Tolna Megyei Népújság, 1980. január (30. évfolyam, 1-25. szám)

1980-01-06 / 4. szám

1980. január 6. Képújság h Bencze László: Feljegyzések a műhelyből Diófa — fügebokrok — sző­lőtő ringatózik, rezzen, hul­lámzik az ablakom előtt. Kar- hossznyira szinte. Szél fújja, rezzenti, paskolja a diófa ágait, lombját; a fügebokor levél-tenyerei lustábban moz­dulnak s a Csopaktája téesz szőlejének kordonsorán épp hogy babrálnák a kölyökszel- lő ujjai. Ez látható a valahai prés­házból különös metamorfó­zissal istállóvá majd műte­remmé változott belső tér ab­lakából, Arács felé. Ha kissé kihajolnék (de ez már a kí­váncsiság mozdulatának il­lusztrálása volna), látnám az öreghegy erdős hátát jobbra; balra a Balaton felvillanó tükrét, keretként Tihany be­nyúló ágával. De ezt tudatom úgyis megállapítja, kihajlás nélkül is. Ez a három zöld van tehát a szememben. A diófa kissé meleg (sárgás) zöld, hűs-illa- tú levélsátra; a fügebokor — mögötte a védelmet jelentő pincebástya íve — hidegebb­zöld tenyérlevelei; leghide­gebb zöldként (jellege és a permetlé kékítő hatásaként) kékeszöld levélfalával a szőlő megismétlődő kordonsora. És a csönd. Ez a csönd nem a splendid isolationé. Hiszen a szél — mely itt örökös jelenvalóként állandóan babrál a dolgok húrjain —, amolyan zenei be­avatkozóként az abszolút csöndet termékeny (élő) csönddé varázsolja; ez a csönd. Serkentő szemlélődés — fokozó s a magányt termé­kenységgé ösztönző. A dolgok mélyéről szüremlik elő, mint a létezés bizonyítéka. Ez a csönd munkál az embrió nö­vekedésében. Az anya moso­lyában nemkülönben, mellyel méhében motozó magzata mozdulatait nyugtázza. S a festő, az író, a szobrász, a muzsikus lázában, a termő munka izzadmányában. Mely­nek mű, alkotás a közérthe­tő neve. Ugyan mire megyünk vele? A közérthetőség elnevezéssel ugyanis. Tolsztoj elárulta en­nek a gyötrelemnek lényegét Az „ihlet” a nyárspolgár tu­datában lebbenő angyalszár­nyakat képzettársít; de ő — Tolsztoj — boldog lenne, ha nem kéne megírni azt, ami számára gyötrelem, kín és teher. Vagyis az írás, a kény­szer alól ódzkodó elme teher- ledobása? Megszabadulás a tehertől? Illyés Gyula meg­mosolyogtató őszinteséggel meg éppen arról vall, hogy nagyobb térfogatú munkája — a munka törzsébe történő első fejszevágás — elől, mint kétkezi emberek leszárma­zottja, menekülő ösztönnel keres elromlott zárat, hibbant szerszámokat, de bármit meg­javítani, ami elvonja az írás kényszermunkája parancsá­tól. Mert a teremtés nem öröm Nők sem várják a szülést; túllenni rajta — a gyermek javára — a borzalmas mu- szájon; kiszakadni engedni valamit a velünk — egy test­ből. Legszívesebben kapálnék, falat raknék, fát vágnék, vi­rágot pátyolnék egyik nap, csak hogy meneküljek a ször­nyű kényszer; a festeni kell alól. Mert kell! Meg kell szülni! Gályarab! Gályarab min­denki, aki az énje fölött ural­kodó erő parancsából életét dobja oda — feláldozott nyo­morultként — a marcangoló vadállatnak ... A cirkusz po­rondja majd beissza a vért; a közönség szeme a viadal mozzanatait. Csúfolódó A törzsfőnök; eleinte bizonyára csak ő viselte. A cilindert. Mint megkülönböztető attribútumot, mint „européer”-ségé- nek, a fehér emberrel való egyenrangúságának csalhatatlan bizonyítékát. Amit a rámenős és minden hájjal megkent el­ső hódítóktól — esetleg hittérítőktől — kapott cserébe? Az aranyért vagy területekért? Vagy csak