Tolna Megyei Népújság, 1979. december (29. évfolyam, 281-305. szám)

1979-12-31 / 305. szám

1979. december 31. rtÉPÜJSÁG 7 30 éves a Nem ünnepelünk, csak em­lékezünk. Január 3-án la­punk XXX. évfolyamának 1. száma kerül olvasóink kezé­be. Korábbi, sajtónapi szá­munkban bőségesen foglal­koztunk az újságírás múltjá­val, jelenével és ezen belül azzal a lappal is, melynél munkánkat végezzük és ame­lyet magunkénak érzünk. Sze­retnénk remélni, hogy olva­sóink nem kevésbé. Ezt a re­ményünket számlálhatatlan olvasói levél és még kevésbé számlálható személyes közlés igazolja. Néhány pillanatra azonban mégis szenteljünk figyelmet a legalább közelítő pontossá­gú számoknak. 30 év, eszten­dőnként durva átlagban 300 megjelenési napot jelent. La­punk formátuma, terjedelme természetesen együtt válto­zott az igényekkel és lehető­ségekkel. Mégis megközelít­jük a valóságot azzal, ha ál­lítjuk, hogy évente 2400 új­ságoldal terjedelme erejéig igyekeztünk közelebb hozni a változó világot olvasóinkhoz. Ez 30 év alatt 72 ezer oldalt jelent. Gépelve hozzávetőleg 800 ezret, bár valójában en­nek sokszorosát, hiszen javí­tások is vannak, újra fogal­mazások és más szakmai „örömök”, melyekkel nem óhajtjuk traktálni az olvasót. Természetesen a terjedelem­be a fényképek is beleszámí­tanak, sőt ahogyan sikerült áttérnünk a modernebb nyomdatechnikára, az ofszet­nyomásra: — egyre inkább. Annak, aki benne él, meg­lehetősen nehéz elképzelnie azt, hogy kora, mindennap­jai egykor kutatók számára lesznek érdekesek. Egyik- másikunk gyakorlatából tud­juk, hogy a sajtóban nem­csak „percemberkék dáridója tart”, hanem a leírt sorok forrásértékűek. Az utókornak. Még nem vagyunk önma­gunk utókora, de megragad­tuk az évforduló kínálta al­kalmat és végiglapoztuk ko­rábbi számainkat. Csak az évnyitókat és ezeket is abból a meggondolásból, hogy fel­frissítsük emlékezetünket. Ami akkor fontos volt, az le­het, hogy napjainkra perifé­rikus jelentőségű adattá vált, de ez talán nem is olyan egé­szen biztos. Vegyük sorra az éveket! 1949. január 2-án az MDP akkori Baranya megyei titká­ra, Mosonyi Jenő „Köszön t­jui\. a ioinamegyei Dunántúli Naplót!” címmel írt cikket: — nem lapunkba, hanem ab­ba az egyetlen oldalba, ami a Baranya megye újságjá­ban Tolna megyét képviselte. 1950. január 2-án hírül ad­tuk, hogy „Jó eredményeket értek el a bátaszéki vasút dolgozói.” (Azóta is.) 1951. ja­nuár 3-i közlésünk szerint „Ünnepélyesen nyílott meg Szekszárdon a munkásmoz­galmi kiállítás.” 1952-ben „Sok ezer dolgozó parasztnak hozott villanyt az ötéves terv mások éve.” Egy évvel ké­sőbb Varga Lajos, a moszk­vai Gorkij Egyetem hallga­tója köszöntötte a megyéje- belieket. 1954. január 1-én arról írtunk: „Hogyan segítik a Paksi Konzervgyárban a dolgozó nőket?” Akkor a leg­nagyobb vívmány a bölcsőde megnyitása volt. Napjainkra már az is természetes, hogy az otthoni szennyest a gyár­ban, gyári mosógépeken lehet mosni. 1955-ben hentesáru-boltot nyitott a bonyhádi Dózsa Né­pe Termelőszövetkezet. Egy évvel később Boda Ferenc Kolleganő aaott szamot a fad- di Búzakalász Termelőszövet­kezet boldog új évéről. 1957 érthető módon nehéz felada­tok megoldásának kényszeré­vel köszöntött az országra. Akkori lapunkat éppen ezért joggal uralta „A forradalmi munkás—paraszt kormány nyilatkozata a legfontosabb feladatokról” című írás. 1959-ben, gépkocsivezetők kívántak „Erőt, egészséget, személygépkocsikat, békét és boldogságot.” Egész ponto­san: Bordás István, Gerner József és Sárközi János, aki utóbbinak azóta már a fia is kollégánk. 