Tolna Megyei Népújság, 1979. november (29. évfolyam, 256-280. szám)
1979-11-04 / 259. szám
10KÉPÜJSÁG Gulyás Pál: Az utolsó ige Részletek Nem lehet megmozdulni. összevissza fecsegünk bár, mint friss patak vize csobog beszédünk —, a nagy hallgatások malomkövét szorítja ajkainkra — egy árnyék. Ó a röpke szó elillan mint egy madár. Az utolsó ige malomköve forog lassan fölöttünk, őrölve t életünknek útjait, szívünknek dobbanását... * Az élet robbanásai közelednek, az éjszakától villámok futnak szerteszét s elmossa könnyedet a zápor. Most emeld fel a szemfedőket ! Fut a halál mint egy katáng s az elemek rablánca csörren az anyag roppant torlaszán. * Könnyű annak, kinek nincs lelke, lépni kevélyen és elszántan az ágyúk dörgése között, a háború vak viharában, sárban taposni, agyra lépni, meszet önteni haragos tusák után vérre és észre, az őrültség lángtarajos forgatagában... Könnyű annak, akit a lélek nem emel, kit nem vonzott soha a Hold még, ez a földöntúli teher. * Ki adja vissza énnekem az első hajnal étherét? Há él még benned irgalom, hozz egy feledtető zenét! Ne azt, amelyik jéghideg csontbillentyűkön átszalad, — azt a zenét hozd, amelyik ott fekszik egy fűszál alatt! (Ezekben a napokban emlékezünk a költő születésének SO. évfordulójára.) Szendergés Ihász-Kovács Éva: Dalaim piros virágok — Emlékszel? — egy reggel megbeszéltük, hogy megkeressük jeltelen sírját Anyámnak. Szél is elállt. Nap belesápadt, de Te piros volánnak igazítod hogy idő-kocsikon s kukoricák óceánja mögött nekivágjunk, s elindulunk megkeresni anyánkat. Ezek akácok — mondod és jól tudom azt is, hogy felszívódott, fönt énekel a fényes levelekben, szemben a temetőkapuval, szemben a szívemmel. Mit adott Ö neked, emberiség? s mit vétett azzal, hogy elvetélt porszemeit itt melengeti nap, szertehordja a szél, feloldja harmat és sugárzás? Te csak áss és keresd meg a fényt, azt, amely életre hívta, amely a Dalt kicsikarta, keresd köznapok igazában, testvérszemek rengetegében, keresd Anyánkat szélben, imára kulcsolt hóbuckák között.... A Tavasz rég elköltözött. Akkor temettek, akkor temették, mikor az ereszek megállóin visszatértek kis batyuikkal a fecskék, emlékem, emléke jeltelen marad. Nem várhatok meg több nyarat. Anyámmal lakom a levelekben, éneklem az akácok dalát minden reggel; hangjegyekké-vált lelke itt zeng valahol, ahol sármány meg málinkó dalol; rézvirág apró bíbora holnapot ér, aki tud szeret, aki bír, remél.,. Szentendre A művésztelep kertje Kreiss Gábor fényképe 1979. november 4. Csák Gyula: WM W WW OESO j Avatták a kultúrházat és ebből az alkalomból bált rendeztek a faluban. A legény egykedvűen és kissé unatkozva lézengett a sokadalomban. Ámbár nagyokat kurjantott olykor, Ha ismerősre talált, vállára vertek neki is, ő is a cimboráknak, de egy perc múltán már nem volt mit mondania, s nem érdekelte, amit neki mondták. Ki merre dolgozik, mennyit keres, hol lehetne még többet keresni? — és kész. Minden más csak szószaporítás. Fél éve, hogy leszerelt, s akkor gépkocsi- vezetői képesítést és egy táskarádiót hozott haza magával, továbbá néhány „be- köpést”, amelyek közül főképpen azzal aratott sikert cimborái körében, hogy „olyan vagy, mint egy üzbég versenykecske”. Nem sokáig fogta otthon a hely — városba ment dolgozni. Munkásszálláson lakott, most látogatóba jött, s ha már meghirdették ezt a bált, elment megnézni, hogy „milyen itthon a piac?” Sok volt körülötte az ismeretlen fiatal, akik azóta nőttek fel, amióta ő bevonult, meg eljárt dolgozni. „Nem való vagyok már ide” — gondolta, és mindinkább idegenkedve figyelte a hullámzó sokaságot. Rossz kedve ellenére mosolyognia kellett néha, amikor észrevette, hogy az újonnan eladósorba került lányok némelyike bűvöl- getni próbálta bociszemeivel. „Mit akarsz, kis húgyos?” — mondta nekik a tekintetével. Sodródott a tömeggel a bálteremben, aztán csupán azért, hogy ne múljék el a nap anélkül — lekért egy lányt. A legcsino- sabbat kérte le mindazok közül, akiket eddig látott, mert hiú ember volt és ügyelt rá, hogy olyan partnere legyen, akivel „nem lehet lebőgni”. — Hogy mondta a nevét, kedves? — kérdezte leereszkedő fölénnyel, s a gyors ütemű zenére szándékoltan lassan lépkedett, hogy kinyilvánítsa erősebb akaratát. — Eszter — felelte a lány. — Jól táncol — folytatta a beszélgetést a legény. A leány úgy bólintott, mint aki megszokta és unja az ilyen bókokat. A legény új mondatra készült, de ebben a pillanatban lekérték a lányt. A büfébe ment és grogot rendelt. Korábban féldecizett, de most grogot akart. Ezt a katonáéknál tanulta, a felderítőknél, ahol sok színű társaság préselődött egybe, és sok mindent lehetett tanulni. Azóta mindig grogot ivott, ha „feldobott” hangulatban volt. Megmagyarázta a csaposnak: miképpen keverje össze a cukrot, forró vizet, rumot, s élvezte; hogy néhány pillanatig az érdeklődés gyűrűjébe került. Aztán igyekezett vissza a bálterembe. Olyan buzgalommal furakodott előre, mintha megállapodott volna valakivel, aki visszavárja. A lány még az előbbi fiúval táncolt, tehát nem kérhette le. Hirtelen ötlettel 'nyakon csípett egy közelében bámészkodó ifjút. — Megtennél egy szívességet, Kelemen? — Dávid vagyok — felelte a fiú némileg sértetten. — Na hát, én Góliátot csinálok belőled. Látod azt a lányt? Abban a piros ruhában, barna hajjal? Odalépsz hozzá és lekéred. — Nem tudok rokizni. — Akkor keringőt jársz. Ne törődj vele, ott leszek a nyomodban. Előreküldte a fiút, s egy perc múltán ő is a lány mellett állt. — Szabad? — hajolt meg diadalmasan, ám de ugyanebben a pillanatban másik legény is táncra kérte a lányt, aki hirte- lenében nem tudta: miképpen döntsön. — Egy az ízlésünk, pajtás — mondta a katonaviselt gúnyos mosollyal, aztán kicsikét félretolta a kakaskodni készülő másik fiatalembert. — Ne légy szomorú. Majd legközelebb... Átkarolta a lányt és eltáncolt vele. — Maga mindig ilyen erőszakos? — kérdezte a lány. — Nézze, kicsi Eszter, maga körül olyan nagy a forgalom, hogy nem férhetek másképpen a közelébe. — Pedig ez magának most nagyon fontos lett... — Nem most lett fontos. Régóta figyelem magát, nemcsak itt a bálban, hanem már korábban is, évek óta követem minden lépését, és csak a megfelelő alkalomra vártam, hogy... Megindult a malom. „Nyomta a sódert” a legény. Őrölte az időt és az áldozat ellenállását. Lapátolta a szavakat, mint a világ minden udvarló legénye, s csak az a csodálatos, hogy az ilyen talmi szótenger hullámcsapásaitól olyan gyorsan összeomlik a másik nem védelmi rendszere, akár Jerikó falai a harsona hallatára. A leány, távolságot tartva, kicsikét lebiggyesztett ajakkal hallgatta, olykor azonban feltekintett, s érdeklődéssel figyelte a nekihevült legényt, aki bőségesen sorolta az elmúlt időkben megragadott alkalmakat, hogy ha csupán egy pillanatra is, de megláthassa „szíve választottját”. — Csak az az érdekes — mondta a lány —, hogy apukámat két hónapja helyezték ide, a vasúthoz. Azelőtt soha nem voltam itt. Hátravetett fejjel nevetett, annyira mulattatta a legény megrökönyödése. — Akkor is igaz, amit mondtam — folytatta a legény egy kis szünet után. — Ha nem láttam is, láttam magát. Legalábbis: mindig akartam látni. Ezután pedig egész biztos, hogy mindig akarom látni... Búcsúzásnál sután sikerült a csókja, mert a lány, akár a füst, kiúszott a karjai közül, s igyekezett szigorú tartású két nagynénje után, akik a helyes magaviselet zsandáraiként lépkedtek a helytelenül vi- háncoló, felhevült fiatalság között, az eperfákkal szegélyezett báli utcán. Derengett a hajnal, hűvösség borzolgatta a legényt, de konok elszánással követte az előtte libbenő-pirosló gyönyörűséget. Volt egy pillanat, amikor hátrafordult a lány, röpkén a legényre nézett, aki ettől a nézéstől úgy érezte hirtelen, hogy el kellene mozdítani egy hegyet, de nem volt hegy az alföldi faluban. Az égre nézett, hogy azzal kellene talán valamit kezdeni. Egyszer csak megállt, hosszan maga elé nézett, és azt mondta magának: „Lehet, hogy becsavarodtam?” Az udvar hátuljánál, a kerítésükön mászott be, és egyenesen az istállóba ment. Ott akart ledőlni a hátralevő pár órára, hogy ne zavarja fel szüleit. — Hol a szakramentumban csavarogsz ilyen sokáig?! — szólt rá apja a kút mellől. Már ébren volt, vizet húzott az ellős tehénnek. — Eldumáltuk az időt a haverokkal — dünnyögte a legény, s igyekezett az ólba, hogy ne kelljen apjával vitázni. — Eldumáltuk... Mindjárt reggel lesz... — morgott az apa. — Maga fekszik itt a vackon? — Ledőlhetsz, ha akarsz. De nem sokáig alhatsz már. Hanyatt feküdt a legény, és nézte a hajnali félhomályt. Apja halkan csörgött a vödörrel. — Mondja — szólalt meg a legény —, gondolt már maga arra, hogy milyen pocsék az élet? — Jobb lenne, ha bemennél. Hűvös van itt. — Hát arra gondolt-e, hogy milyen felséges dolog az élet? — Aludj, mert mindjárt kelned kell. Megy a vonatod. „Igen — gondolta a legény. — Megy a vonatom. De nem megy már sokáig. Valószínűleg hazajövök.” — Sóhajtott és a fal felé' fordult. Nézte a vékony mészréteg alatt dudorodó szalmaszálakat, a fal testének finom erezetét. Sóhajtott és azt mondta: „Úgy látszik, csakugyan becsavarodtam”. Lehunyta a szemét és megjelent előtte a bál, meg a lány. MISZLAI GYÖRGY Októberi kert Világítanak sárga dáliák, s vérük hullatják kána indikák. Fölöttük meleg, őszi nap ragyog, s rájuk mosolyognak a csillagok .,.. Folyondár Későn gondoltad rá magad, hogy megmutasd virágodat. Tündöklésed nem sokat ér: egy reggel megdermeszt a dér!.., Szüreti négysoros Babits borong a szalviák fölött, s hallgatja a zsibongó tömeget, mely karneválos kedvbe öltözött, s tart hejehujás szüretünnepet... Mi lesz?! Szemed tükrében ott látom magam, és lubickolok benne boldogan. De mi lesz, ha nem nyitod rám szemed és csókja többé rám már nem nevet?!... I
