Tolna Megyei Népújság, 1979. december (29. évfolyam, 281-305. szám)
1979-12-02 / 282. szám
1979. december 2. NÉPÚJSÁG 11 Újjászületett mesterségek Rénszarvasfogat — csontfaragás „Itt minden kiállítási tárgy unikum. Minden darab távoli századok ajándéka, még akkor is, ha napjainkban készült”. Gyakran hallani ezt a Szovjetunióban a népi ipar- művészeti és háziipari termékek kiállításain. A népi iparművészek a_ Szovjetunióban általában szövetkezetekbe tömörülnek. Az országban jelenleg több mint ötszáz szövetkezet működik. Vezetőinek legfőbb gondja, hogy megőrizzék és továbbfejlesszék a hagyományokat anélkül, hogy „futószalagszerű” termelés alakulna ki a szövetkezetekben. Belorusszia ősidőktől híres szalmafonó népművészetéről. Az egyetemes művészet- történet egyik rit'kaságáYá vált a szalmából font „Cári kapuk”, alkotás. A falusi lakosság körében elterjedtek a szalmából készült játékok. Észtországban a népi iparművészet még tíz évvel ezelőtt is meglehetősen szerény keretek között működött. Magányos mesterek készítettek kis mennyiségben — igaz, rendkívüli minőségben — népművészeti tárgyakat, például egyedi gyapjúholmit, préselt bőrtárgyakat. Litvániában és Lettországban — a másik két balti köztársaságban a borostyánmegmunkálás művészete a legelterjedtebb. Nyakékeket, gyöngysorokat, gyűrűket és brossokat készítenek speciális műhelyekben, természetes és préselt borostyánból. A legismertebb és a legsokrétűbb talán az orosz népművészet. Az ősi ikon- festő művészet talaján új életre keltek a lakkminiatú- ra-festészet nagy szentélyei, Paléh, Mszter, Holu, Kirov és .a valamikori Vjatka, a mai Tula környékén elterjedt az élénk színékkel, különlegesen festett agyagjáté- kbk készítése. Napjainkban ezek a figurák már nem elsősorban gyermekjátékok, hanem színes, plasztikus díszítőelemei a lakásoknak. A Volga mellett újjászületett a fafeldolgozással kapcsolatos régi mesterség, a hohlomai és gorogyecki fafestés. A hohlomai festést alumíniumporral és néhány réteg sárga lenolajjal bevont fatár^akra viszik fel. — Hogyan lehet mind több és több szakemberrel, jól képzett művésszel, technológiával ellátni a népi ipar- művészeti vállalátokat? A Szovjetunióban 15 olyan felsőfokú tanintézet van, amely a képzőművészetekre — így az alkalmazott díszítő- művészetekre is — felkészíti a szakembereket. A népművészet iránti érdeklődés egyre nő. Ezért játszanak most fontos szerepet a képzésben a szakiskolák, amelyekben konkrét népi kézműves mesterségeket: fa- és csontfaragást, miniatúra- festést, hímzést, szőnyegszövést tanulnak a diákok. NYIKOLAJ NYEJCS Világesemények képekben Az előttünk fekvő (és napok óta többször borzalommal és örömmel átforgatott) albumba első megjelenéseik óta többször is fel-feltűnő, egy 1977-es budapesti kiállításon eredetiben is látott fényképek kerültek, de minden rápillantásunk megtnoz- gathatja az érzelmeket és a képzeletet: riportfotók, a körülöttünk lévő és általunk megmozgatott világról, rólunk, az utóbbi esztendők eseményeiről tudósítanak. „Életképek” tehát, olyan eseményekről _ készült riportfotóik, amelyek még most is felizgatják a nagyvilág tudatát. Legtöbbjük háborús eseményeket örökít xmeg, éhező és megkínzott embereket. Személyes katasztrófát vagy tömeges szerencsétlenséget, többnyire olyan pillanatokat, amikor nem az igazság győzedelmeskedik, hanem a véletlen, a balsors, legtöbbször fegyverek. Amikor a fényképész sem tehet