Tolna Megyei Népújság, 1979. december (29. évfolyam, 281-305. szám)

1979-12-31 / 305. szám

©Képújság 1979. december 31. — Engedje meg, hogy Miskunak szólítsam! Munkahelyén,. lakóhe­lyén Misku, Misku bá­csiként közismert. Honnan az elnevezés, hiszen nem Mihály, hanem József az utó­neve? — Fiatal bányászként ra­gadt rám a név. Én voltam sorrendben a második ci­gány bányász Váralján. Az elsőt Hupa Mihályinak hív­ták, de csak úgy emlegették, hogy a bányász Misu. Misu a munkájával nagy tisztességet szerzett, de szegény egy om­lásnál a föld alatt maradt. Később jöttem rá, hogy új nevem valójában megtisztel- teltetés. így lettem én a ki­sebbik Misu, vagyis Misku, ha úgy tetszik a bányász Misku. — Hogyan lett bá­nyász? — Szüleim még az erdő­ben laktak. Én is ott szület­tem. A hagyományos életet éltem. De mind többet sün- dörögtem-forgolódtam az ak­kor még üzemelő váraljai bánya körül. Ott volt, lépés­közeiben. Bámultam a látni­valókat. A szénleeresztőt, a kisvasutak a sihtre jövőket- menőket. Furdalta az olda­lamat. mi lehet lent a föld gyomrában? Egyszer-kétszer jól el is agyabugyáltak, ami­ért a bányaterületen tartóz­kodtam. De nem tágítottam. Megtetszett a rendszeresség. A dolgok pontos ismétlődése. Gondolkodóba estem, hogy fajtámnál miért éppen a fordítottja minden. Még el­telt jócskán idő, mire az ösz- szefüggésekre rájöttem. Az­tán már ment minden, mint a karikacsapás. Munkára je­lentkeztem. Felvettek. — Hogyan fogadták el­ső munkahelyén? — A felvétel egyáltalában nem tetszett. Rideg és bü­rokratikus volt. Menjen ide, menjen oda, itt írja alá, ott írja alá és effélék. Sehol egy baráti szó. Az első siht már más volt. Persze csipkelőd­tek, gúnyolódtak. Hogy így, meg úgy, nincs számomra megfelelő lapát, de majd holnap vesznek a játékbolt­ban egy homokozó készletet. Aztán, hogy úgy fénylik a bőröm, hogy valószínűleg visszadnák egy bányászlám­pát. De a szavak mögött emberséget, jóindulatot érez­tem. Megtanították a legfon­tosabb munkafogásokra, ki­oktatták a rendre. Ha elein­te lemaradtam a munkában, nem marasztaltak el érte. Meg is jegyeztem magamnak már az első napon: Misku, jó helyed lesz itt neked! I — Mióta bányász? — Huszonhét esztendeje. Ebből két esztendő a váral­jai bányánál és éppen ne­gyedszázad a Bányászati Ak­namélyítő Vállalat komlói üzeménél. Megszakítás nél­küli munkaviszony, egyetlen igazolatlan hiányzás nélkül! — Miért maradt bá­1 nyász? — Olyan kollektívákban dolgoztam, akik igazi bányá­szok voltak. Az igazi bá­nyászok azok, akik munká­jukat hivatásnak tekintik. Érzékenyek, büszkék munká­jukra. Csak azt fogadják be, aki azonosulni tud. Nekem sikerült. Befogadtak. A befo­gadás becsületbeli dolog. Ezért maradtam bányász. — Miskut a munkahe­lyén sok elismerés ér­te. Minisztertanácsi kitüntetés, oklevelek, jutalmak. Közeli vá­rományosa a vállalati aranygyűrűnek, a bá­nyász szolgálati ér­demérem újabb /foko­zatának. Hogyan véle­kedik erről a^törzsgár- datag? — Bányában eredmény csak közös munkából szület­het. A kitüntetés, elismerés akkor is a kollektívát illeti, ha névre szóló. Én sem va­gyok kivétel. Mindent bá­nyásztársaimnak köszönhe­tek. Hosszú szolgálatomat is. ­— Hallottam, hogy az országos hírű Hart- mann-féle brigád tag­ja., A szocialista meg­tisztelő cím tulajdono­sai. A szakma legjobb­jai, akik a közelmúlt­ban megdöntötték a vágatkihajtás országos rekordját. Mi a véle­ménye erről a brigád­tagnak? — Az üzemi terv teljesí­tésétől, túlteljesítésétől még nem lesz híres egy. brigád. Ez egyszerű bá­nyászkötelesség. A hírnév ott kezdődik, ha ennél többre futja. Uj munkamódszerek, ésszerűsítések már valami. De még ez sem minden, ha az igazi többlet hiányzik. Az igazi többlet az, amit az üzemin felül a köznek tud adni. Munkaidő után, szabad idejéből, jó szívvel. Nekünk sikerült, mert egy volt a kezekben, fejekben és a szí­vekben! — Sokat tettek a bá­nyászvárosért, Komló­ért is. — Az a bizonyos többlet került ide. Szívesen emléke­zem első társadalmi mun­kánkra. Jött a kérés, segít­sünk egy új óvoda alapozá­sánál. Volt egy kis húzódz- kodás, hogy szombaton ezért, meg azért nem érünk rá. 18 fős volt a brigád. Műsza­konként hat-hat fő. Végül a döntés: megy a reggeli mű­szak. Hát mit gondol, szom­baton mind a 18 ott volt! Aztán már magunk kerestük, hol segíthetünk. Mert el nem tudja képzelni, milyen érzés ott lenmni egy létesítmény átadásán, ha a kezünk mun­kája is benne van! — Bányászként mire a legbüszkébb? — Örülök az elismerések-^, nek. Még jobban örülök a brigáderedményeknek. Az országos rekordnak. De leg­büszkébb arra vagyok, hogy részese -lehettem a komlói aknák, a Béta, a Kossuth, a Zobák kihajtásának, mélyíté­sének. — Legszebb bányász­élménye? — Akármilyen' különös is, tragédiához fűződik. A zo- báki omláshoz, amikor hét tár süni veszett oda. Hat nap, hat éjszaka folyt a szakadat­lan küzdelem. Eleinte re­ménytelennek látszott. Min­den lapát omladékra három- annyi is zúdult. De a bá­nyász nem ismer lehetetlent, ha társáról van szó, akit hozzátartozójának tekint. Amikor boldogan hoztuk fel az élőket, lehajtott fejjel a holtakat, a legnagyobb él­ménnyel gazdagodtam. Akkor éreztem magam először igazi bányásznak! — Megbecsülésnek ör­vend lakóhelyén Váral­ján is. Mi a vélemé­nye erről az állampol­gárnak? — Nehezebb volt kiérde­melni, mint az üzemit. Több volt az előítélet. Nagyobb a hátrány. De úgy gondolkod­tam: ha embernek tartanak az üzemben, ember lehetek a falumban is. Aztán, — akár az üzemi illetékesek — én is tervet készítettem. Távlatit, sok évre. — Hogyan sikerült a családi tervteljesítés? — Nagyjából úgy, ahogyan elterveztem. Sokat jelentett, hogy Bözsi, a feleségem hű­séges segítőtársnak bizonyult. Először felszámoltuk az erdei lakot. Tisztességesebb haj­lékba költöztünk. Majd jöt­tek a gyerekek. Itt nem stimmelt a terv. ötre sike­rült! De nem bántuk meg. Az otthoni rendezkedés ele­inte egy kissé üzemire sike­rült. Tudja azok a gyermek­kori megfigyelések a rend­szerességről. a dolgok pon­tos ismétlődéséről. Meg az üzemi regula. Csapkodtamaz asztalt, ha valami eltért az általam megszabott rendtől. De ez is elrendeződött. Ek­kor vívta ki Bözsi a teljes