Tolna Megyei Népújság, 1979. november (29. évfolyam, 256-280. szám)
1979-11-04 / 259. szám
1979. november 4. Képújság n Kódextöredékek kutatása NDK-művészek kiállítása mohácsi vész előtt hazánkban virágzott a könyvkultúra. A királyi udvar, a humanista főpapok, a pálos, jezsuita, domonkos kolostorok könyvtáraiban szorgalmasan másolták és sokat olvasták a kézzel írt díszesebb, vagy egyszerűbb kivitelű könyveket, a kódexeket. Mezey László professzor megpróbálta számszerűen meghatározni, hogy hozzávetőlegesen hány kódex lehetett a középkori Magyarországon. Számításai elég bonyolultak, hosszadalmasak, ezért csak a végeredményt ismertetem: egyházi tulajdonban, a különféle kolostorok, apátságok, prépostságok, nagyobb plébániák birtokában legalább 35 000, Mátyás király, a humanista főpapok és világi nagyurak könyvtárában pedig további 10 000, összesen tehát legkevesebb 45 000 kódexet őriztek. Ennek még egy százaléka sem maradt korunkra, ha a külföldön őrzött példányokat is hozzászámítjuk, számuk akkor is 400 alatt marad. A vallásháborúk, a török uralom, a különféle hadjáratok, szabadságharcok során a könyvpusztulás hallatlan mértéket öltött. De nemcsak a tűz és a harci cselekmények pusztították a könyveket, hanem a közöny is. A protestánsok nem őrizték a katolikus liturgiát tartalmazó műveket, de sokszor még a katolikusok sem. A horvátországi Lepoglaván élő pálosoknak például, mikor 1600-ban saját miseszövegük helyett a rómait fogadták el, gyönyörű kiállítású kéziratos misekönyvükre nem volt szükségük, ezért lapjaiba könyveket kötöttek. Tették ezt ők is, mások is takarékosságból. mert a legrégibb kódexek anyaga finoman kidolgozott állatbőr, pergamen, tehát olyan időálló anyag, amelyért így nem kellett külön pénzt kiadni. Érdekes bizonysága ennek a nagyszombati könyvkötőknek egy XVII. századi árjegyzéke. A munkájukért fizetendő összeget a könyv nagysága és a bőr minősége szerint határozták meg, ha azonban — tették hozzá — a kötéstáblához teleírt pergament használtak „az ár megfelelő módon csökken”. Az elégetett, megsemmisült kódexeket természetesen nem lehet a semmiből visszahívni, de nem minden régi kéziratos könyv tűnt el egészen. Egyes részeik a későbbi korszakban nyomtatott könyvek kötéstábláiban, kötéstömítő anyagában, ezenkívül iratborítókban korunkra maradtak. » Ezeknek a kódextöredékeknek rendszeres számbavételét és feldolgozását kezdte meg 1974. januárjában egy munkaközösség Mezey László vezetésével, a Kulturális Minisztérium anyagi támogatásával és az Eötvös Loránd Tudományegyetem régi magyar irodalomtörténeti tanszékének segítségével. A munka a budapesti Egyetemi Könyvtárban indult meg és folytatódott a Római Katolikus Hittudományi Akadémia és az esztergomi főszékesegyház könyvtárában. Ezekben található ugyanis a legtöbb olyan könyv, amit már a középkorban Magyarországon használtak. A munkaközösség tagjai először átnézik a kijelölt könyvtárak régi anyagát: melyikben találhatók kódextöredékek, fragmenták. Ezek a kötetek a restaurátorokhoz kerülnek, akik a pergamendarabokat gondosan lefejtik, megtisztítják, konzerválják. Ezután a töredékekről másolatokat készítenek, hogy a könnyen pusztuló eredetit minél kevesebbszer kelljen kézbe venni. A további vizsgálatokra az Akadémia könyvtőrténeti bizottsága részletes szabályzatot dolgozott ki. Ennek értelmében az írás jellege alapján igyekeznek kideríteni a keletkezés helyét, idejét és megpróbálják megállapítani az egykori tulajdonosokat, valamint azt, hogy hol és mikor használták fel kötésre. Ezt követik a szövegkritikai vizsgálatok: melyik szerző milyen műve, mennyiben tír el a mű eddig ismert változatától. Eddig mintegy 800 töredé-, két vettek számba. Ennek kétharmada liturgikus tárgyú, misekönyv, breviárium, graduále. Sok bennük a hangjegyes anyag, akad köztük egy