1960 új esztende­jére fordulva «lett szövetke­zeti község Tolna és Bony- hádvarasd, egy évvel később Regöly. 1962-ben köszöntötte Letenyei György Mészáros „Lacikát’, egy pusztahencsei traktoros fiát, aki — ha jól sejtjük, évei száma szerint — már sorköteles szolgálatát teljesíti. 1963-ban új egészségház nyílt Bogyiszlón. 1964-ben Arany István mözsi termelő­szövetkezeti elnök boldogan jelentette, hogy a három év­vel korábbi 6628 forintos ösz- szeget sikerült 17 ezerre fel­tornázni: — ami az egy dol­gozó tagra jutó jövedelmet jelenti. A következő eszten­dőben Szabadi Mihály, az is­mert tánckoreográfus, „Saját lakást, jobb klubokat!” kí­vánt önmagának és a köz­nek. Az elsőt megkapta, az utóbbiban higgyünk vele együtt. 1966. január 1-én Dörnyei István püspöki ta­nácsos méltatta a megyei ta­nács elnöke előtt az esperesi, préposti és apáti címet nyert papok nevében az állam és egyház közti kapcsolatokat. 1967-ben (ez a „közelmúlt­ban” volt!) „Életbe lépett Vi­etnamban az új, 2 napos tűz­szünet.” 1969-ben lett másod­ízben kiváló a kölesdi ifjúsá­gi klub. 1970-ben szó esett majdnem ugyanarról, amivel olvasóink már a közelmúlt­ban találkoztak lapunk ha­sábjain: — a népszámlálás Vidámságra ingerel a lépcsöház. A főfalak a szivárvány minden színében pompáznak, hangulatos tapétaborításuk öt­letet sugároz. Csak hosszas szemlélés és némi „súgás” után jövök rá, hogy a falak nem méregdrá­ga, különleges tapétával, ha­nem olcsó, jó minőségű cso­magolópapírral vannak bur­kolva. A földszinti előtérben régi ház hagyatéka: barna asztalka, rajta rengeteg vi­rág. Persze a virág minden szinten megtalálható. Idén februárban adták át Dombóváron az Ady Endre utca 9. számú épületet. Az átadást nyomban követte a birtokba vétel. Tél ellenére sorra költöztek a lakók, élet­tel telt meg a ház. Egy-;két hónap múlva már mindenki ismert mindenkit, a kölcsö­nös vizitek után megtudták, ki mivel foglalkozik, mihez ért, milyen az ízlése. Egymás megismerése hamar közös­séggé kovácsolta a lakókat, ami a soklakásos házaknál igen ritka. — Elérkezett az első lakó­gyűlés. Olyan ötletünk tá­madt, hogy a közvetlen kör­nyezetünket, vagyis a lép­csőházat is varázsoljuk szép­pé, lakályossá — mondja Gyiimesi Györgyné, Rózsika. — Lakásonként hanminc-har­mine forintot dobtunk össze (ezt mindenki kibírta), s íme, itt az eredmény. A lépcsőház tizennégy la­kásában jobbára fiatalok él­nek. De az idősebbek is bol­dogan tették le a harmincast, és vókisúkat a közös dekorá­lás mellett. Azon nyomban megalakult a „házi szakmun­kásbrigád”. Mert a lakók kö­zött van asztalos, kőműves, festő-tapétázó szakember. — Délután, mikor hazajöt­tünk, újabb munkához lát­tunk — emlékezik Rózsika, s közben jókat derülve éli újra szakimunkásóráit. — Mi voltunk a culágerek. Kevertük a ragasztót, ado­gattuk az ív papírokat, mos­tuk az ajtókat, tisztítottuk az káékhoz a gyerekekre vi­gyázni. Az az igazság, alig várom, hogy a szülők elmen­jenek hazulról. Akkor én va­gyok náluk a nagyi. Jaj! Az a pici Gyurika! Hogy tud hí­zelegni, miket tud mondani... Különben nagyon egyedül va­gyok. De Rózsikáéknál töltött óráim teljessé teszik napjai­mat. Két szinttel följebb egy másik lakásba invitálnak. Egyetlen szó magyarázat sem kell, hisz látom, hogy az előszoba és a konyha tapé­tázása közös munka. Sőt itt a belépőrészt a lépcsőház ma­radék „tapétájával” borítot­ták be. Lefelé menet fiatal anyu­kával találkozom, aki csöpp gyerekét vezeti, másik kezét pedig két szatyor húzza. Pa­radicsomlé, néhány üveg sör a nehezék. — Este nálunk jövünk ösz- sze. — Kik? — A házbéliek. Akik ráér­nek. Rendszeresen találko­zunk, jó kis vitaesteket ho­zunk össze, no és megünne­peljük egymás névnapját. Búcsúzóul benézek Rózsi­kéhoz. — Azt nem mondtam, hogy a függönyök még nincsenek fölszerelve. Talán karácsony­ra az is meglesz'. Ugyanis többünknek maradt egy-két méter függönye a lakásból. előkészítéséről. 1971-ben dr. Szily László, a megyei bíró­ság azóta nyugdíjba vonult elnöke emlékezett jogászi pá­lyájára, 1972-ben pedig Szek- szárd és Dombóvár tanács­elnökei mindarra, ami váro­sukban az év során történt. 1973-ban a Szekszárdi Város­gazdálkodási Vállalat igazga­tója válaszolt egy máig se időszerűtlen kérdésre: „Tisz­ta lesz-e a járda, ha esik a hó, az ónos eső?” 1974-ben átadták Bonyhá- don a 100 férőhelyes óvodát. Mostanában a XII. kongresz- szusra készülünk, 1975. ja­nuár 1-i cikkében K. Papp József a XI -kel foglalkozott. 1976-ban „Megalakult a Pak­si Atomerőmű Vállalat”. 1977. januárjában Radó Jó­zsef, a dombóvári Unió Szö­vetkezetnek a Munka Érdem­érem aranyfokozatával kitün­tetett párttitkára úgy véleke­dett, hogy „A munka szépsé­gét mindjg az emljerek között találta meg.” 1978-ban Pál- kovács Jenő motorizált ké­ményseprőkről írt a lapban, tavaly pedig közöltük, hogy Paks város lett. Ami az idei évet illeti? A választást az olvasóra bízzuk.-r. -d. Azokat varrtuk meg, s tesz- szük fel a lépcsőház abla­kaira. Sokakban élt félelem a „külön , élünk, együtt la­kunkétól. Takács néni is szorongva költözködött. Rémítették is. — „Hogy mersz odamenni? Nem fogod bírni”, — mondo­gatták akkortájt. — Hogy nem bírom? Most vagyok boldog — válaszol magának. — A magány, az egyedüllét után barátok, kedves, segítő szomszédok és aranyos apróságok, akiket szerethetek és akik szeret­nek... V. HORVÁTH MÁRIA Fotó: DOMB AI ISTVÁN Az OTP-házaknál fehér holló az ilyen lépcsőház. ablakokat. Ügy éjféltájt vé­geztünk mindennel. De jó is volt másnap lemenni a lép­csőházba... özvegy Takács Jenőné egyedül él lakásában. — öreg vagyok én már az ilyen munkához. De nem tudtam volna meglenni bent. A fiatalok dolgoztak és vic­celtek, én meg velük nevet­tem. Volt itthon egy kis bo­rom. Kivlttem, hogy „igya­tok, gyerekeim!” Azt a han­gulatot nem lehet szavakba önteni. — áll föl a kényel- rhes fotelből, s az előszobá­ba invitál. — Nézze csak kedvesem. Ezt is a gyerekek tapétázták ki, no meg a konyhámat is. Mikor készen volt a lépcső­ház, a mi kis brigádunk vé­gigjárta a lakásokat. Min­denféle kisebb-nagyobb mun­kát, > szerelést, polcfelrakást megcsináltak. Tudja, hogy esett ez nekem? Magam nem boldogultam volna. — Takács nénit nem za­varják a természetüknél fogva hangos fiatalok? A gyerekllárma? — Mi zavarna? Nincs itt soha zaj. A gyerekek jól ne­veltek, a fiatalokkal meg kölcsönösen tiszteljük egy­mást. Néha átmegyek Rózsi­Kár, hogy az olvasó nem láthatja színesben ezt a képet

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom