Tolna Megyei Népújság, 1979. december (29. évfolyam, 281-305. szám)

1979-12-02 / 282. szám

10 KÉPÚJSÁG 1979. december 2. • - yfeTTR'’ \ * -v _ . *1 IRODALOM * VINCZE JÓZSEF: Októberben Az őszt kétszer érzem — a felhőtlen — felhős égen újra végig élem a történteket — sárga csuhérigók fáradt szárnyain a gyermeki földi kín: a nincs és soványság deresedik — felkínált heverők úsznak titkaikkal segédkorom nyarán asszony-leány karok evezőivel a temetők felett. — a lenvászon-korom is hordja „foltjait” — szerelmek prémes boltjait kiárusította idő és halál; s akit a dér még itt talál, borzolja renyhe tollát a vadludak árnyékai alatt. RÓZSA ENDRE: Kamaszkor Hajadon szél fülbevalói: topolyák kis barna golyói, súrolva behunyt szemű arcom, kacéran, elúszva suhantok — érzem már, érzem időnként, futtomban a fölfele-örvényt, kísért egy mennyei légyott, emelnek ezüst buborékok — míg újra a röpke csapások: golyócska-boholy-kalapácsok pattintják föl szememet, s szamárfejű tátika tátog, ha lábam elé meredek! Emlékezés Benedek Elekre A nagy mesemondó, Bene­dek Elek születésének száz­huszadik, halálának ötvene­dik évfordulójára emléke­zünk ebben az esztendőben. Az évfordulókon túl a nem­zetközi gyermekév is növeli a megemlékezés aktualitását. Mindemellett fontos megyei vonatkozásai miatt is érde­mes a figyelmünket feléje fordítani! írásain, meséin nemzedé­kek nőttek fel, s a mai ki­csinyeknek is a „legolvasot­tabb” írója, mesélője Bene­dek apó. Már életében, akár­csak egykor a szántó-vető édesapja, sok-sok gyermek apója lett! Nagyon szerette a gyermekeket! Meséi, írásai a mai gyermeket is magával ragadják, felkeltik a fantá­ziáját; fejleszti, gyarapítja, gazdagítja; tanítja és meg­szeretteti az ízes magyar anyanyelvet. Benedek Elek szinte úgy került be a gyermeki lelkek- be, mintha maga is csak egy igazi mese hőse lett volna csupán. Pedig nagyon jól tudjuk, hogy egy nagyon is tudatos és harcos küldetést vállalt, amelyet élete utolsó pillanatáig derekasan, férfia­sán törekedett teljesíteni. Kemény, fáradtságot, áldo­zatot és erőt nem kímélye dolgozott élete végéig; még a halál is munka közben ér­te. A közöny, a megnemér- tés végzett vele; remegő kéz­zel ekkor írta egyik barátjá­nak — „fő, hogy dolgozza­nak”. Mindig azért dolgozott, hogy a felnövekvő fiatal nemzedékek, a gyermekek jobban éljenek; tanulhassa­nak, dolgozhassanak, s egyenlő feltételek között ér­vényesülhessenek az élet minden területén. Csendes természetéből fakadt az is, hogy miként írja „sohasem vegyültem a dulakodók kö­zé...”, de ez sohasem jelen­tette azt, nogy egy pillana­tig is megalkuvó lett volna elveiben, céljainak valóra- váltásában! Egy helyt azt ír­ja, hogy „alig kezd nyílni, nyiladozni a szemem, ked- vetlenítő igazságokba ütkö­zik”. Tehát nem csupán nagy „mesemondó” volt, hanem mindhalálig harcos férfi, köz­életi ember, kultúrpolitikus, aki egész életében az igaz­ságért, az egyenlőségért, egy jobb világért küzdött mese­hőseinek bűvös kardjánál is erősebb fegyverrel, az író- tollával! Most nézzünk, vagyis ol­vassunk együtt néhány epi­zódott Benedek Elek Édes anyaföldem című köny­véből, amelyet 60 esztendős korában Budapesten fejezett be, mielőtt szülőföldjére vég­legesen hazatért volna. „Egy hosszúké tál, amely­nek kicsorbult egyik vége, ebben a tálban egy csudaszép bokréta: ez az én (falum) szülőfalum. Ebben a faluban minden háznak van gyü­mölcsfás és virágos kertje, s május havában, amikor itt a gyümölcsfák virágba borul­nak, Csíkorra tetejéről (a szomszédos „Csíkország” orra ez a hegy) óriási bokrétát lát a szemed. Bokrétát, melynek szépségét a kikandikáló pi­ros cserepes házfödelek nem rontják, de sőt emelik. Az én gyermekkoromban ritka volt még a piros cserépfödél. Széles cserfazsindely barnál- lott az alacsony falú, magas tetejű házakon; naptól, eső­től fakult szalmazsúpfödél jutott a pajtáknak meg a csűröknek; de ekkor is meg­volt minden háznak utcára mosolygó virágoskertje, min­den kertnek a maga gyü­mölcsfája... ákkor is egy szépséges bokréta volt az én falum, talán szebb a mai­nál.” Ez volt a „zölderdő-zúgá- sos, vadgalamb-szólásos szép Erdővidéke...” „ennek az er­dőnek hallottam zúgását, eb­ben az erdőben vadgalamb bugását.” „A galambbúgos kapu egyik sarkában a pityókás ház közvetlen szomszédságá­ban kis házikó állt: ebben a kenyérsütő-kemence. Egysze­rűen süjtőnek hívtuk. A kis kaputól oldalt volt a gémes- kút, mellette egy nagy meg egy kis kővállu: este, reggel friss víz benne a legelőre já­ró állatoknak. A ház háta mögött konyhakert, melyre mindkét szobából kis ablak nyílt. Tyúkleső ablak volt a neve. Innen lestük, nem ka- pirgál’-e tyűkanyó a vetemé­nyesben. Az utcára néző szo­ba előtt néhány lépésnyi előkent, virágos.” A gyermek Benedek Elek, Elekecske a mesemondás mellett már iskolás kora előtt elsajátította az írás­olvasás tudományát, pedig alig volt még „hátodik esz­tendőt tapicskáló gyerek”. Er­ről így vallott a könyvében: „Az én első könyvem nem az Ábécé volt, hanem az első igazi magyar gyermekkönyv: Flóri könyve. Az a könyvecs­ke, melyet Bezerédj Amália írt egyetlen leánykájának, Flórikának, s vele egy fél­század gyermeknemzedékei­nek. Bezerédj Istvánnak volt a felesége ez az áldott emlé­kű honleány, annak a nagy szívű embernek, aki elsőnek szabadította fel jobbágyait a megalázottság, a földhözkö- töttség járma alól — s lám, ebben az országban senkinek sem jutott eszébe, hogy en­nek az emberpárnak nagysá­gát szobor hirdesse időtlen- időkig; a legszebb, a legtö­kéletesebb szobor, mire ma-' gyár szobrász ihlete és véső­je képes!” „Ennek a könyvecskének minden versikéjét, minden mondatát elejétől végig ol­vastam százszor meg száz­szor; kicsi agyamban vittem az iskolába minden betűjét, képecskéjét, s bár megkapott Indali Ábécéjének első lap­ján az „ő” elé rajzolt őzike is, s felejthetetlen emlékként vésődött a telkembe — Fló- rika könyve maradt jó sok esztendeig legkedvesebb könyvem, az én gyermek­koromnak egyetlenegy gyer­mekkönyve! Egyetlenegy. Halljátok, unokáim, kiknek könyves’ állványain a hazai, s a külföldi gyermek- és if­júsági könyvek kettős-hár­mas sorokban szoronganak! Nekem csak ez az egy köny­vem volt. Ennek az egy könyvecskének csak a táblá­ja maradt meg — emléktár­gyaim közt megtaláljátok —, de ami benne volt, úgy át- gyökeredzett a lelkembe, hogy ma is gyermeki gyönyö­rűséggel mondogatom, sza- valgatom, dúdolgatom ked­vesen együgyű véreikéit: bi­zonyos, hogy ez az egy könyv elkísér engem a kisbaconi te­metőbe! Ennek a könyvecs­kének a leikéből sarjádzott ki az én gyermekifjúsági könyveimn'ek terebélyes fá­ja, melynek tövében ti meg­megpihentek... Ez a köny­vecske tett adósává a gyer­mekvilágnak: mindazt a gyö­nyörűséget, mit az egyetlen könyv szerzett a gyermeki léleknek, tetézve adni nek­tek, gyermekek!” A tanulmányaiban szépen halad, majd később Buda­pestre kerül, az egyetemen folytatja a tanulmányait. Ne­hezen szokja meg, illeszke­dik bele a századvégi idegen fővárosi életbe, de a tanulás­sal nincsen gondja. írással próbálkozik, s lassan sikere­ket is elkönyvelhet magának. Nem így a szerelemben, ahol az első csalódás lelke mé­lyéig megrázza. Erről is be­széljen maga az író: „Isten áldjon, Ilona! Megyek meg­halni! Hallod? Megyek haza, meghalni!” ....ez is boldog e mber, boldog az egész vi­lág, csak én vagyok boldog­talan”. A „tékozló fiú” haza­térése után édesapja biztat­ja, nyugtatja: — „Fiam, ami­kor én téged Udvarhelyre vittelek, tudtam mit csiná­lok. Tudtam, hogy ezt a gyer­mekemet a világnak neve­lem, nem magamnak.” A nagy csalódás után, alig két esztendővel később egy országos bizottság alakul a bukovinai székelyek haza- telepítésére. A bizottság tag­Elek apó jai Jókai Mór, László Mihály újságíró — Istensegíts szü­lötte! —, Eötvös József, Szá- deczky Lajos, stb. Ennek az esztendőnek a tavaszán Szá- deczky Lajos, s mások tár­saságában Benedek Elek is eljut Bukovinába a Budapesti Hírlap kiküldött újságírója­ként. Virágvasárnapján ér­keztek Hadikfalvára. A csa­lódását alig kiheverő fiatal Benedek Elek az élmények hatására felfrissül, lelki egyensúlya helyreáll és újra megtalálja életének célját, s értelmét. Húsvét hajnalán élete legszebb álmát látja Bukovina földjén, melyet most tőle olvassunk együtt: „Virágba borult almafa tö­vén fekszem, félig lehunyt szemmel szendergek, s egy­szerre csak fölém hajlik egy aranyszőké hajú leány, moso­lyogva ejt mellemre egy szál égő piros rózsát, s eltűnt, mint az — álom.” Az írónak megnő a mun­kakedve, közvetlenül bekap­csolódik a hazatelepítés mun­kájába, amelynek során mintegy 4000 lélek települ az Al-Duna vidékére, Pancsova környékére Benedek Elek sorra-rendre küldözgeti cikkeit, írásait a lapjának, majd visszatér Bu­dapestre. A szerkesztőség szomszédságában, egy öz­vegyasszony szerény papír­boltjában találkozik a szőke leánnyal, Máriával, aki azt mondta, hogy az álom igazat. Valót jelent; ez a szép, szőke leány hamarosan a felesége is lesz, aki halálig, sőt a halálban is férje örök hűsé­ges társa maradt. Most mindketten, Mária és Benedek Elek együtt nyug­szanak a székelyföldi Erdő­vidék kisbaconi temetőjében, ahol a sírkövükre Ruth sza­vait Vésték: „Ahová te mégy... oda me­gyek...” ANTAL ISTVÁN mg. mérnök tanár Móricz Zsigmond Alsónyéken Császár István „Csak ait ne mondta vol­na, hogy a köláb vályog­ból van, meg, hogy korcos a bor" Pörbölyön Kovács Pálék portáján kopogtattam be. Al­sónyéken születtek, ott éltek 1948-ig, akkor költöztek ide a régi birtokra. Szívesen fo­gadtak engem is, mint haj­danán Móriczot, aki Nyéken járt náluk 1932-ben. Arról faggattam őket, hogy emlé- keznek-e az íróra. Hogyne emlékeznék, mond­ja Kovács néni, még a ró­lunk szóló könyvét is olvas­tuk. Én vagyok az a vékony fiatalasszony, aki a könyvben a krumplit főzi. A tisztele- tes úrral jött, sok minden­ről érdeklődött, de főleg a gyerekekről. Akkor még Nyéken laktunk a Templom utcában. Borral kínáltuk, szívesen láttuk, az emberek­kel beszélgetett. Csak azt ne írta volna később, hogy a kőláb vályogból van. Valami sofőrt is említ az írás, de az nem az én uram, ő nem értett a traktorokhoz. Az a Bötös volt az öreg utcában. Náluk is járt, de ő már nem él, csak a felesége. Bötös néninél nagy a sü­tés főzés, talán valaki ven­déget vár, vagy névnapra készülődik. Segítsége is van. A nagy porta úgy áll most is, ahogy Móricz hajdanán leír­ta. „A házon kétsor ablak van. a földszinti sor a szo­bákat világítja' meg, a felé- nyi nagyságú emeleti ablak­sor a padlást, ami magtár.” Bötös néni nekem is mu­tat azokból a drága ruhák­ból, amik „10 millióba” ke­rültek, meg azokból a fény­képekből is, amiket a híres vendég nézegetett. Hogy jobban segítsem az emléke­zésben Bötös nénit, felol­vasok neki az írásból néhány részletet. — Az uram valóban na­gyon értette a cséplőgépeket meg a traktorokat, még an­nak idején olyan tanfolyam­félét is végzett. De az a má­sik nem rólunk szól, a mi borunk nem volt hordó ízű. Az uramnak aranyérmes bo­rai is voltak — és bizonyítá­sul invitál is egy pohárkára. Szívesen fogadnak Tóth Páléknál is a Templom ut­cában. Az L alakú ház a kétsor ablakával, nehéz tölgyfakapujával itt is még a régi idők emlékeit őrzi, de a „magas tornác” egy részét már verandává alakították át. Tóthné betessékel abba a szobába, ahol Móriczot (30 évvel később Féja Gézát) is fogadták. A háziasszony 11 éves lehetett, amikor ő itt járt, mondja. Részletesen fel­idézi a szoba akkori beren­dezését, hol volt az asztal, hol ült a vendég. A beszél­getésre már csak a szülei elmondásából emlékszik, de az öreg utca című írást ő is olvasta. Csak azt miért mondta, hogy karcos volt a borunk, meg azt miért írta, hogy nekik így is jó. Emlékeztetőül felolvasom az írásnak ezt a részét, ami így szól: „maguk isszák”. így már kicsit másképp hangzik, mint ahogy mondták, de ak­kor sem kellett volna. Tóthné (Sz. Kovács Erzsé­bet), az akkori egyke jogos anyai büszkeséggel meséli, hogy ő már öt gyermeket nevelt fel. Ha most élne az író, ezt is megírhatná. A régi ház vendégszerete­te is a régi, engem is asz­talhoz invitálnak. „Tóth Pé­ter, Alsónyék termelőszövet­kezetének egyik legkülönb dolgozója” (Féja) már nyug­díjas. Legkisebb lányuk a FOKI bátaszéki részlegénél dolgozik, a kisebbik fiúk ka­tona. Féja Géza visszaemlékezé­se szerint (Sarjadás) Móricz 1934-ben járt Alsónyéken, és megdöbbentette a sok egyke. E megdöbbenésből született az öreg utca című riport­novella. „Gyalogszerrel