Tolna Megyei Népújság, 1979. december (29. évfolyam, 281-305. szám)
1979-12-16 / 294. szám
6 tfÉPÜJSÁG 1979. december 16. Múltunkból — Közel tíz éve publikál írásokat, elbeszélései antológiákban jelentek meg. Előkészületben regénye és novellás kötete. Tudják önről mindezt Szekszárdon...? — Nem. I — Szándékosan tartotta titokban irodalmi ambícióit? — Nem szoktam beszélni róla. Az én irodalmi próbálkozásaim amúgy Js csak meghatározott, elég szűk kör számára érdekesek. A magyarországi német nemzeti- ségűeknek. Németül írok, az anyanyelvemen. — Természetesen magyarul is kitűnően beszél. Akár bármelyikünk, aki magyar anyanyelvű. — A német és a magyar mellett van egy harmadik nyelvem is: a szerb. Első irodalmi élményeimet szerb nyelven éltem át, mert amikor megtanultam olvasni, legkönnyebben szerb könyvekhez lehetett hozzáférni. Délvidéken születtem, egy három nyelvű községben, Narancson. Ma már Jugoszláviához tartozik. Az iskoláimat is három nyelven végeztem: német elemibe jártam, de negyedik osztálytól szerb nyelven tanultunk. A történelem változásait tükrözi, hogy 1941-től viszont a magyar lett — ugyanott — a hivatalos nyelv. A polgáriba már Siklóson írattak be, mert amikor döntésre került a sor, családunk Jugoszláviából Magyarországra telepedett. Baranyába, Kisjakab- falvára költöztünk. — Ha jól számolok, ez akkoriban történt, amikor Magyarországról elkezdődött a német nemzetiségűek kitelepítése... — Igen. Különös helyzet volt. De mi olyan szegények voltunk, annyi gonddal kellett megküzdeni szüleimnek. — hiszen semmi nélkül érkeztünk ide —, hogy nem nagyon foglalkoztunk a történelemmel. A kitelepítés minket nem érintett, hiszen éppen akkor telepedtünk be ... — Élete első tizenhat évét a három nemzetiségű Karancson töltötte. Azt mondják, az ember számára meghatározó értékűek ezek a legelső esztendők. — Gondolkodtam már rajta, vajon miért olyan magától értetődő, hogy németül írok? Talán éppen azért, mert az, ami kikívánkozik belőlem, nemzetiségi mivoltom következménye. Azokban az időkben feszültséggel volt teli a levegő, egyáltalán nem volt mindegy, hogy ki hová tartozott. Az ember nemzetiségének tudata mindannak vállalását is jelentette, ami nem volt kellemes és kedvező. — Honnét került Ka- rancsra a Fischer család? — Ott éltünk régesrégen. Úgy gondolom, még a legelső telepítések idején kerültek őseim Narancsra, és ott is maradtak. De azt'nem tudom, honnan, melyik német vidékről származunk. Semmi nyoma. Az én gyerekkoromban mifelénk már nem jártak népviseletben, és mire az ilyesmivel foglalkozni kezdtem, már a régi használati tárgyaknak, bútoroknak is nyoma veszett. — A családi történetek, mesék sem emlékeztetnek a múltra? — A régmúltra nem. —Az ember, ha abban az országban él, amilyen nemzetiségű is, önkéntelenül — majdnem öntudatlanul — jeltöltődik népe történelmével, kultúrájával. Nem is gondol rá, hogy mindez hiányozna, ha nem lenne... — Arra céloz, hogy milyen érzés saját népem múltjának hiánya...? Néha gyötrő. De általában az ember elfogadja a kialakult helyzetet: a magyar történelem a történelme. A múlt, a gyökerek kutatása különben sem szokása a hétköznapoknak. — Említette, hogy 1945- ben telepedtek le Kis- jakabfalván. Hogyan folytatódott élete? — Siklóson polgáriba jártam, aztán Pécsett — már felnőtt fejjel — gimnáziumba. Közben sokféle munkát végeztem, fizikait is. A pécsi tanárképzőn nemzetiségi szakon végeztem, azóta tanítok. Szekszárdra Nemesnádudvarról kerültem. Szerettem azt a Bács-Kiskun megyei községet, nyugalmas életünk volt benne. Talán most is ott lennék, ha nem kapunk egy pályára alkalmatlan fiatal igazgatót, aki miatt az egész tantestület szanaszét menekült ... Én megpályáztam ezt a szekszárdi állást, és 1969-ben ide költöztünk. Azóta is ugyanott tanítok, a kereskedelmi szakközépiskolában. 