egyenjogúságát! — Mit mondhat ma sajátjának az Orsós család? — Először is nagv békésT séget. Aztán négyszobás csa­ládi házat. Berendezve. Szé­pen alakult jövedelmünk is. Meghaladja a havi 18 ezer forintot. Erre jön még a hű­ségjutalom. Idén 12 ezer fo­rint volt. Persze mindig volt helye a pénznek. Elhanyagolt állapotban vettük meg ezt a házat. Kívül-belül sokat köl­töttünk rá. A szobákba új bútor is kellett. Természetes, hogy van televíziónk. rá­diónk, magnónk, lemezját­szónk. A jó kosztolást, ru­házkodást is fontosnak tart­juk. A ruházkodásról jut eszembe: egy kicsit bosz- szant, hogy egyik fiamat Bá­rónak hívják a haverjai, jó cuccai miatt. — A család gyarapo­dásáról már többes­számban beszél. Ez Bözsi érdemeit is je­lenti? — Természetesen. Bözsi is cigány. Ma is tartja visele­tét. Élete, munkája nemcsak az én példaképem lehet. Mindig, mindenre van gond­ja, jut ideje. Gyermekkora óta dolgozik. Előbb az erdő­gazdaságban, majd a Bony­hádi Zománcgyárban. Törzs- gárdatag. Állandó éjszakai munkát vállalt. így több ideje van a háztartásra, gye­rekekre. | — És a gyerekek? — Mária és Lajos anyjuk munkahelyét választották. Julianna a Len- és Kender­ipari Vállalat mázai üzemé­nek dolgozója. Irmát felvet­ték a szekszárdi egészségügyi szakiskolába. De évmulasztó egy gyermekkori betegség utókezelése miatt. József még általános iskolás. — Nagy most a sürgés­forgás Miskuéknál. La­kodalomra készülnek? — Mari lányom megy férjhez. A leendő vöm is faj- támbeli. Kilenc éve bányász. Remélem megértik majd egymást. A lakodalmat úgy rendezem meg, ahogyan Vár­alján dukál. Kibéreltem a művelődési házat. 120 sze­mélyt hívtam meg. Munka­társakat, barátokat, szomszé­dokat is. Társadalmi esküvő lesz. — Mivel tölti a szabad idejét? — Megoszlik a ház körüli te­endők és a pihenés, szórako­zás között. Van egy kis ház­tájink. Nem nagy kert, ahol a zöldségféle terem meg. Az­tán baromfi és hízósertés. Idén hármat hizlalok. Ebből egy a lakodalmi asztalra ke­rül. Nem mulasztom el a kellő pihenést sem. Enélkül nem lehet helytállni. Sokat sétálok. Elbeszélgetek isme­rősökkel, tudakozódom a fa­lu dolgai felől. Kedvenc sé­tálóhelyem a parkerdő. Mint szakmabelit furdal a kíván­csiság, hol lesz az új bánya helye, az első akna. Szép lenne a Váralján megkezdett bányászéletet Váralján befe­jezni! A többi szabad idő­met családommal töltöm. Megbeszéljük a tennivalókat. Bözsivel kiosztjuk a felada­tokat. Aztán zenét, rádiót hallgatok, nézem a televíziót. — Nem kérdeztem még üzemi munkakörét.. — Csillés. Huszonhét esz­tendő minden munkanapján. Nem vágytam többre. I — Mit vár még az élettől? 3 — Várok tisztességes vö­ket és menyeket, tanult unokákat. Magamnak bá­nyászszerencsét a nyugdíjig. Mindkettőnknek békés, nyu­godt öregséget! — Kívánom, hogy így legyen! BÁNÁTI ZOLTÁN tudósító Fotó: VIRÁNYI LÁSZLÓ Múltunkból Társadalmunk többségét a nők alkotják. Az elmúlt év­századokban gyakran megfo­galmazták: milyen legyen az ideális nő, milyen szerepet töltsön be a társadalomban. Koroktól függően változott a női ideál. A Tolnamegyei Közlöny száz esztendővel ez­előtt .vezércikket szentelt a nőnevelésnek. A többi között a következőket írta: „Boldog idők voltak azok, midőn a házi kisasszony ma­ga sütött, főzött, sürgött-for- gott a ház körül. Maga látta el a cselédeket, etette a ba­romfiakat, — az öreg szüle pedig nyugodtan, megelége­detten és igazán boldogan szemlélve mindezeket töltötte hátralévő éveit: olykor oly­kor bölcs és okos tanácsával támogatva az ifjú gazdaasz- szonyt. Mennyire máskép van most” — írja a szerző, s ostorozza a korabeli szokást, mely szerint: „A magyarok legnagyobb hibája az, hogy mindent, ami külföldi, legyen az reá nézve jó vagy rossz, hasznos vagy káros, szeret utánozni. így van ez a nő­neveléssel is. Sok anya azon bal véleményben él, hogy ha a leánya kitűnően nem zon- goráz, nem énekel, folyéko­nyan franeziául és angolul nem beszél, akkor nem is művelt, nem is mehet férj­hez”, Felpanaszolja a szerző, hogy sok a vénlány és a rossz házasságban élő nő, s- ezen csak úgy lehet változtatni, ha megváltoznak a nőkkel szem­ben támasztott igények. Mi a teendő? S egy ameri­kai lapból vett jótanáccsal adja meg a kérdésre a fele­letet. Idézzük. „Adjatok serdülő lányai­toknak jókora iskolai mű­veltséget. Tanítsátok tápláló étkeket főzni. Tanítsátok mosni, vasalni, varrni. Tanít­sátok sütni, s hogy a jó kony­ha sokat megtakarít a gyógy­szertáron. Tanítsátok, hogy egy forint annyi, mint száz krajczár, és hogy csak az ta­karít meg, aki kevesebbet ad ki, mint amennyit bevesz, és hogy mindazok, akik többet adnak ki, elszegényednek. Tanítsátok, hogy egy kifize­tett kartonruha jobban áll, mint a selyem, ha adóssága van az embernek. Tanítsátok bevásárolni, és után számolni, helyes-e a számla. Tanítsátok józan ész­re, önbizalomra, önsegítésre és munkásságra. Tanítsátok kerti munkákra és a termé­szet örömeire. Tanítsátok, ha van arra való pénzetek, ze­nére és más művészetekre, de gondoljátok meg, hogy mind ezek csak mellékes dolgok. Tanítsátok, hogy a séta többet ér, mint a kocsd- zás és hogy a vadvirágok igen szépek annak, aki figye­lemmel nézi. Tanítsátok, hogy a házasság boldogsága nem a külső illemtől, sem a férj pénzétől nem függ, ha­nem csakis ennék jellemétől. Ha mindezt sajátokká tették és ők megértették; akkor, ha az idő megjött, hagyjátok nyugodtan férjhez menni, majd megtalálják útjukat”. Ha a mi korunk más sze­repet szán is a nőknek, mint ez száz évvel korábban volt, néhány jótanácáot éppenség­gel nem ártana ma is hasz­nosítani. JÓ VOLT A BORTERMÉS Száz esztendővel ezelőtt, 1879-ben igen jó bortermés volt, s nagy reményeket fűz­tek az értékesítéshez a szek­szárdi gazdák. Különösen amiatt reménykedtek a sike­res értékesítésben, mert ugyanakkor Franciaország­ban katasztrofálisain gyenge vólt a termés. A kialakult helyzettel foglalkozva a Tol­namegyei Közlöny 1879. no­vember 30-i számában a kö­vetkezőket írja: „Borüzletünk ámbár pan­gónak nem mondható, még sem ért el oly arányokat, minőt a francziaországi ked­vezőtlen bortermés folytán hozzá kötöttünk. A középmi­nőségű vörös bor nagy keres­letnek örvendett, s ebből a készlet