jött, keresztül vágott a vasúti sí­neken” (Féja). Beszélgető partnereim 1932-re teszik a látogatást. Ez a valószínűbb. Illés Endre adatai szerint is az írás 1933. november 5-én jelent meg a Magyarország­ban. NAGY ANDOR — Azt ajánlom, hogy na­ponta sétáljon egy keveset — mondta az orvos. — Sétáljak? — kérdezte a beteg. — Igen. — Hová sétáljak? — Sehova. Csak úgy jár­káljon. Az utcán. — Melyik utcán? Ne hara­gudjon, nem értem. — Bármelyik utcán. Ame­lyiken kedve tartja. — Szóval* mondjuk napon­ta menjek el a piacig és visz- sza? — Ne határozzon el sem­mit. Egyszerűen kószáljon. — Nem lehet egyszerűen kószálni. Tegyük föl, hogy nem a piac felé megyek, ha­nem például a Duna felé, akkor ugye odaérek, és mit csináljak azután? Visszafor­duljak, vagy menjek tovább a parton? De jobbra vagy balra? Egyébként bármerre me­gyek, megint elérek valaho­vá és akkor újra ott a kér­dés, hogy visszaforduljak, vagy továbbmenjek jobbra vagy balra? — Tudja, mit nevezünk sé- tálásnak? — Nem tudom. — A szót magát, azt, hogy sétálás, ismeri? — Persze. — Ismeri, és mégsem tud­ja, hogy mit jelent. — Igen. — Magának anyanyelve a magyar? — Az. — Beszél valamilyen ide­gen nyelven? — Németül és angolul. — Mit jelent az, hogy spa­zieren, vagy az, hogy to walk? — Ezek a sétálni szó meg­felelői. Sétál, céltalanul kó­szál. Értem én, mire akar ki­lyukadni, doktor úr. — Akkor nem kell ide­geskednie. Naponta kószál­jon egy keveset céltalanul. Szóval sétáljon. — Vagyis naponta menjek az utcára azzál a céllal,- hogy céltalanul kószáljak. — Ne legyen ideges, mond­tam már! Maga még soha életében nem sétált? Ezt ál­lítja? — Mindig mentem valaho­vá. Ha sehová sem kell men­nem, mit keresnék az utcán? Nem vagyok bolond. — Gondoljon a gyerekko­rára. A szüleivel biztosan sé­tált.­— Persze. Azt mondták, elmegyünk sétálni... — És olyankor mit csinált? — Mentem a szüleimmel. Vittek magukkal. — És a szülei mit csinál­tak olyankor? — Engem vittek sétálni. — Hát vigye maga is a gyerekét vagy a feleségét. — Ne tréfáljon, doktor úr. A fiam negyvenkét éves gé­pészmérnök. A feleségem a nyugdíjazásom után három évvel meghalt. — Értse meg, ha állandóan otthon ül, idő előtt tönkre­megy maga is. Naponta sétál­ni kell! — Nem tudok sétálni. — Dehogynem tud! Maga nem akar. Egyszerűen csökö­nyös. Ha nincs szüskége a ta­nácsomra, minek jött hoz­zám? — Szükségem van a taná­csára, doktor úr. — Akkor menjen le min­dennap az utcára. — Hány órakor? — Mindegy. Menjen dél­után. — Négykor jó lesz? — Jó lesz. Ballagjon le a Duna-partig, vagy ameddig akar. — A Duna-part megfelel. — Helyes. A víz megnyug­tatja az embert. Nézelődjön egy kicsit. — Meddig? — Ameddig jólesik. Tíz percet vagy egy negyedórát. — Negyedórát. — Utána menjen szépen haza. — Lassan vagy gyorsan? — Ahogy szokott. — Ha sietek valahová, gyorsan szoktam menni. Jól bírom a járást. — Lassan menjen, nyu­godtan, kényelmesen. — Meg fogom csinálni. — Ennyi az egész. — Ha mégegyszer elmon­daná doktor úr, én felírnám magamnak. És pontosan így fogom csinálni mindennap. SETH A kisbaconi ház, Benedek Elek otthona

Next

/
Oldalképek
Tartalom