XIII. századi kétszó- lamú himnusztöredék is. A harmadik harmad tartalma nagyon változatos, szentbe- szédgyűjtemények mellett az egyetemeken tanított tárgyakról szólnak, egyházi és világi jogról, filozófiáról, orvoslásról. Korábban az 1200 előtti időkből csak 8 hazai származású kódexet ismertünk, ennek alapján még könyvírásunk történetét sem lehetett megírni. Most viszont kb. hatvan XII. századi vagy még korábbi eredetű töredék vált ismertté. A feltárás azonban nemcsak a könyvtörténet kutatói számára szolgáltat értékes adatokat, hanem alapvető fontosságú a középkor eszmetörténetére. A feltárt anyagból megtudjuk,, hógy az egyes századokban mit olvastak Magyar- országon, mit tanítottak az iskolákban, milyen dallamokat énekeltek a templomokban. A kódextöredékek ugyanazt jelentik a művelődéstörténészeknek, mint az építéstörténészeknek az alapfalak, ablaktöredékek: műemlékek hiányában ezek alapján rekonstruálhatják a múlt alkotásait. A hangjegyes anyagból már tartottak zenei bemutatót, ahol az érdeklődők megismerkedhettek középkori énekkultúránkkal. Az egész fragmenta-kutatás részletes tartalmi vizsgálatát és értékelését tanulmánykötetek fogják tartalmazni. Megírásuk folyamatban van. VÉRTESY MIKLÓS a História 21 Második számához érkezett a történet- tudományi ismeretterjesztő folyóirat, a História, a szerkesztők minden bizonnyal értékesítették az első szám tapasztalatait. A színes borítón Anonymus alakja látható, a városligeti szép szobor kitűnő felvételén (a szobrot Ligeti Miklós alkotta, örömmel tudtuk volna meg, ki készítette a remek fotót) még zöld lomb tükröződik, ugyanígy hervadhatatlan Anonymus megoldhatatlannak tűnő talánya is. Az eddig róla tudhatok és eddigi ismereteink, módszereink nem engedik felfedni a történetíró kilétét, bár megoldásra mindig olvashatunk kísérleteket még napjainkban is. A talány lassan negyed évezrede izgatja a szaktudományt és a közvéleményt, ezúttal Kristó Gyula mutatja be az „Anonymus-kérdés” új fejleményeit, a lehetőségeket és az új kísérleteket. Megoldást természetesen nem ad és nem is ígér: ennyiben újszerű. Ha ez újabb számot összehasonlítjuk az előzővel, akkor szembetűnő, hogy nemcsak a forma és tipográfia változott, de a lapokon olvasható alapos és élvezetes stílusú tanulmányok (végtére is bizonyos az, hogy egy jó történésznek nemcsak szaktudósnak, de jó tollú írónak is kell lennie, és ezeknek a mostani tanulmányoknak szerzője mind ilyen) témaköre is. Hozzávetőlegesen fele-fele arányban találkozunk a világtörténelem, illetve a magyar történelem eseményeivel, a huszadik század történetét elemző tanulmányok száma jelentősen megnövekedett. Az egyetlen ókori témájú írást, Castiglione László Pompei múltjáról és jelenéről szóló tanulmányát a Vezúv kitörésének 1900. évfordulója tette időszerűvé. A középkorról és „környékéről”, az elmúlt század történetéről az említett Ano- nymus-íráson kívül Mákkai László (A gyermek a középkorban), Szakály Ferenc (Délszláv menekültek a középkori Magyar- országon), Bölönyi József (Országzászlósaink az újkorban) és Petneki Áron (A borivás ártalmáról) tanulmányai szólnak. Az elsőnek nyilván a gyermekek nemzetközi éve, a másodiknak a „Mohács-kérdés” napjainkban is állandó izgalmai adnak különös aktualitást, az utóbbi két írás pedig szinte egészen átvezet a huszadik századig. Petneki az olvasót „őseink asztalához” hívja meg, közben egy 17. századi mértékletességi fogadalom felidézésével mutatja meg az említett kor étkezési és mulatozási szokásait. A régmúltat tárgyaló egyéb írások közül külön szót érdemel Benczédi László vitázó tanulmánya, melyben a szerző A trombitás című film történelmi hitelességével, egyben a kuruc kor néhány érdekes problémájával foglalkozik. Az elmúlt századot, egyben Amerika történetét Urbán Aladár idézi meg, gyermekkorunk álmát. Vadnyugat hőskorát elemezve. Anderle Ádám pedig egy modem kori héroszt, Sandino tábornokot, a forradalmi gerillavezért, Nicaragua megalapítóját idézi elénk. A recenzens számára a legújabb magyar történelemmel kapcsolatos négy tanulmány volt a legérdekesebb. Erényi Tibor néhány szaktudományi kérdést is felvillantó írása Kunfi Zsigmond életútját, politikai fejlődését és alakját mutatja be két folyóiratoldalon, Pölöskei Ferenc Bethlen István pályaképét rajzolja meg, útját az ellen- forradalomhoz, Horthy Miklóssal való kapcsolatait elemzi, majd miniszterelnökségének, a „konszolidációnak” idejét. Juhász Gyula az eléggé légváras béketapogatózásokat idézi, amelyeknek 1943-ban Kál- layék számára valóban kevés alapjuk és lehetőségük lehetett. Esti Béla pedig a „boldog békeidők” magyar munkásságának életmódját elemzi, a tanulmány mellett kitűnő dokumentumképekkel is. A jól megválogatott, sodró lendületű tanulmányok mellett kitűnő a szám teljes képanyaga, és ebben a témában olvashatunk itt egy pályázatról is. Ki-ki keressen közlésre a családi képalbumokból közérdekű felvételeket. Valóban érdekes sorozat kerekedhetik. Elgondolkodtató végül a történelmi egyetemi felvételi vizsgák több oldalról való elemzése a lapban, érdekesek a szerkesztőséghez írt levelek is. Az utolsó oldalon Glatz Ferenc az „önkritikus történettudomány” szükségességével foglalkozik, újabb tűnődésre késztetnek megállapításai. BODRI FERENC Az NDK fennállásának 30. éves jubileumára képzőművészeti kiállítás nyílt a Műcsarnokban. A tárlaton az NDK fiatal képzőművészei mutatkoznak be a magyar közönség előtt. Monika Gelsdorf: Frieda G képe Detlef Hermann: Szerelmespár Bencze László: Jegyzetek a kórházágyon Kint voltam másfél órát járni a szanatórium parkjában, erdőben. Hó. Szép nagy cseretölgyfák. Mintha öntöttvas darabokból készült kis, szabálytalan hasábocskákból hegesztett oszlopok lennének. Ilyennek, ennek még sohasem láttam a fákat. A Svájcban élt, erdélyi származású Kemény László plasztikája jutott eszembe, olyan különös volt, hogy ezek az élő organizmusok kikerülhettek volna egy vasöntödéből, melynek hulladékelemeiből egy gigász-kovács amúgy melegében valami mágneses eljárással húzta-hegesztette volna össze hengeres tömbökké... Ezt jobban meg kell még figyelni (van itt még négy napom a műtétig: naponta másfél órát ezzel fogok eltölteni.) Megfesteni is lehet: szürkék-feketékfehérek szövedékében. De plasztikát csinálni belőlük; vagy 6—8 ilyen hengert megkomponálni egy szabálytalanul alakított térségben! Fehér, kikopá- csolt márványtalapzaton igazán hökkentő lenne! Két rajzom: az első próbálkozások. Most, hogy itt vagyok a műtét előtt, ami elhúzódott négy nappal, legalább kihasználom az időt. Ezek a feszítőerőtől kipattogzott kérgű vasoszlopok, a föld elementáris, megdermedt gejzírjei: ez a motívum, amelyikkel ma még ki lehet fejezni az erdőt. Mindenfajta művészettörténelmi szemlélet — romantika, realizmus, naturalizmus, impresz- szionizmus, posztimpresz- szionizmus, expresszioniz- mus — bedugult, elmesze- sedett. És az absztrakt szemlélet is „szkleroti- kus”; hiába: élet és művészet nem szorítható az elméletek Prokrüsztesz- ágyába. írtam X-nek: legközelebb hozzon egy jó fotómasinát, s csináljon egy tekercs felvételt ezekről a hegesztett-héjú óriásokról. Jó — felnagyított — fotókon végig lehet analizálni azt a formastruktúrát, ami a növekedés-feszülés kínjából keletkezik... Ilyen analitikus megismerésből egy sor kép, rajz, sőt (miért ne?) még szobor is keletkezhet! Nagyon, nagyon izgalmas „felfedezés” ez számomra. No lám: felfedeztem az öröktől-valót. Mert a növekedés kínja: nemez a kozmikus lét (s benne az emberé is) leglényege? Ma február 14-e, szombat. Még holnap, vasárnap. Aztán a hétfő — kedd már a késé. De a két nap az enyém még! Klaus Staps: A Dominguez család