a gyarmatosító ön­magát is (le)leplező ostobasága bizonyítékául? Vagyis mert ócska lommal akarta szédíteni a báva és naiv, átejthető — feketéket? A törzsfőnökök után nyilván az altörzsfőnökök — varázs­lók, javasok — is hozzájutottak a jelképszerű csodatárgyak­hoz. Végül is az egész törzs cilinderben, kaucsukgallérban tetszelgett. Mire a törzsfőnök levetette a túlságosan demokra­tizálódott — ergo devalvált — kellékeket, s felkötötte az el­ső nadrágtartót. Szegény, szegény, cilinderes, kaucsukgalléros, nadrágtartós emberiség! Egy új sorozat... r ............................................. __ .................. M inden különösebb hírverés nélkül dobta piacra új könyv- sorozata első köteteit a Képzőművészeti Alap Kiadója. A Képzőművészeti Kaleidoszkóp címmel jelentkező (bár a fü­zeteken ezt nem jelzi semmi!) színes mini-albumok a neo- avatgarde művészek megismertetésére tesznek kísérletet. A „kísérletet" hangsúlyoznunk érdemes, hiszen hasonló vállal­kozásra még itthon nincs példa. A „kiskönyvtár” és a „mai magyar művészet” sorozat határozott, statikus helyzetet tükröz. Nem ritkán a tekin­tély, az erőviszonyok, sőt mű­vészeten kívüli szempontok is szerepet játszanak abban, ki kerül sorra. Az első nekifutás alapján ítélve, most másról van szó. A hatvanas évek ele­jén indulók közül olyanokkal köthetünk ismeretséget, akik már valóban eredményekkel jeleskedhetnek. Kocsis, Fajó, Paizs (s az előjelzett Hencze, Jovánovics) munkássága sok­színűséget, s egyfajta művészi magatartást testesít meg. Életművük sem lebecsülen­dő, ha nem is bírják teljes hódolatunkat, egyetértésün­két. Legkevésbé Baranyai And­rás színezett fotóival, elcsúsz­tatott, arc nélkülivé mosott alakjaival tudunk szellemi kapcsolatra lépni. Nehezen hatódunk meg külföldi sike­rei láttán, s részvéttel követ­jük Tandori Dezső erőfeszíté­sét az elfogadtatás érdekében. Kevés sikerrel! Tudjuk, hogy nehéz a még oly beszédes ké­pek tartalmát is átültetni a szavak hullámhosszára. E dolgozat íróját meg mintha nem is vezetné efféle szán­dék. Sőt! Az egyértelműnek látszót is olyan ködfelhőbe burkolja, hogy elakadunk. Egy példa az okfejtésre kellő bizonyíték: „ ... ezekben a gesztusokban főként az az egyértelmű, hogy egyértel­műek, és így tovább!” Szerencsésebb szóvivőre akadt Frank János személyé­ben a ténylegesen izgalmas dolgokat, tárgyakat alkotó, tehetséges Paizs László. A mű és élet az ő esetében egyet je­lent, s nem póz csupán. Küz­delme anyaggal, technikával, kifejezéssel már-már hősies. A könyvben (s kiállításokon) bemutatott műveit nézegetve, igazat kell adnunk Frank Já­nosnak: Paizs egy művészeti alternatíva „úttörője”. Több­nyire geometrikus plexi-kom­pozíciókat készít. Első és egyetlen alkalmazója máig e technikának, anyagnak. Kife­jezetten szép, fénylő, csillogó felületű, raffinólt fénytöré­sekre épülő, olykor mobili­zálható „szobrokat” alkotott. Az alig sejthető formák bel­seje fénnyel, ritmussal telí­tett. Később leleményeit si­került átültetnie bronzból, krómacélból szerkesztett-vájt- mart-fényezett, egy vagy több oszlopból álló monumentális­nak szánt műveire. E „plasz­tikákkal” szívesen találkoz­nánk köztereinken, pedig tar­talmuk erőteljesen csak for­mai-vizuális, esztétikai érté­kük azonban vitathatatlan Ha merülnek is fel kételyek azokat a kötet írója példasze­rű közérthetőséggel oszlatja el. Nem ködösít, hanem