már mást, mint sokszor az életét kockáztatva exponál, hogy az így megörökített kép tegye tovább a maga dolgát. Tudatosítson és véleményt alakítson, egy megváltoztatható világ reményét táplálja, olvan élmények és közérzet számára teremtsen hitet, amilyenekre az alburrt második felében láthatók dokumentumok. Hiszen a sok katasztrófa és erőszak, félelem és szorongás, éhezés és megkínzatás ellenére is születnek győzelmek, eredmények és emberek, ennek a sokféle módon és sokféléi »veszélyeztetett életnek vannak derűs, humoros és boldog pillanatai. Az album kitűnő érzékkel válogatott képei (Keleti Éva fotóművész elmélyült munkája a válogatás) égy 1956 óta működő sajtófotó alapítvány (World Press Photo) kiállításainak és katalógusainak anyagából került a magyar kiadásba, és ez a kötet nyilván egy sorozat kezdete. A hollandiai kezdeményezésű, és napjainkban is világkörüli úton lévő tárlat anyaga korunk „információ-robbanásos” dokumentatív riportfényképei közül gyűjti össze a magunk és talán az utókor számára is figyelemre méltóan mindazt, ami emlékezetre méltó: életereje, történelmi értéke és művészi megfogalmazása folytán „jelt ad” a hetvenes évek második felének világáról. Arról talán, aminek fényképezés előtti „jelei” Stonehenge vagy a piramisok. Mert — mint ez a rokonszenves alapítvány elnöke, J. C. Swart írja az album előszavában — „ellentétben az írt vagy kimondott szóval, a fénykép naivan egyszerű és becsületes ... ártatlansága gyakran fegyverré alakítja magát a fényképet... és egyedül a fényképésznek van hatalma arra, hogy megcáfolhatatlan bizonyítékot nyújtson... szemét a világ szolgálatába állítja, és valamennyiünket szemtanúvá varázsol minden más szándék nélkül...” Nos, szívesen „árnyalnánk” néhány halk szavú megjegyzéssel az idézet egy-két megállapítását, ha nem lenne lefegyverzően meggyőző a kötet képanyaga: tüntetések és könnygázterror, fegyverek és gumibotok mindenütt, éhezés, halál és túszdrámák, önmagát meggyújtó vértanú. Természeti és légikatasztrófák, merényletek áldozatai az album első egységében (Dél-Afrika, Libanon, Chile, Vietnam, Észak-Irország, Kambodzsa, Etiópia, Banglades a főszínhelyek), majd remek és önleleplező pillanatokat visszavonhatatlanul megörökítő portréfotók: az orrát piszkáló Kissinger, a megbotló Ford és a megcsúszó Carter elnök, a kellemetlen viszketéssel küszködő Erzsébet királynő, mellette egy légiparádén az álomba/ szenderülő hadügyminisztere és így tovább. Utóbb a köznapibb élet és a „köznapibb emberek” nagyszerű pillanatairól készült sorozatok: születésekről, esküvőkről és találkozásokról, örömteli és bánatos eseményékről, játékról és táncról, küzdelmekről és győzelmekről, munkáról és pihenésről, megannyi remekbe formált híradás. Kedves és nekivadult állatok, sport- győzelmek és vereségek (és mind-mind katartikus pillanat) az albumban található 155 fotón „Ez a könyv az elmúlt öt esztendő képeiből válogat, és úgy tekintendő, mint az utolsó évek legkiválóbb teljesítményeinek dokumentuma” — olvashatjuk az album végének tájékoztató szövegében, és valóban, jó néhány közismert díj megnevezése a fényképek alatt, nem kevés magyar fényképész a díjazottak között. Minden kép ítél és állás- foglalásra kényszerít, az ösz- szeállítás fényképeinek dokumentációs ereje, művészi valósága mellett a legfőbb értéke ez. Épp ezért is hiányoljuk a kötet végéről elmaradt teljesebb dokumentációt, a véleményünk szerint szinte szükségszerű tematikus jegyzéket, a fotósok kellően dokumentált névsorát. Hiszen az album nemcsak a „világeseményeknék”, hanem egy nagyszerű sajtófotós művésznemzedéknek dokumentuma is. És talán elkötelezett embereknek mindenekelőtt: a fegyverek csöve nem egy esetben éppen a fényképész felé mered. Aki hitet és hivatástudatot talán éppen a hős és vértanú pályatárstól, Robert Cápától kapott. Emléke megjelent a recenzens tudatában az album forgatása során, emlékezetében nagyszerű felvételei. Mindig elölnézetből fényképezte a támadót, akárcsak az albumban szereplő pályatársai. És végül ebben is van valami végzetesen nagyszerű és katartikus. BODRI FERENC Történelmi levegőjű major Szántódpuszta Hamarosan nagy híre és közönsége lesz egy patinás emlékű és műemléki értékű majorságnak, amelyet eddig kevesen vettek észre. Pedig nem is esik félre az országos, sőt nemzetközi forgalmú úttól, amelyig a Balatont délről kíséri. Nem messze Za- márditól, Földvár felé, a műútnak a tóval ellentétes oldalán rejtőzik a fák mögött Szántódpuszta. Aki erre jár, aligha gondolja, hogy a nyelvújító tudós író, Ka- . zinczy Ferenc (1759—1831) nyomát keresztezi, továbbá, hogy a hely, amelyen jár, a legrégibb, eredetiben fönnmaradt nyelvemlékünkben is szerepel — éppen a túlsó parti Tihannyal kapcsolatban. Abban az oklevélben, amellyel I. Endre király 1055-ben megalapította az akkor „tiohon”-hak írt Tiha- nyon a benedekrendi apátságot. KOKU ZARMA Az adományozó okirat a latin szövegbe ágyazott magyar szavakkal, ragokkal és helynevekkel írta körül az apátság birtokát, mely egyebek közt a „feherruuaru reá meneh hodu utu reá”, azaz a Fehérvárra menő hadútra és „nogu azah fehe reá”, vagyis Nagy-Aszófőre (Aszófő) terjed ki, magába foglalva a „bolatin” tótól délre „koku zarma” helységet is. E hely körülírása egyezik azzal, amely a birtokadományt megerősítő, jó másfél évszázaddal későbbi oklevélben található, ahol már a Szántód név ősével jelölik. Az akkor népes falu lakossága azonban a XVI. század második felében elapadt; a törökök a helységet is fölégették. így — érthetően — jelenik meg e korból fönnmaradt írásos emlékben a „puszta” jelző. A mai Szántódpuszta a török idők után alakult ki. Amikor Kazinczy ellátogatott ide, éppen II. József uralkodott, aki a felvilágosodás híveként törekedett birodalmát korszerűsíteni, az elavult intézményeket felszámolni és a kormányzást egységes nyelvhasználattal — a» némettel — hatékonyabbá tenni. Intézkedései során feloszlatta a gyakorlati közhasznú munkát nem végző szerzetesrendeket, így a tihanyi monostor birtokai állami kezelésbe kerültek és bérbe adták. A száritódpusztai majort tíz évre Pálóczi Horváth Ádám (1760—1820) bérelte ki, miután már a debreceni kollégiumot elvégezve jogász- kodott, mérnök is volt, majd felesége birtokain gazdálkodott. Ekkortájt aratta legnagyobb, s hamarosan feledésbe merülő költői sikerét Hunniás (1787) c. eposzával, amely nem maradandó művészi értékével hatott, ha- ' nem azzal,' hogy őstörténetünk ismeretlen lapjait képzelettel kitöltve, tápot adott , a németesítő törekvéssel szemben éledő nemzeti tudatnák. JÖVEDELMEK — KÉT ÉVSZÁZADA Az eposz születésének évéből fennmaradt egy jövedelem-összeírása a szántód- pusztai ma jornak, amely szélesen terpeszkedő, nádfede- les épületeivel, vaskos magtárával, öreg csárdájával, ólaival, színeivel, hatalmas uradalmi pincéjével és a cselédség kis vermeivel ép emléke a jobbágyfelszabadítás előtti idők mezőgazdasági nagyüzemének. Az összeírás szerint a több mint kétezer akkori forintnyi bevételnek több mint egyharmadát a sertések hozták, egytizedét a ménes. Ugyanennyit jövedelmeztek a kocsmák, nem sokkal kevesebbet a szarvas- marhák, majd a szőlők haszna, a kaszálók hozama, aztán a nádhaszon, a borkilenced és -tized következett nagyságrendben. A bevételi források közt megemlítik a makkoltatásból, a gu- bacsból, a dióból, a törkölypálinkából és a kukoricásokból (ez egy százaléka sincs a jövedelemnek!) eredő hasznot is. A konda-740 sertésből állt, 175 marhát és 45 kancát tartottak. Ilyen volt egy nagygazdaság! Kazinczy annak az évnek őszén látogatta meg a Hunniás szerzőjét, amely évben kitört a nagy francia forradalom, 1789 októberének utolsó napján, besötétedés után érkezett Balatonfüred- ről Tihanyba. Már csak nagy nehezen — borral itatva — bírta rá a hajósokat, hogy még az este vigyék át a tavon. „Elütötte vala a tizenegyet, midőn Szántódra beértem — írja útijegyzeteiben —, de Horváth még fenn volt, s dolgozott.” Ez volt az eláő találkozásuk, de tüstént megbarátkoztak. „összefont karral jártunk fel s alá szobájában.” Jóval később ugyan „csombókos, bajuszos magyarság”-ként bélyegezte meg a Hunniás szerzőjének emberi, s írói magatartását, szembefordulását minden korabeli idegenből jövő hatással, újítással — így a nyelvújítással is. Ekkor azonban még Ari- onnak nevezi őt, nyilván megbecsülésből ruházva fel az i. e. VII. századi legendás görög költő és lantos nevével. A látogatás két napig tart, november 2-án indult vissza ugyanazon az úton, amelyen jött, s barátja Füredig kísérte. Életükben még egyszer ugyanott találkoztak, két évvel később, II. József halála után, amikor Horváth már feladta a szántódi bérletet, amelyről — anyagi gondjait humorizálva — azt ír'ta, hogy „az én nyugodalmamnak helye, nekem olyan drága lakás, hogy minden fél esztendőben előre kell fizetnem mind a haszonnak, mind a gyönyörűségnek árát”. , MEGÚJUL A MAJOR A ház, amelyben lakhatott, s ahol Kazinczyt is vendégül láthatta, ma is áll a puszta közepén. Egyszerű, nádfede- les, szélesen terpeszkedő, kései reneszánsz arányokat őrző épület. Úgy, ahogy ez a stílus az itáliai palotáktól eljutott a magyar pusztára. Ennél is régebbi lehet az egykori csárda L alakú, széles boltíves tornácú háza: 1717-től 1842-ig mérték benne a bort. Ma az egész major műemlék, bár épületeinek jó részét nem Pálóczi Horváth Ádám korában emelték, hanem a múlt század közepe előtt. Akkor bővítették a tor- nácos udvarházat, kukoricaszínt, istállókat építettek. Régóta érlelődött a terv, hogy e műemlékegyüttest rendbe hozzák és úgy őrizzék meg, hogy egyúttal köz- kimccsé tegyék szépségeit. A terv lassan valósággá válik: számos intézmény és vállalat összefogása nyomán az idei nyáron nyílt meg a helyreállított udvarház és még néhány épület. Ezekben kiállítások, népi iparművészeti tárgyak árusító, s talán készítő helye, étterem kapott helyet. így már vendégszerető módon várja látogatóit a régi puszta. De a felújítás folytatódik. Lesznek szállások, lovaglásra a felnőtteknek lovak, a gyerekeknek póni'k. Még 'kutyavásár is szerepel a tervekben. S a teljes helyreállítás előreláthatóan 1985-re fejeződik be. NÉMETH FERENC Szántódpuszta, amikor még major volt: előtérben a közös kemence, hátul egy régi cselédház Az öreg csárdaépület a helyreállítás előtt. •