már lényegesen meg­ritkult. Nehéz bor azonban még csak kevés kelt el, való­színűleg azért, mert terme­lőink készleteiket visszatart­ják, s Zagyobb árt óhajtanak elérni; a kereskedővilág pe­dig a tartott árakon nem haj­landó bort vásárolni. Az árak könnyebb borokra néz­ve 8—12 forint közt hullá­moznak; nehezebb borok 14 —18 forint közt vásároltat­tak hectoliterenként. A szeg- zárdi gőzhajó állomásnál tö­mérdek elszállítandó bor van felhalmozva, s még folyton óly mérvben szaporodik, hogy az állomáshely, daczá­ra a rossz útnak, mely a szál­lítást akadályozza, szűknek bizonyul.” Ritkán találni olyan hírt, amikor elégedett a termelő és a kereskedő, és megfizet- hetőnék tartja a fogyasztó a bor árát. Olykor a kevés ter­mésre, máskor a felhalmozó­dott termés eladhatatlanságá- na panaszkodnak a cikkek szerzői. De bármiként is volt, Szekszárd polgárai a bornak köszönhették gazdagságukat — s ma is jó bevételi lehe­tőség. Igaz, a bor volt hosz- szú időn keresztül a megye- székhely fejlődésének gátja is. A szőlő elvakulttá, szűk- látókörűvé, dölyfössé, úrhat­námmá tette a szekszárdi pa­rasztot. Egyetlen értékmérőt ismert: a bort. Lezajlott a múlt század második felében az ipari forradalom úgy, hogy szinte teljesen érintetlenül hagyta a város gazdaságát. A század elején gyakran érte bírálat (olykor szinte ostoro­zás) a várost és polgárait, akik történelmi lemaradásba kerültek szemléletük miatt. IGAZ VOLT-E A POSTA EGYKORI JÓ HIRE? Kommentár nélkül közöl­jük a száz évvel ezelőtt írott sorokat a megyei újságból: „A szegzárdi sürgöny- és levélkihordők az olvasni nem tudással annyira visszama­radtak, hogy ha nem ismer­nénk őket, azt kellene hin­nünk, miszerint ők még a múlt század gyermekei, s azért nem tudják megkülön­böztetni az Ó-t az A-tói. És ha már az állam vagy az il­lető távirdai tisztviselő jól olvasni nem tudó sürgöny- kihordót tart, tehát legyen az illető sürgönyt kiadó tiszt­viselő úr olyan szíves és írja ki — legalább a külső czim- re — az a-b-c-ben felismer­hető alakjukban a betűket, hogy a küldöncz jobban el­olvashassa és ne vigye az O- nak czimzettet az A-hoz. Ezt pedig annál is inkább kérjük, mivel nem az első eset, hogy a Becsből vagy Pestről Szeg- zárdra egy óra és 35 perc alatt érkezett sürgönyt csak 25 óra lefolyása után kapjuk kézhez. A mi pedig úgy tör­ténik, hogy az O sürgönyét elviszik A-hoz s az szíves, azt elolvasni és 24 óráig ma­gánál tartani és csak azután visszaküldeni, hogy nem ne­ki szól, — míg végre még egy órai késedelem után, azaz 25 óra lefolyása után más­nap kézbesítik ki a sürgönyt az illető O-nak, aki pedig ezen — finoman kifejezve — figyelmetlenség miatt kénytelen volt fogatát a mos­tani rossz út és időben a ha­jóállomáshoz küldeni és ott egy éjt és félnapot a fogat és cselédekkel a sürgönybe be­mondott vendégre várakozni. Ez csak a legutóbbi eset, mely folytatása a már évek óta dívó oly tévelygéseknek, mint az ajánlott levelek el­fogadása és felbontása”. K. BALOG .JÁNOS I fTTpjr^^g Orsós József bányásszal

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom