Tolna Megyei Népújság, 1979. november (29. évfolyam, 256-280. szám)
1979-11-23 / 274. szám
1979. november 23. Képújság 3 Takarékosság - mindenütt Az iskolai takarékosság és a szülők pénztárcája Takarékoskodni minden egyes gazdasági egység, intézmény, üzem és szövetkezet másként tud. Ennek módját a termelés szerkezete, struktúrája határozza meg, méghozzá úgy, hogy semmiképp se váljék a minőség rovására. Az OTP és a Tolna megyei Népújság szervezésében megtartott közgazdasági ankéton erről szólt a megye néhány ipari, mezőgazdasági üzemének és szállítási vállalatának vezetője. Az iskolai takarékosság eredményeiről, a tanulók megtakarításainak és a szülők jövedelmének összefüggéseiről, a takarékosságra nevelésről Stocker Mihályné, az OTP közgazdásza beszélt. A takarékpénztár betétfajtáinak egyik legrégebbi formája az iskolabélyeg. Igaz, hogy a betétágazaton belül ez a forma nem tesz ki jelentős hányadot, mégis szép eredményeket tud felmutatni; az évi közel hatmillió forintos bélyegeladás kömmel 2—5 forintonként jön össze. Az utóbbi évek eladási formáját nézve tapasztalható az érdeklődés némi lanyhulása: a megtakarítások összege alig, vagy csak igen kis mértékben emelkedik. Ezt nem a gyermekek passzivitása okozza, hanem inkább az, hogy az 1970-ben indult ifjúsági takarékbetét korszerűbb és előnyösebb formát kínál, főképp a középiskolások, illetve a 15—30 évesek számára. Együttesen nézve: a fiatalok takarékoskodása nem csökkent, de az új forma belépésével az érdeklődés megosztódott és ez nem negatív jelenség. Adatokkal bizonyítható, hogy az iskolai takarékosság nem jelent megterhelést a családoknál. Az 1978/1979-es tanéviben egy-egy tanuló átlagosan 185 forint értékű bélyeget vásárolt, s ez nem több havi 20 forintnál. A gyermek bélyegvásárlása a család kersetének fél százaléka alatt van. Persze az átlag mindig elvonatkoztat az egyedi esetektől, körülményektől. Ennek ellenére a legnagyobb, egy tanulóra eső bélyegeladásit elért iskolákat nézve sem több a szülők keresetének megterhelése havi 1,3 százaléknál. Udvariban 872 forint, | Nagyszékelyben 626 forint, Bonyhádon 600 forint, Izményben 529 forint, Grábócon 470 forint, volt az egy tanulóra jutó bélyegvásárlás. Azt, hogy ez sok vagy kevés, nem annyira a család lehetősége, mint inkább a gyakorlat határozza meg, amely alapján a gyermek számára a bélyegvásárlás, illetve takarékosság lehetővé válik. A szülő és a gyerek viszonya, ebben a látszólag kis jelentőségű pénzügyi kapcsolatban, igen lényeges nevelési kérdés. Felveti azt, hogy mikor, miért és menyStocker Mihályné nyi pénzt kap a kisiskolás és a nagyobb diák. Igen nehéz arra válaszolni, hogy mit jelent a takarékosságra nevelés és ez hogyan valósítható meg. Nem is a takarékpénztár feladata ebben állást foglalni. Az azonban bizonyos, hogy az iskolai takarékossági mozgalom önmagában nem lehet eredményes, csak akkor, ha a pedagógus aktívan vesz részt a bélyegforgalmazásban. Az iskolabélyeg mint forma, csak lehetőség a szülő számára, olyan lehetőség azonban, amelyet fel lehet és fel kell használni már iskolás korban a későbbi gazdálkodási szokások kialakításához. Egyetértve a pedagógusok igen sokszor hangoztatott véleményével, a családok többségében a gyermekek soha nem kapnak pénzt sem a jó jegyekért, sem a segítségért. Sok szülő felismerte, hogy a rendszertelenül adott kisebb- nagyobb összegeket a gyerek többnyire azonnal el is költi, s ezért rendszeresen megszabott összeget kap saját céljaira. Előbb heti 10, majd havi 50 forintot, később a növekvő kiadásokhoz igazodva, több pénzt. Ebből iskola- bélyeget vesznek, majd a gyermekújságokat vásárolják, a tanszerek pótlását is megoldják, később pedig az iskolai kiránduláshoz szükséges összeg egy részét is ösz- 6zegyűjtik. Bizonyára még számos módszer lehet célravezetőbb, mégis eléggé egyértelmű, hogy az iskolai takarékossági mozgalom azzal, hogy egyáltalán van, még nem nevel, nem segít a szokások kialakításában. A bélyegvásárlásnak, különösebb cél nélkül a gyerek számára nincs jelentősége, nem saját ügye, s többnyire nem is érti. így azitán a tizenéves kor táján már „ragasztgatásnak” minősíti az egészet. A pedagógusok munkája és az akcióle- hetőség, de szülői ráhatás nélkül nem tud kellő eredményt felmutatni a takarékosságra nevelés terén. Az iskolai takarékossági mozgalom nevelő hatása döntően a szülő hozzállásán múlik, s azcm, hogy miként teszi elképzelései megvalósításának eszközévé ezt a lehetőséget. A hazai élelmiszer-termelés versenyképessége Nyilatkozik az Agrárgazdasági Kutatóintézet igazgatóhelyettese — A munkamegosztás állandó fejlődése az élelmiszer- termelés egybefüggő láncolatát mind jobban felszabdalja. Enélkül nem is képzelhető el nagy sorozatú és szalagszerű termelés a mező- gazdaságban és az élelmiszer- ipariban. Most az a feladat, hogy átfogó koordinációval és irányítással, a szakosodással és a koncentrációval bizonyos fokig szétszabdalt, de egyébként szervesen összefüggő tevékenységeket még egységesebb szempontok alapján szervezzék meg az élelmiszertermelés legkülönbözőbb területein — mondotta Marillái Vilmos, az Agrárgazdasági Kutató Intézet igazgatóhelyettese az MTI munkatársának arra a kérdésére, hogy az élelmiszertermelés növekvő feladatai a következő időszakban várhatóan milyen belső és vállalatközi mozgást hoznak létre és hogy a nagyobb követelmények hogyan jutnak- érvényre az erősödő piaci versenyben. — Az intézeti kutatások szerint nem a vállalatok további összevonására és a sokszor csak körülményesen irányítható nagyobb szervezetek létrehozására van szükség a magyar élelmiszer- termelés tartalékainak felszínre hozásához, hanem aZ önmagukban is életképes, specializált vállalatok termelési és gazdasági koordinációját kell előtérbe helyezni. Mégpedig minden esetben a kölcsönös anyagi érdekeltség alapján. Az élelmiszergazdaság vállalatainak életét és fejlődését sok tekintetben az határozza majd meg, hogy mennyire lesznek képesek a piaci igények nyomon követésére, „befogadására”, továbbá a gazdasági élet nyíltabbá válásához való alkalmazkodásra. Erre csakis akkor van esélyük, ha a piaci hatásokat nemcsak „eltűrik”, hanem az olajozottan működő szervezeti keretek között, a kölcsönös előnyöket figyelembe véve, tevékenyen választ is adnak a piac „kihívásaira”. Az a kérdés, hogy miből, mennyit lehet eladni a jövőben, egyre inkább a minőségtől függ. A magyar élelmiszeripari termékeknek élesedő konkurrenciaharc- ban és jól felkészült versenytársakkal szemben kell helyt- állniok. Az áru külső megjelenése, az élenjáró nemzetközi színvonalat jelentő belső érték állandósága, egyre inkább olyan követelmény, amelynek a szabályozórendszerben is kifejezésre kell jutnia. Az agrár-gazdasági kutatások a verseny- képesség fokozásának új követelményeit részben a szabályozórendszer oldaláról vizsgálták. Arra a megállapításra jutottunk, hogy a szabályozórendszernek az össztársadalmi érdeket mindinkább közös sávba kell terelnie a vállalati érdekkel azért, hogy a piaci igényeket a mezőgazdasági és az élelmiszeripari üzemek közvetlenebbül szinte mindennapos muníkájukban is érzékelhessék. Versenyképességünk fokozásánál alapvető még a műszaki fejlesztés, a műszaki színvonal folyamatos emelése. A következő időszakban itt is hangsúlyozottabb lesz a követelmény: nem ágazatonként kell bővíteni a lehetőségeket, hanem összehangolt, együttes előrelépésre van szükség. A tervezőknek, a beruházóknak és az üzemi szakembereknek összefüggő rendszerben kell gondolkod- niok. Más kérdés, hogy a műszáki fejlesztés gyártó- és szállítóibázisa — a jelenlegi beszerzési lehetőségek ismeretében — zömmel sajnos nem a hazai ipar lesz. Az élenjáró külföldi technika befogadására kell felkészülni úgy, hogy ezeket a vásárlásokat a további jó élelmiszer- gazdasági exportteljesítmények is megalapozzák — mondotta befejezésül az igazgatt óhelyettes. Nincs bukott tanuló A tanács kilencszázezer forintot adott az iskola átépítéséhez, ehhez a mado- csaiak másfél millió forint értékű társadalmi munkát tettek hozzá. így sikerült központi fűtéses, jól felszerelt szaktantermeket kialakítani. Nagy Zoltánná, aki 1975 óta az iskola igazgatója, elmondta, hogy az iskolában nem buknak meg a gyerekek. De ezt nem a követelményszint csökkentésével érték el, hanem következetes, kemény munka eredménye ez a szép siker! Nem tűrik a hiányzásokat. A gyengébb tanulókat plusz figyelemmel kísérik, korrepetálásokat szerveztek számukra. Jó kapcsolatot építettek ki a szülőkikel, értésükre adták, hogy gyermekük érdeke megköveteli, hogy otthon is többet Az ötödik osztály élővilágórája a biológiai szaktanteremben foglalkozzanak vele. Sokat ami az utóbbi időben nagyon jelent az óvodai előkészítés, jó. Persze a szaktanárok hozzáértése és a modem eszközökkel felszerelt szaktantermek járultak legnagyobb mértékben hozzá a sikerekhez. A magyarteremben például minden két gyerekre jut egy érltelthiező szótár, és valóságos kis könyvtár van itt a kötelező olvasmányokból. Az élővilágteremben lepke- és bogárgyűjtemény, kitömött madarak, belső szervek bemutatására alkalmas, szétszedhető bábuk, és sök-sok színes rajz segíti a tananyag megértését. De so- rolhaltbánk a többi terem felszerelését is. Eredményeiket bizonyítja, hogy a középiskolákban, szakmunkásképző intézetekben továbbtanulók szinte kivétel nélkül megállják a helyüket. (Madocsai magazinunk holnapi számunk 4. oldalán jelenik meg.) Saabfilyoiők - 1SBO A nyereségérdekeltség követelményei Ami már eddig megjelent írásainkból kiderült: a gazdálkodás nyereségérdekeltségű marad. A vállalatok érdekeltségének középpontjában változatlanul a nyereség áll. Szintén láttuk azt, hogy 1980. január 1-től az árakon keresztül a nyereség jobban kifejezi majd a gazdálkodás hatékonyságkülönbségeit. Ez egyben azt is lehetővé teszi, hogy a vállalati tevékenység elbírálásában a nyereségnek főszerepet teremtsünk. Másként fogalmazva: a vállalati nyereséghez szorosabban kötődik a válalati és az egyéni érdekeltség. így nincs arra szükség, hogy a szabályozás a gazdálkodás eredményeit a jövedelmek elvonásával befolyásolja. A módosuló jövedelemszabályozás feladata, hogy a népgazdasági tervvel összhangban (s az egyensúlyjavítás igényei szerint), jobban központosítsa a jövedelmeket, egyszersmind tegye lehetővé az önálló gazdálkodáshoz szükséges vállalati források képződését. A szabályozás abból indul ki, hogy a termelői árrendezés hatására javuló piaci egyensúly mellett nő a vállalatok érzékenysége költségeik alakulásával szemben. (Jobban kibontakoznak a termelési tényezőkkel való ésszerűbb gazdálkodás iránti belső igények.) A vállalatok továbbra is önállóan dönthetnek — az adózás után — alapjaik felosztásáról, felhasználásáról. Nézzük meg mindezt közelebbről is. Mind tudjuk — a jövedelemszabályozás szorosan összefügg az árrendszer reformjával, vagyis alapvetően megváltozik a gazdasági tevékenység révén keletkező tiszta jövedelem szerkezete. Legszembetűnőbb változás: megszűnik az eszközlekötési járulék, mérséklődik a bérjárulék. Ugyanekkor növekszik a forgalmi adók és a különbözeti termelői forgalmi adók szerepe — súlya. Mindez — s az árakkal együtt — határozza meg egv vállalatnál, hogy milyen mértékű lesz a nyereség. A nyereségből a következő terheket kell leszámítani, illetve 1980. január 1. után a következő elvonások érvényesülnek (várhatóan) : Városi, községi hozzájárulás: 10—15 százalék, általános nyereségadó: 40—45 százalék. Az adók ilyen megállapítását az kényszeríti ki, hogy az állami bevételeket — éppen az egyensúly javítása érdekében — növelni kellett. A jövedelemelosztás új szabályának azonban van ezzel egyenrangúan fontos, másik feladata is: a vállalati jövedelmeket a hatékonyság szerint elosztani. Megszűnik az általánosan működő termelési adórendszer, szűk körre szorulnak vissza a támogatások, lényegében megszűnnek a nyereségadó-kedvezmények. (Bizonyos pénzügyi támogatások fennmaradnak meghatározott ideig, hiszen a zavartalan átmenet ezt megköveteli.) Ezzel is azok a tendenciák erősödnek, amelyekre már utaltunk: erőteljesebben differenciálódnak a vállalatok — tehát megbízhatóbban kiderül, hogy melyik, milyen hatékonysággal dolgozik — népgazdasági mércével mérve. S itt kap szerepet a norma- tivilás, amely leegyszerűsítve stabil, mindenkire egyaránt normaként érvényesülő szabályozást jelent. Ez másként kifejezve azt jelenti, hogy a szabályozás a gazdálkodók számára egységes követelményeket támaszt. Azonos feltételek között teszi lehetővé a jövedelemképződést és a jövedelem felhasználását. (Egységes mérce: ez a lényege a normativitásnak.) E fontos célt szolgálja az is, hogy a vállalatok mérlegükben el kell, hogy különítsék január 1. után a mérleg szerinti és az érdekeltség alapjául szolgáló eredményt. (Ez utóbbi a támogatásokat és az elvonásokat is tartalmazza.) A szabályozás célja világos: a gazdaságirányítás olyan vállalati mérlegekre kíváncsi, amelyekből kiderül, hogy a vállalati jövedelmezőségnek mi a forrása. Másrészt, kiderüljenek azok a tevékenységek, ahol célszerűtlen, méltánytalan a nyereségérdekeltség fenntartása. Ismételten szükséges hangsúlyozni — az adózásnak e rendszere tudatosan hat a differenciálódás irányába. Ezt még az is szolgálja, hogy a jövedelmezően gazdálkodók azonos nyereségtömeg és részesedési alap mellett nagyobb fejlesztési alapot képezhetnek, mint a kevésbé jövedelmező vállalatok. Egyszóval a differenciálás — alapmotívuma . az új szabályozórendszernek. Vajon miért? — nézzük meg az adózás, a jövedelemelvonás oldaláról. Eddig az a gyakorlat érvényesült, hogy a különböző hatékonyságú vállalatok feltételeit a szabályozó rendszer tulajdonképpen az adókkal — támogatásokkal, elvonásokkal — mintegy közös nevezőre hozta. Bebizonyosodott, hogy ez nem járható út tovább, mert ellene hat a hatékonyság javításának. A külső nivellálás helyett most normatív, egységes követelményekkel találkoznak a vállalatok; s e követelményeket azok fogják jól, jobban teljesíteni, ahol egyébként is gazdaságos az értékképző folyamat. De — s ez a lényeg — ehhez fűződik a népgazdaság érdeke is, hiszen a nemzeti jövedelem termelése itt a leggazdaságosabb. Itt szükséges zöld utat nyitni a fejlesztésnek, jobban megfizetni az alkotó tevékenységet, s ezért érdemes vállalni a differenciálás miatt származó nehézségeket, esetleges kedvezőtlen hatásokat is. Azt nevezetesen, hogy az egységes követelményekkel nem mindenütt tudnak majd megbirkózni, vagy könnyen megbirkózni. A fent leírtakhoz, a differenciálódást erősítő ösztönzőkhöz számos fontos gazdasági érdekünk fűződik: a termékszerkezet gyorsabb átalakítása, a veszteséges tevékenységek fölszámolása, illetve a szelektív fejlesztés fölgyorsítása — összességében a népgazdasági teljesítmény javítása. Ám ehhez önmagukban a szabályozók csak a feltételeket — láthatóan az eddigieknél sokkal jobb feltételeket — teremtik meg. Szükséges a közmegítélés, a szemlélet átállítása is a megszokott nivellálás irányából az egységes követelményrendszer tiszteletére. Azaz: elkerülhetetlen annak elfogadása, hogy erőforrásainkat, tehetségünket, minden rendelkezésre álló eszközünket a társadalmi érdek szerint kell fölhasználni. E tekintetben pedig az a célszerű, ha nem a gyenge eredményt elérők veszteségeinek pótlására használjuk, emésztjük fel a hatékonyan dolgozók hásznát. Hanem e hasznot ott fektetjük be, ahol az a leginkább kamatozhat, — a jövedelemelosztás új szabályai is ezt szolgálják. (Folytatjuk) MATKÖ ISTVÁN
