Tolna Megyei Népújság, 1980. január (30. évfolyam, 1-25. szám)
1980-01-13 / 10. szám
1980. január 13. ^fiPÜJSÁG 7 ÖNZŐ MIND, AKI ERRŐL LEMOND Fekete haját sima kontybán viseli. Néhány elszabadult fürtöcske teszi vidámmá az arcát. Zöld köpenye zsebében díszzsebkendő. A köpeny alatt fehér garbó. — Egyéves volt Kálmánka, amikor hazahoztuk, Éjszáká- kon át nem tudtam aludni a boldogságtól. Mindig a kiságy mellett térdeltem, hallgattam, hogy szuszog... Kisfiúnk fél éve volt nálunk, amikor megtudtam, hogy van egy lánytestvére, Katika. 0 egy másik intézetben nevelkedett, mivel átlépte már a csecsemőkort. Egy hétig hallgattam róla férjem előtt, de látva szomorúságomat, addig faggatott, míg elmondtam neki. Kegyetlen hét telt el azután. Mindig azzal keltünk, „vajon most mit csinál a másik?” ' — Szinte szavak nélkül kerekedtünk útra, hogy elhozzuk Katikát. Már az első találkozás is csodálatos volt... de nem hozhattuk azonnal. Meg kellett várni a szülők lemondó nyilatkozatát. Ez a várakozás szörnyű volt. ügy éreztük, mintha már öröktől fogva miénk lett volna a kislány. „Miért nem hozhatjuk haza gyermekünket?” — kérdeztem magamtól. — Ne sírjon. — Végre mehettünk érte. Kérdeztem tőle, hogy szeret-e autózni? A válasz: „Még nem ültem benne.” Jaj az az út! De szép volt. És ő fogta a kezemet!... Én azt hiszem az az érzés felér egy gyermek világrahozatalával. És tudom, hogy az mind önző, aki erről lemond. Vagy' így, vagy úgy, kell a gyermek. — Hogy élnek? — Szépen. Nagyon szépen. Kétszobás lakásunk volt, de elcseréltük nagyobbra. Mindegyiküknek külön szobája van, hisz már hét- és tízévesek. — Nem bánta meg? —; Nem. én, semmit. Nem bánom az álmatlan éjszakákat, nem bánom az elmaradt olasz utat, nem bánnám, ha mezítláb járnék... Boldog vagyok. TE VOLTÁL A TITOK Most már büszkén nevezi magát nagymamának, Marikát pedig unokámnak. Pedig micsoda családi háború volt. — Már magam sem hiszem. Elfelejtettem az egészet. De megpróbálom elmondani... Csak az a bökkenő, hogy hál’ istennek, szavaimból már hiányoznak az indulatok. Az 56 éves asszony leteszi a kötést. A piros gombolyag elgurul. — Hozd vissza Marikám! — szól a kicsinek. — Harminckét éves volt a lányom. Nyolc éve házas. Jóravaló házaspár... De nem lett gyerekük. Reménykedtek, orvoshoz jártak, de minden hiába. Kifáradtak a bizakodásban, veszekedtek, kiabáltak, egymást hibáztatták. Válni akartak. Aztán hirtelen lecsendesedtek. Jöttek, mentek, papírokat töltöttek ki, titkolóztak. — A babáját öltöztető kislány felé néz, s halkan, inkább magának mondja: — Ő volt a titok. Néhány hónap múlva beállítottak Marikával, aki olyan volt, mint egy vadmacska. Karmolt, kiabált, földre vágta magát. Én meg csak azt tudtam mondani „nem és nem”... Egyetlen lányunkért dolgoztunk. Neki gyűjtöttünk. S adjuk mindenünket idegenek gyerekének? De megbántuk már. Épp egyik este mondta a férjem, hogy tán jobban szereti ezt a kicsit, mintha a saját vérünk volna. Mert Marika a miénk. A két év alatt annyit fejlődött a kislány, hogy az csodával határos. ügy beszél, mint'egy öt-hat éves. És ragaszkodó, ügy érzem, biztonságérzetet ad neki az érzelmi kötődés. Szüleihez és hozzánk. — ügy tudom, néhány hónappal ezelőtt a lányáék nevére íratták a balatoni nyaralót. — Hát hogyne írattuk volna... BAJ VOLT, NAGY BAJ Csengetek. Míg a zöld rácsos vaskapu előtt várok a bebocsátásra, szemem körbe jár. Az első udvar virágágyásai fölásva, a sziklakért közepén kerti csap, a gondozott pázsit közepén hinta. Az asz- szony a hátsó udvarról siet, a' kertajtót becsukja, nehogy a baromfiak előre jöjjenek. — Tessék csak! — mosolyog. — Rég járt erre. — Lacikát is megnézném. Lőrincz Vitus tűzzománca. Anya és gyermeke hintalóval. — Olvasgat. Már, ahogy tőle telik. A betűket már ismeri. Az összeolvasás... hát az még, na majd az év végére. A többiek sincsenek előrébb. Először Lacika birodalmába megyünk. Piros arca majd kicsattan. A most divatos Trapper feszül rajta. Az első osztályban ő a harmadik legmagasabb. Erre igen büszke. A szülők szobájában ülünk le. , — Baj volt, nagy baj — mondja Lacika anyja. — I — 01yan ez a gyerek, mintha itt született volna. Tudja, nyolchónapos korában fogadtuk örökbe, s akkor költöztünk ide Z.-ből, hogy újra kezdjünk mindent, ügy döntöttünk nem mondjuk meg neki, hogy nem én szültem. — Már két hónapja járt iskolába, amikor egy nap feldúlva érkezik haza. Nem köszön. Leteszi a táskát a he- verőre. Kínálom az ebédet. Gulyásleves meg smarni. Nagyon szereti. Csak rázza a fejét, hogy nem kér. „Beteg vagy?” kérdem. „Fekete pontot kaptál? Mi baj?” Egy szó nem sok, annyit sem mond. — Kettőtől rendel a doktor bácsi, mondom, elmegyünk hozzá. Csak ül és néz. Próbálom húzni. Nem mozdul. Futok a Terikéhez a szomszédba, hogy hívja már ki a doktort, meg üzenjen az uramnak. Fél óra múlva rohan a férjem — elkéretőzött a tsz-ből. Lacika hozzá sem szól. Jön az orvos. Nagy nehezen megvizsgálja. „Semmi baj.” — Hát mit mondjak. így telt el egy hét. Én már beteg is voltam. Aztán, nagy fag- gatolózás után kiböki Lacika, mit mondott neki Erzsi, egyik osztálytársa: „Nincs is neked igazi anyukád, meg apukád, be-be-be! Intézetből hoztak.” — Most már tudom, mi hibáztunk, szólni kellett volna Lacikának a mi hármunk dolgáról. De azt hittük, hogy az ilyen beszéddel csak bajt okoznánk. De már mindent tud a gyerek... és megnyugodott. — Anyuci! — szakítja meg a beszélgetést Lacika. — Légy szíves vedd le a polcról a kisVasutat. KEVÉS AZ ÖRÖKBE ADHATÓ GYEREK Évről évre több az örökbe fogadó szülők száma, mint az adható apróságoké. Pedig a harmonikus családi élet egyik feltétele a gyerek. És sajnos sok a gyermektelen házaspár, akik életük kiteljesedésére évekig várakoznak, úgymond sorban állnak a gyermekért, s vállalják az ezzel járó tortúrát. Az utóbbi években az örökbeadási lehetőség is nőtt: az 1/1974. OM. számú rendelet kimondja, hogy amennyiben a vér szerinti szülő egy évig nem látogatja intézetben elhelyezett gyermekét, az az ő beleegyezése nélkül is örökbe adható. (Korábban csak a szülő beleegyezésével lehetett gyermeket örökbe adni.) Szomorú tény, hogy szép számmal vannak ilyen elfelejtett gyermekek. 1979-ben megyénkben 49-en voltak. De az is szomorú, hogy sok közöttük a fogyatékos. Az örökbe fogadásnál természetesen meghatározó a gyermek kora is. Általában csak a csecsemő- otthonból adnak és fogadnak örökbe. Később már nehéz kiszakítani a gyereket a megszokott környezetéből, s valószínű, hogy nem alakul ki életre szóló, mély érzelmi kötődés közte és az örökbe fogadó szülő közt. 1962 óta a Tolna megyei Gyermekvédő Intézet kétszázhúsz gyermeket adott örökbe. Közülük csak négyet vittek vissza az intézetbe. V. HORVÁTH MARIA A népművész környezete Divatos téma manapság a környezetvédelemről beszélni. Uton-útfélen hangoztatjuk, hogy meg kell védenünk környezetünket a civilizáció megannyi ártalmától. Csak néha éppen legszűkebb környezetünk, lakásunk védelméről feledkezünk meg. Láttam már gyönyörű sárközi szőttes fölé helyezett giccses olajförmedvényeket, láttam az Ízléstelenség megannyi burjánzó formáját. És láttam egyszerű, szép tárgyakkal, régi, vagy a mai népművészek keze nyomát viselő használati eszközökkel berendezett otthonokat. De vajon készítőik, a népművészet ápolói, továbbvivöi, éltetői, a népművészek hogyan rendezik be otthonukat? Azt mondják, a sióagárdi lányok az anyatejjel együtt szívják magukba a hímzés képességét és szeretetét. Tény, hogy vasárnaponként még ma is pompáznak a népiruha- költemények az utcán, és alig van ház, ahol valaki ne tudna hímezni. — Kislány koromban mindig lestem a felnőtteket, édesanyámat. Tanultam hímezni az iskolában is, de igazán anyósomtól lestem el a sióagárdi hímzést — emlékszik Marosi Jánosné. Ülünk a szép, modern ház nappalijában. A falon sióagárdi falvédő, az asztalon, a polcokon térítők őrzik a falu sajátságos népművészetét, a sarokban kaucsukbaba, a sióagárdi menyecskék színpompás viseletében. A fiatalasz- szony gyermekgondozási segélyen, a kis Zsoltika alszik, jut idő kézimunkára, beszélgetésre. — Ugyan dehogy! Nem vagyok én népművész — szabadkozik. — Csak szeretek hímezni, mint itt nagyon sokan. Régebben subáztam, de ez mégis szebb. Divat volt a suba, elkészítettem néhányat, de a hímzéssel össze se lehet azt hasonlítani. — A mintákat, a motívumokat ki rajzolja elő? — Nekem nincs problémám, mert anyósom előrajzolja, de azt hiszem itt van a legnagyobb gond. öt-hat asszony tud még rajzolni, hímezni meg sokan szeretnek. Aki nem győzi kivárni, hogy helyiek rajzoljanak neki, az megveszi Szekszárdon az elő-j re nyomott kalocsai, meg mindenféle mintás anyagokat. — Mindenféle? — Igen, mert sokan keverik. Az ősi apró mintás agárdi motívumok közé a leglehetetlenebb rózsákat, színeket hímezik. * ügy hallottam, Sióagárdon az egyik legszebben rajzoló asszony Mancsi Kata néni, azaz Szilágyi Istvánná. Az idős asszony egyedül él otthonában. A középső szoba tulipános ládája őrzi a rajzolásra váró és már megrajzolt szövetek sokaságát. Kata néni már nem hímez. Szabad kézzel íf rajzolt, gyönyörű mintáiért mégis messze földről felkeresik. A tulipános ládából előkerülnek a már megrajzolt pruszlikok — Tudja, a tanító már elemista koromban is külön pádba ültetett, hogy rajzoljak a feleségének díszpárnát. Aztán később a föld elszólított a rajzolástól, a hímzéstől. Amikor hatvanháromban megoperáltak, már nem tudtam a földdel dolgozni. A decsi háziiparinak kezdtem szőni. Nyolc évig ültem a szövőszék mellett, akkor újra divatba jött a hímzés. Kértek, hogy inkább rajzoljak. Most meg már nem is győzöm a sok térítőt, pruszlikot, kendőt. A szobában tulipános láda, az egyik falon hímzett, keretes falikép, az ajtóval szemközt daliás katona, feleségével — néhai Szilágyi István első világháborús egyenruhában — mellette Kata néni, fiatalon. A sarokban festett tányérok, mindegyiken sióagárdi motívumok. Kata néni követi a tekintetemet. — Nálunk azelőtt. sohase festették a tányérokat. Hetvennégyben eljöttek hozzám Decsről pingálóasszonyok és kérték, hogy rajzoljak nekik tányérra sióagárdi mintát. Mondtam, hogy megcsinálom, ha a föstöttből nekem is adnak. Azóta én is megpróbáltam. Nyáron Amerikából volt itt egy vendég, addig könyör- gött, míg néhányat neki adtam. * — A Bognár Terus nénit keresse, ha igazi népművészszel akar beszélni — tanácsolták többen is a faluban. A házat, a nagy bolttal szemben, a presszó mellett, könnyű volt megtalálni. A takaros, emeletes épület minden szobája a rajzoló, feszegető asszony jelenlétéről tanúskodik. Agárdi mintával díszített, a lépcsőfordulóban álló ősi bokály, az előszobafogas műbőr borítása, a teáscsészék sora. És az agárdi népművészet igazi hordozói, a, szebbnél szebb térítők, a sublótból előkerülő ingek, blúzok, szoknyák, pruszlikok, kötények. És a hálószoba falán az 1976-ban kapott kitüntetés: Tolna megye Kiváló Népművésze. — ötforintos órabérben terveztem a decsieknek mintákat. A sablonozást, amivel negyven forintot lehetett keresni, már másra bízták. Nekem állandóan újat kellett hozni és jó, ha megkerestem a két és fél ezret. Három évig dolgoztam, de elég volt. Azóta itthon rajzolgatok az agárdiaknak, ha van időm, hímezek, és eljárok a népi együttes próbáira is. A földszinti szobában beszélgetünk. Teri néni miközben ezeket mondja, rajzol. Keze nyomán lassan kialakul a kerek terítő mintája. Az asztal túlsó végén édesanyja hetvenkilenc évét meghazudtoló fürgeséggel forgatja a tűt, böki a vásznat. — Tudja, az agárdi ősi színeket az határozza meg, hogy az itteni botos mit tudott beszerezni — emlékezik. — Legelőször fehérben hímeztünk. Később jött a búzakék, a per- metkék, a lila, amit itt ibolyának mondanak, a bordó és a sötét zöld. Ma már pirosat is, mindent használnak. — Változik az ősi agárdi népművészet? — Én nem így mondanám — veszi át a szót a lánya. — Arról van szó, hogy elfajul. Kevesen tudják, mi az igazi agárdi, és mi az ami csapódott, idegen. A múltkor majd a szívem szakadt meg. Megyek Pesten a Váci utcán és látom az egyik kirakatban, hogy azt a térítőt én terveztem. És képzelje, az volt alá írva, hogy matyó terítő! Arról nem is beszélve, hogy a 6ióagárdi minták rendszeresen sárköziként kerülnek a boltokba. — Sokfelé láttam itt festett tányérokat. Megvallom, nekem nem tetszettek úgy, mint a hímzéseik... — Ebben igaza van. Az nem is népművészet, de mégis divat. Nekem is van néhány, de azért össze se lehet hasonlítani egy hímzett prusz- likkal, egy szép köténnyel, vagy valamelyik fehérrel hímzett inggel. « Könnyű volt egy-egy községben megőrizni az ősi motívumokat, mintákat, a falu sajátságos népművészetét, amíg vízzel-sárral elzárva éltek egy-egy település emberei. Ma az urbanizáció, az újkori népvándorlás korában nehéz - — megkockáztatnám: lehetetlen — az ősi népművészet tisztaságát, „fertőzésmentes” ősiségét megtalálni. De talán nem is kell, hogy ez legyen a cél. Fontosabb, hogy környezetünk, lakáskultúránk védelmében valamit átmentsünk a jelenbe és a jövőbe is az ősi, szép, praktikus tárgyakból, motívumokból. Persze ennek nem elsődleges útja a soha nem készült sióagárdi festett tányérok gyártása, a régi használati eszközök dísztárgy- gyá való átfestése. Mert ez utóbbiak csak a maguk nemes egyszerűségében szépek! A népművészet él. Átalakul, fejlődik — néha vissza — de mégis teret hódít. Előbb művelői, a népművészek, vagy egyszerűen a népművészetet szerető és gyakorló emberek életében, lakásában és reméljük; egyre több otthonból szorítják ki a fonalgomolyag- gal játszó cicákat, a holdfényben patakpartra inni járó szarvasokat. tamási János ....nem vagyok én népművész, csak szeretek hímezni...”