meg­értetni akar. Teljes sikerrel Kocsis Imre változatos, lát­ványos és meghökkentő ered­ményeket hozó pályaképét Bereczky Loránd mutatja be. írásában a riport és a szoká­sos életrajzi megközelítés vál­takozik. Jól választott és elemzett művek nyomán raj­zolódik elénk a „kísérletező ember” művészete. Kocsis elkötelezett festő, de ez nem zárja ki igényét: megszaba­dulni akar a konvencióktól. Az üres formai játéktól fe­gyelmezettsége, rendteremtő hajlama óvja meg. Minden munkájában — még játékos ötletei mögött is! — komoly tartalom feszül, s ez teszi hi­telessé, maivá munkásságát. A negyedik kötet a neo- avantgarde művész típusát megtestesítő Fajó Jánost mu­tatja be. A kis fejezetekre tagolt írás (Fábián László tol­lából) több irányból közelíti meg az irányzat egyik vezé­rét. Nyugtalan egyéniség, bel- ső tüze több oltáron ég el. A kassáki síkkonstruktivizmus folytatója, de azonosulása in­kább emberi-erkölcsi, mint művészi eredetű. A tiszta festészetnél is jobban hatott rá az író-festő nyers őszinte­sége. puritánsága, egyenes tartása. Ez magyaráz bizo­nyos aktív szembenállást minden konzervativizmussal, kispolgárisággal. Művészete sajátos, redukált, a színek összhangjára" vagy ellentété­re épülő, líraiságot hordozó síkfestészet. Kevés elemmel, a variációk sokaságával kere­si a célravezető kifejezést. Gondunk csupán az indoko­latlanul nagy méretekkel adó­dik. Fajó hatalmas szervező- munkával küzd egy korsze­rűbbnek vélt művészet jogá­ért. csak hát olykor nyitott kapukat dönget vagy lejárt lemezről veszi a ..zenét”. En­nek ellenkezőjéről az írásje­lek nélküli írás sem győz meg. Érdeklődéssel s több meg­győző erőre-hitelre számítva várjuk a további füzeteket. ■ Salamon Nándor A diósgyőri várban A miskolci színészet története Miskolc okkal rendkívül büszke rá, hogy itt áll az ország legrégibb kőszínhá­za. A Wesselényi Miklós pártfogása alatt álló Erdé­lyi Színjátszó Társaság Kó- tsi Patkó János vezette cso­portja játszott először a vá­rosban 1800 tavaszán — ele­inte a Korona fogadó udva­rán, majd a nyári szín­körben — majd 1815-ben jött Miskolcra a pesti Ron­della Színház megszűntével az a társulat, amelynek tag­ja volt többek között Déry­né, s amely a Csizmadia- színből alakított színházban játszott. A város 1816-ban határozta el áldandó színház építését és az a mai szín­házi épület szomszédságá­ban, 1823-ban nyílt meg. Innen számítjuk a miskolci kőszínház életét. A múltat idézi, néhány tárgyi emlékkel és fotóval a diósgyőri vár udvarában, a Déryné-házban nemrég megnyílt kiállítás a miskolci színészet történetéről. A Dé- ryné-ház két szobájában vál­tozatlanul Déryné Széppata­ki Róza relikviái láthatók, amelyek a végleg Mis'kolc- hoz kötődött hallhatatlan mű­vészt idézik, de e két szobá­ban találhatók olyan tárgyak is, amelyek Déryné szemé­lyén túl a‘ miskolci, sőt az egyetemes magyar színház- művészet múltjára utalnak. A harmadik helyiségben ka­pott most helyet ez az új színháztörténeti kiállítás, amelyet Cenner Mihály szín­háztörténész tervezett. A tárlat anyaga többségben a Herman Ottó Múzeum gyűj­teményéből való, a többi magángyűjteményekből — elsősorban fotókópiában — jelentkezik. Ha végigsétáljuk a viszony­lag szűk teret, valóban váz­latos képet nyerünk erről az igen gazdag másfél évtized­ről. Cenner Mihály — nagyon helyesen! — arra törekedett, hogy úgy ossza fejezetekre ezt az