a könyv című írásban ezeket a sorokat olvashatjuk: „A gyermekeknek szánt irodalommal túlnyomórészt olyan írók foglalkoznak, akik kiszorultak a felnőttek számára való irodalomból. Milyen végzetes tévedése az emberiségnek. Gyermekek számára csak a legnemesebb és leg- böilcsebb írónak volna szabad írni. Azoknak, akikben megvan az isteni szikra, hogy az életet a legfinomabb' és a legmagasabb szempontok szerint nézik.” De van Móricz Zsigmond- nak a felnőttek számára is egy örök érvényű üzenete, amelyet a már izáruíló gyermekév figyelmeztető mottójaként is érdemes megszívlelni: „A gyermek a felnőttben magánál különb lényeket sejt... vigyázzatok ezért felnőttek, hogy meg na bukjatok a gyermeki áhitat mérlegén ; önmagatoknak ártotok, az emberiség jövőjének.” NAGY ANDOR Szerelem