1970-ben hozzájutottunk ehhez a kétszobás lakáshoz, közel van a munkahelyemhez. Meg vagyok elégedve vele. — Pedig a kétszobás lakásban, ha négytagú család lakja — mint Fischerék — elég nehéz alkotó munkát végezni. — Általában nyáron írok. Ilyenkor, évközben reggeltől estig elfoglal az iskola. Nemesnádudvari nyugalmas életünk nélkül talán sohasem fogok tollat: ott kezdtem el írni. — Vajon mi indította az írásra? — Először pusztán az a szándék, hogy bebizonyítsam, minden kifejezhető anyanyelvemen. Az anyanyelv tisztelete, szeretete. Ezért is írtam legelőször meséket. Később, amikor a mesék megjelentek — többségük a Neue Zeitungban — és megéreztem a nyomtatott szó hatását, az ezzel járó felelősséggel együtt, úgy éreztem, sok mindent el kell mondani rólunk, amit csak mi mondhatunk el. — Azt olvastam egy önről szóló, Magyar Hírlapban megjelent cikkben, hogy elsősorban a paraszti világ ismerő— Érdekelnek azok a falusi emberek, akik parasztból munkássá lettek, ezzel együtt megváltozott az életük. Az ő nehézségeiket, konfliktusaikat próbáltam megírni. Mostanában a német nemzetiségű értelmiségiekkel foglalkozom, készülő regényem is róluk szól. — ügy tudom, ennek a regénynek már van gazdája. — Igen, 1984-re tervezik a kiadását. — Kik olvassák az ön írásait? — Kevesen. Érdeklődő német nemzetiségűek. Szokták is ajánlani: • írjak magyarul, sokkal több emberhez szólhatnék ugyanezekről a dolgokról. De az már egészen más lenne... Inkább tudomásul veszem, hogy kevesen olvassák a munkáimat. — Vajon ha lefordítaná őket...? — Nem, nem tudnám. Mások fordításait is furcsa olvasnom. — Egyebek között a rádióban nemrégen az Uj Forrásban lehetett magyarra fordított Fischer Lajos-novellával találkozni, de a mi lapunk olvasói is ismerik önt. — Stang Mária és Wol- fart János fordította le néhány írásomat, Budapesten járva hallottam másoktól is, hogy valamelyik novellámmal bíbelődnek. — Egy kisregénye néhány hete nyert pályázati első díjat. — Szeretném, ha meg is jelenne valahol. —Azt hallottam, kedveli a humort! — írtam már néhány humoreszket életemben, ha erre gondol. A legkedvesebbet közülük Schubert Éva adta elő a rádió kabarészínházában. | — De nem németül...? — A humoros dolgokat mindig magyarul írom. — És milyen nyelven olvas? Itt, a könyvespolcon csak német nyelvű köteteket látok. — Olyan kevés az időm, hogy csak a német nyelvű irodalommal való lépéstartásra futja. — Kíváncsi vagyok rá, vajon a világirodalmi műveket milyen nyelven olvasta? Például Shakespeare-t vagy Mo- liere-t? — Nem is tudom. Talán magyarul. Magyarul köny- nyebben fértem hozzá. | — Mindegy? — Igen. — A nemzetiségi író magától értetődően válik közéleti emberré, ön is részt vesz a szövetség munkájában. — Most már inkább az irodalmi szekcióban tevékenykedem. Furcsa, de az utóbbi években értük el, hogy az irodalmi táborokban már csak németül beszélünk. Korábban összejöttek a német nemzetiségűek, nemzetiségi ügyekben és magyarul beszéltek. ... De ez is csak a középkorosztályokra áll. Kicsit elszomorít, amikor hallom, hogy például a bajai nemzetiségi gimnáziumban a gyerekek alig várják a tíz- percet, hogy magyarul beszélhessenek ... Hogyan szakadhat el egymástól anyanyelvi'és nemzetiségi tudat? — Két gyereke van. ök...? — Tanulnak németül. Mindennap foglalkozunk a nyelvvel. — Értem ... Szeretném, ha beszélne a magyar- országi német irodalom kapcsolatáról a német- országival. Felfedezték önöket? — Az utóbbi években kezdtek el érdeklődni az NDKsok. Elsősorban Oskar Metzler révén, aki a lipcsei egyetemről jött Magyarországra, tanítani. Ö szervezett az NDK Centrumban író-olvasó találkozót, ahová néhány magyar- országi német író és költő kapott meghívást, a közönség pedig Magyarországon élő NDK-sok közül került ki. Nagyon izgatottak voltunk a találkozás előtt, érthető. Végül is nagyon jó hangulatban telt el. Hamarosan rá meghívást kaptunk az NDK- ba egy egyhetes tanfolyamra, amolyan továbbképzésre, ami azért volt érdekes, mert együtt voltunk a kinti amatőr írókkal. — Hogyan fogadták ők a magyarországiakat? — Elsősorban kíváncsisággal. Különlegességnek tekintik a létezésünket, témáinkat, írásainkat. Az említett Oskar Metzler szerkesztett egy antológiát, ami hamarosan napvilágot lát majd, ennek szintén van olyan célja, hogy megismertessen bennünket az NDK-ban. — Míg beszélgettünk, kérésemre elővette eddigi publikációit. Megtelt a dohányzóasztal újságokkal, könyvekkel. Amikor a gondos kiállítású köteteket tette elém, úgy láttam az arcán, büszke ... Pedig tudja, hogy — bármenynyire sajnálom — nem leszek az olvasója, mert nem értek németül. —- Nem is önmagámra vagyok büszke, amikor ezekre a könyvekre nézek ... Annak örülök, hogy léteznek. Persze annak is, hogy megjelentem bennük. — Mit szeretne elérni? — Talán, hogy több magyarországi német olvasson. Hogy megtalálják ezeket az írásokat a falusiak, az öregek, hogy magukra ismerjenek bennük, hogy egyikmásik könnyítsen rajtuk ... I — így legyen! VIRÁG F. ÉVA Fotó: BAKÓ JENŐ „Az árvíz sújtotta vidékeken rombadőlt és megrongált épületek az állam hozzájárulásából és a társadalmi gyűjtés folytán egybegyűlendő összegekből intézményesen fognak újraépíttetni” — így ^kezdődik az a 30. számú körlevél, amelyben az Ipartes- tületejc Országos Központja felszólította az ipartestületeket, azok elnökeit, hogy vegyenek részt az újjáépítésben. A levél 1940. május 21-én kelt. A levél mellékletében részletesen, megyei bontásban taglalják az árvíz-belvíz miatt összedőlt, vagy megrongálódott épületek számát és azok értékét. Tolna megye sajnos „előkelő helyen” szerepel a listán, csupán Békés, Bihar, Borsod, Pest-Pilis- Solt-Kiskun megye előzi meg. Idézzük az árvízvédelmi kormánybiztos áltál ösz- szeállított táblázat Tolna megyei vonatkozású adatait: épület Ozora 3 1 550 P Tolnanémedi 7 13 018 P Pincehely 14 14 435 P Sárszentlőric 12 10 410 P Magyarkeszi 1 510 P Tamási 2 850 P Dombóvár 94 118 820 P Szakály 12 11 465 P Kölesd 2 1 850 P Regöly 1 300 P Felsőnyék 3 1 650 P Madocsa 34 39 120 Dunaföldvár 13 6 075 P Paks 69 48 066 P Tolna 18 14 030 P Nagykónyi 2 10 890 P Bölcske 1 1 395 P Pálfa 6 1 510 P Simontornya 36 62 370 P Báta 31 13 280 P Bátaszék 8 810 P Medina 2 3 685 P Fácánkert 1 885 P Kocsola 2 1 010 P Kajdacs 2 4 080 P A fenti kimutatás szerint a megyében összedőlt, vagy megrongálódott az árvíztől, belvíztől 376 épület (egy kisebb dunántúli falun'ak is megfelelne ennyi épület!) és a kár összege meghaladta a 322 000 P-t. A legsúlyosabb károk a Duna, a Sió és a Kapos mentén keletkeztek. A Duna menti községek különösen a jeges árvizektől és a tavaszi zöldártól szenvedték sokat. A korabeli technikával, a gyenge és alacsony gátakkal nehéz volt a jégdugóktól szinte órák alatt keletkezett árvíz ellen védekezni. Szinte menekülni sem lehetett előle. Gyakran odaveszett egy élet minden eredménye: a ház, a háziállat, a bútor... Ha félreverték a harangokat, ha riasztottak egy- egy utcasort, nemigen volt idő másra, mint a legszükségesebb holmik összekapko- dására — és minden mást sorsára kellett hagyni. Minden élesebb kanyar számításba jöhetett, mint a jeges árvíz okozója. A Duna mentén akkor örültek az emberek, ha a folyam nem fagyott be, vagy ha alacsony vízállásnál állt be a Duna (azaz, ha alacsony vízállásnál szűnt meg a jégzajlás). Ilyen alkalmakkor jó esély- lyel számolhattak azzal, hogy egy kora tavaszi közepes magasságú vízállás megemeli a jeget és károk nélkül leúszhat az a Dunán. 1940-ben a posta, hogy növelje az állami bevételeket, amelyekből a károsultakat kívánta segélyezni, bélyeget és bélyegblokkot bocsátott ki igen tekintélyes felárral. (Megjegyezzük, hogy a Magyar Posta még másik két alkalommal is bocsátott ki árvízi bélyeget: 1913-ban és 1965-lben.) A hivatkozott körlevélben az Ipartestületék Országos Központja felszólította az építőmunkásókat, csak minimális haszon felszámolásával, tudásuk legjavát ádva vegyenek részt az újjáépítésben — ne nyerészkedjenek mások nyomorúságán. Milyen házak építéséről volt szó? A körlevél erről így nyilatkozik: „Az adott helyzetből folyó- lag az újraépítendő házak bár a követelményeknek megfelelők, de egyszerű kivitelűek lesznek; a helyi viszonyoknak megfelelően az esetleg rendelkezésre álló kő, vályog vagy vertfal felhasználásával is épülnek, s így főleg a kisebb kőműves és ács iparosoknak fognak munkaalkalmát nyújtani.” A körlevél megemlíti, hogy azok az építő iparosok, akik összefogva, csoportosan vesznek részt az újjáépítésben, mentesülhetnek a katonai szolgálat alól. „Kilátásba helyeztetett, hogy az ilyen építkezésnél dolgozó iparosok és ' munkásaik a katonai szolgálat alól felmentetnek”. Ez igen csábító, hatékony érv volt. Ne feledjük, Horthyék a „nemzetgyarapító” politika érdekében nagy tömegeket hívtak be rövidebb- hosszabb időre katonai szolgálatra. Ennek a természeti katasztrófának volt egy másik politikai vetülete is. Azok, akik elégedetlenül szemlélték, hogy magyar építőmunkások tömegesen hagyják el évről évre az országot és a fasiszta Németország háborús célú építkezésein dolgoznak, most abban reménykedhettek, hogy az Európa-szerte híres építőmunkásaink Magyarországon is találhatnak megfelelő munkaalkalmat. Történeti tény, hogy a Győrben meghirdetett militarizá- lási program gyors ütemű, erőltetett végrehajtása sem adott mindenkinek munkát, s miként a század elején Amerika, ezúttal Németország kecsegtetett kedvező munkával, jó keresettel, és gyors meggazdagodással. De — s ez természetes —, ugyanúgy, mint Amerika, Németország sem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. A tolnai, bátaszéki, hőgyészi, paksi és tamási kőművesek, a bonyhádi építőmunkások nem lettek gazdagabbak. Igaz, a magyarországi árvízkárok helyreállítása során sem gazdagodtak meg, de legalább itthon, Magyarországon dolgozhattak. Joggal következtethetne az olvasó arra, hogy az árvíz nyújtotta építőipari konjunktúra jelentősen változtatott az építőipar helyzetén. A Tolna megyei Levéltárban a közelmúltban elkészített tanulmány szerint — amely a kisiparnak 1920—1948-ig vizsgálta helyzetét — ez nem következett be. Mint a szerző írta: „Az építőipari termelés, amely a kisipar ágainak egész sorát foglalkoztatta, alig emelkedett. Varga József iparügyi miniszter 1940. november 18-án a képviselőházban az iparügyi tárca költségvetésének tárgyalása alkalmával tartott beszédében megállapította, hogy a kisiparosság a háborús gazdasági viszonyok következtében lényegesen rosszabb viszonyok közé jutott, mint az előző években volt. A nyersanyagbeszerzési nehézségek, a hitelezés terén beállottt általános korlátozások, a katonai szolgálatra való bevonulások, a lakosság vásárló- képességének eltolódása nem maradhatott hatás nélkül a kézművesiparra... A magánépítkezések pangása az építőipart és a vele kapcsolatos iparágakat sodorta nehéz helyzetbe.” Ezen a helyzeten az 1940. évi árvíz sem tudott segíteni. K. BALOG JÁNOS Ijjl'ilhjl iinijjB h iRsrn nrp I Fischer Leios I magyarországi I német íróval