időszakot, hogy az ív valami módon töretlen le­gyen, de jelentősebb mozza­natok, személyiségek hang­súlyozódjanak. így jelent kü­lön fejezetet például az ál­landó színiház előzményének időszaka 1800-tól 1814-ig, majd Déryné kora 1815-től 1823-ig. Az első állandó szín­ház húsz esztendeje, majd a mai színházépület élete a megnyitástól a századfor­dulóig, aktán a század első két évtizede, végül a két vi­lágháború közötti évek. Eze­ket az időszakokat rövid tör­téneti összefoglaló szöveg is­merteti. Fotóreprodukciók, kézírásos színlap, egyéb ere­deti színlapok, színlapfotók, kosztümök, különböző kellé­kek, plakátok és más, a mis­kolci színészet történetét rep­rezentáló dokumentumok lát­hatók. Vitrinekben albumok, plakettek, meghívók, a Kondráth és a Koroknay szí­nészi hagyaték néhány jelleg­A pesti Rondella bezá­rása után, 1815-ben Mis­kolcra jött társulat egyik tagja: Szilágyi Pál. Jászai Mari 1977-ben a Phaedra címszerepében játszotta vendégként a miskolci színházban MŰVÉSZÉT Jókainé Laborfalvi Róza egyik miskolci képe Miskolcra 1815-ben jött a Pestről távozni kény­szerült társulattal, hogy aztán egész életére Mis- kolchoz kötődjék: Déryné Széppataki Róza zetes darabja. Kiemelten foglalkozik a kiállítás a szín­háznak az 1918-as és 1919-es szerepével, a két világháború között a Sebestyén fivérek igazgatásával, s ezeket a ko­rábbi évekhez hasonlóan nagyon gazdagon dokumen­tálja. A történeti anyag a felsza­badulással zárul, de a konti­nuitás jegyében Emlékük él... címmel kis összeállításon mutatnak be néhány kiemel­kedő színészt, aki a felszaba­dulás után itt játszott és már nincs az élők sorában. A miskolci színészet törté­nete az egyetemes magyar színháztörténet egyik igen fontos fejezete. E tekintetben ez a kiállítás nem csak mis­kolci. Érdemes felkeresnünk, s askét Déryné-szobával együttesen megtekinteni, mert nagy múltú színházi életünk másfél évszázadáról bár vázlatos, de igen értékes képet kapunk. BENEDEK MIKLÖS Enciklopédia, kislexikonok - gyermekeknek A szovjet Pedagogika Könyvkiadó gondozásában megjelent a 12 kötetes Gyer­mek Enciklopédia harmadik, bővített és átdolgozott kiadá­sa. A mű mindegyik kötetét 520 ezer példányban nyom­tatták ki. Az enciklopédia egyes kö­tetei különböző témakörök­ben nyújtanak bőséges és ki­merítő ismeretanyagot a kis­iskolásoknak. Jól tükrözik ezt a kötetcímek is: „A Föld” „Az égitestek világa”, „Szá­mok és idomok” „Anyag és energia”, „Növények és álla­tok”, „Technika”, „Mezőgaz­daság”, ,,Az ember”, „Az em­beri társadalom történetéből”, „Hazánk, a Szovjetunió”, ,,A világ országai”, „Irodalom”, „Művészetek”. A kötetek tá­jékoztató mellékleteket is tar­talmaznak, amelyekben élet­rajzi adatokat, tárgymutató­kat, valamint szakkifejezések és idegen szavak rövid meg­határozásait közük. A mű iránt nagy az érdek­lődés Bulgáriában, Csehszlo­vákiában, Lengyelországban, Mongóliában és az NDK-ban is, Görögország pedig meg­vette a kiadás jogát. A nemzetközi gyermekév alkalmából a kiadó más új­donságokkal is jelentkezett. A munkatársak „Kérdezz — felelek mindenre” címmel fél­milliós példányszámú kis­enciklopédia előkészítésén dolgoznak, 9—12 éves gyer­mekek részére. Egy másik sorozatuk első könyve, ,,Az ifjú sportoló kislexikona’, az 1980-as olimpia idejére jele­nik meg. (BUDAPRESS — APN) A kiállítás részlete

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom