Tolna Megyei Népújság, 1979. október (29. évfolyam, 230-255. szám)
1979-10-14 / 241. szám
A NÉPÚJSÁG 1979. október 14. Parlamenti feljegyzések Köszönöm, jól vagyunk! Sodródom a büfé felé az országgyűlés őszi ülésszakának szünetében. Az enni-inni áramlók beszélgetésre lehorgonyzóit csoportokat hoznak mozgásba, törnek meg, de ez itt nem okoz még csak ideges szemöldökrándítást sem. A termeket és folyosókat meghitt zsibongás tölti be. Mondhatnám azt is, hogy a légkör családias. Úgy tűnik, hogy itt azok is nagyon régi ismerősei egymásnak, akiket nem láthatunk se ritkán, se gyakran a televízió képernyőjén, vagy az újságok hasábjain. Petri professzor, a szegediek egyik képviselője udvariasan maga elé terel, mikor a büféből már visszafelé igyekvők első hulláma megállít. S jaj! A velem nagyjából azonos korú képviselőnő majdnem ugyanúgy pillant rám, mint édesanyám tette szegény, ha 9 cigarettám hamuja figyelmetlenségből a szőnyegre hullott. Ez történt most, és a lábam ugyanolyan radírozásra mozdult, mint otthon, hogy eltüntessem a bűnjelet. A szürke szempár gazdája ezt látta meg és nem csodálkoznék, ha szégyenletemben meggyulladna még a fülem is. Kortyolom ezután a Traubit és figyelek, pedig már nem úgy, hogy a „hogy vagy?”-ra dukáló „köszönöm kérdésedet’’ elhangzása után nemcsak a kérdezett, hanem a hevesiek felelnek a zalaiaknak, és nem egyes szám első személyben, hanem így: — Köszönjük, jól vagyunk. Szóval, nem a „vagyok” járja, hanem a „VAGYUNK”. o Egyébként alighogy befejeztem esedékes tévelygéseimet a számomra újra meg újra labirintust jelentő parlamenti folyosókon, s rábukkantam előbb az MTI-sek, majd a televíziósok nyüzsgő sokadalmára, Daradics Ferenccel találtam magamat szemben, még az ülésszak megnyitása előtt. Túl a földiek közt helyénvaló örvendezésen, elmagyarázta, hogy a tolnai képviselők a sajtópáhollyal szemben vannak, ha még nem tudnám. „Könnyen megtalálsz bennünket, gyere, csak a szünetekben!” — mondta és ma már nem kétséges, hogy bátorításként is, hiszen nem titkoltam qlőtte, hogy kicsit szorul rajtam a szoknya. Arra kaptunk tudniillik biztatást egy tájékoztatón, hogy írjunk „bátor, színes és egyéni” tudósításokat az országgyűlésről. Ezt halivá, először úgy éreztem magamat, mint a katonaló a rezesbanda hangjaira, de nem sokáig. Eszembe jutott a tévések, táviratisok stábja, főhadiszállása — a sajtó, rádió, tv háromszáz újságírója volt jelen —, és máris tudtam, hogy ki se lépek jóformán az ülésteremből, dél fele otthon a szerkesztők asztala máris be lesz terítve az MTI telexanyagával. Vagy: szálláshelyemre sem érek estefelé és a képernyőn már megjelenik Vértessy Sándor, hogy az Országházból jelentsen. Erőim, lehetőségeim szigorú számbavétele után döntöttem el, hogy benyomásokat gyűjtök és minden lehető alkalommal loholok a mieinkhez. De ezzel az utóbbival nem volt valami nagy szerencsém. Egyik' Tolna megyei képviselő sem árulta el, hogy a szünetek nemcsak lazításra, mozgásra alkalmasak, hanem lezáratlan ügyek bonyolítására is. Bolvári Józsefné például a HM egyik magas ran- <gú munkatársát „üldözte” másfél napig, hogy szót váltsanak egy halogatást nem tűrő kérdésben. Fülöp László ismét megsürgette az intézkedést a pedagógus szolgálati földek jobb hasznosítása tárgyában. Tehát volt dolguk. De legalább részben elintézték, amit akartak. o Aki olvasta, látta, hallotta az országgyűlésről szóló híranyagokat, az tudja, hogy legfőbb törvényhozó testületünk szigorú mércével mér és nem csupán az eredményeket vette számba ezúttal sem. Rengeteg a dolgunk az egészségügyi ellátás javításában, a KNEB fontos munkájának segítésében, de gazdasági teendőink bármi nehéz feladatok elé is állítanak bennünket, nem kell lemondanunk azért ezután sem kollektív boldogság- és boldogulásigényünkről. Hogy mindenhez, ami „kell”, vagy „kellene” címszó alatt hangzott el, intenzívebb, jobban megtervezett és szervezett munka árán juthatunk? A nemzeti jövedelemből csak akkor telik többre, ha több a nemzeti jövedelem! Állampolgárként nagyon jól éreztem magam az ország- gyűlésen. Most volt először alkalmam személyesen is meggyőződni arról, hogy a nép képviseletében megszólalók, ezt felelősségük teljes tudatában, választóik hangját hallatva teszik meg és mellébeszélés nélkül. Vagy ha mégis akad például ismétlésekbe bocsátkozó, zsongani kezdenek a padsorok, meglazul a figyelem és ez mindig tiltakozásnak és minősítésnek számít... o Egyik ebédszünetben kimentem a verőfényes Duna-partra és hosszan álldogáltam az előtt a szerény emléktábla előtt, amely a mai 20—25 évesekben egészen másfajta érzéseket, gondolatokat ébreszt, mint az én korosztályombéliekben. Már nekem is keresni kellett, hogy hol feszült a víz fölé a két partot összeölelő, egy év leforgása alatt felépített Kossuth- híd, amit a tréfálkozni, ironizálni szerető pestiek Mancinak neveztek el pórias megjelenése miatt. A „Manci”, mely húsz évig se élt, a szabad Magyarország első olyan alkotása volt, amire nagyon büszkék voltunk. Ott kötötte össze Pestet Budával, ahol akkor a T. Ház nem úgy volt még az ország háza, mint ma. Elkerülhetetlen volt a játék azzal a gondolattal, hogy ugyan milyen tudósításokat írna most a parlament üléseiről Mikszáth szerkesztő úr? o Ballagok vissza és elfoglalom a helyemet a félhomályban. Pihen az elnöki csengő, alusznak a lámpák, még hátraA Kossuth-híd képét csak emlékezet őrzi... van néhány perc a szünetből. A padsorok üresek, csak előttem, a baranyaiak traktusában ül írásba mélyedve az a fiatal képviselőnő, aki kesztyűgyári munkásnő létére a retorikában való nagy jártasságról tett tanúbizonyságot. Felszólalásában arról beszélt, hogy Pécsen az ipari üzemek, vállalatok segítségével megszervezték a kiválóan működő üzemorvosi szolgálatot. Viszont igen rossz fogászati ellátásuk személyi, tárgyi feltételeinek gyors megjavításához választói nevében kéri az egészségügyi kormányzat támogatását! — Tessék mondani — töri meg üde hangjával az ülésterem csöndjét — azt, hogy „parlamentből” kis betűvel írjuk? Zavartan köszöni meg a választ és nyílt tekintetét rámvetve magyarázza, hogy tudta ám, csak nem volt biztos a dolgában. Mivel akkor már elkezdődött a padsorok elfoglalása, nem volt módom megmondani neki, hogy ez nem nagy vétek. Az a fontos, hogy képviselőként ne veszítse el a biztonságát, s ne távolodjék el soha azoktól, akiket képvisel. Kinek írt a szőke hajú lány? A szüleinek. Sok a fiatal képviselőnk. Ez megintcsak örömteljes dolog: van mit átvenni, megóvni, folytatni. Lesz, aki átvegye, óvja, folytassa! o Hazafelé Bolvári Józsefné, Dániel Mária és Fülöp László fogadtak utitársul. Alig lódult meg velünk a személygépkocsi és lélegeztünk fel, hogy mindjárt túl leszünk a zúgva zajló nagyváros határán, arról tudósítottam őket, hogy Csapó Já- nosné frappáns mondandójának a sajtópáholyban mekkora sikere volt. Csakugyan jó lenne „divatba” hozni ismét azt a régi, drága jó doktor bácsit, aki a szüléstől a haláláig társa az embernek! De kérdés, hogy lehet-e, ad-e ilyen orvosokat megerősítésre szoruló alapellátásunknak az orvosképzés? Később utitársaim beszéltek arról, hogy a képviselők ország- gyűlési munkájában nem az a legfárasztóbb, hogy az egészet, a hazát kell áttekinteni egy-egy napirendre tűzött téma kapcsán. — Én az egy helyben ülés fáradalmait nem győzöm kimozogni magamból — árulta el Dániel Mária némi röstellke- déssel. Mire mi, megállapítottuk, hogy a képviselők padsorai tényleg alkalmatlanok az elkényelmesedésre. De talán ez nem baj. Ercsi után már csak tolnai dolgokról folyt a szó. Arról, hogy ki-ki ott folytatja a munkáját, ahol az őszi ülésszak miatt abbahagyta. így tett az újságíró is, aki csupán töredékét írta meg annak, amit látott, hallott. De ami késik, nem múlik... LÁSZLÓ IBOLYA Kedves Barátom! Megszegve ígéretemet; nem képeslapot, hanem ezt a pár soros levelet küldöm el Neked. Te is tudod, hogy a képeslap éppen arról árul el legkevesebbet, amit ábrázolni igyekszik. Hiába a technika, a csodamasinák; hamis marad a rögzített jel, akár a délibáb! A szem lencséje viszont millió felvételt képes készíteni, tárolni, hogy aztán az emlékezet sötétkamrájából azt és akkor hívja elő, amikor szükséges. Előlegként hadd hívjak elő Neked néhányat; betűjelekké alakítva. Ha zeneszerző lennék sem lenne könnyebb a dolgom. Mert ki tudná megkomponálni a Kárpátok sziklarepedéseiben dolgozó gyökerek sóhajtásait, amelyek a római kortól idáig hallatszanak? Ha festő lennék se lenne könnyű a dolgom. Mert ki tudná megfesteni a sziklákon dacoló fenyőfákat Herkulesfürdő fölött? Ki tudná a kristály hangú, kengyelfutó hegyi patakok csodáit vagy a tenger végtelenségének tükrét elénk tartani? Nincs szín, nincs hangjegy, nincs szó; amely megnyugtató lenne. Csak maga a jelenlét. A rácsodálkozó. Fönt a hegyekben sikerült ellesnem valamit. Valamit ; abból a párhuzamból, amely a hegyi emberek és a természet között játszódik. Pontosabban azt, hogy milyen kevéske termőföldből boldogul mindegyik ott a sziklákon. Látom az EMBERT, amint kicsi, játéknyi kaszájával a legmeredekebb oldalakon is minden tenyérnyi területet legyőz. Szinte szálanként rakja — középen karóval erősített — karcsú pet- rencébe jószágai eleségét, megélhetésének egyetlen zálogát. Ha nem is látom a FA gyökérzetét, mégis tudom, hogy ugyanolyan szívóssággal dolgozik a szikla repedésében. Mert mindegyik él és nemcsak él, de fölfelé tör a fény felé. Emlékszem még jól az iskolapadra. Nem múlt el szeptember, hogy ne írattak volna ilyen címmel házi feladatot: „Legkedvesebb nyári élményem”. Ha most lennék diák; bizonyára kioktatnám kedves tanítómat, hogy micsoda ostoba, milyen elérhetetlen, megfoghatatlan ez a cím? Milyen metafizikus?! Mert van-e legkedvesebb élmény? Én nem hiszem. Számomra sok-sok apró élmény létezik... amelyben egyszer az egyik, másszor a másik kerekedik felül. Ha mégis, ezek után is megíratná tanítóm a házi feladatot; nem esnék kétségbe, ezt írnám a fehér papírosra: „Egyik sem és mindegyik”. Karnyújtásnyira a tenger Két lubickolás közben a parton hozott össze a véletlen I. B. Kolev bolgár gépkocsivezetővel. Hallgatva a magyar szavainkat, ő szólított meg szintén magyarul, ám kissé akadozva. Kiderült, hogy a II. világháborúban nálunk is harcolt, Nagykanizsáig üldözte a „fasisztó”-kat. Társalgásunk hamarosan egy üveg bor mellett folytatódott, ha azt társalgásnak lehet nevezni. Előkerültek a több mint harmincéves elsárgult dokumentumok a belső zsebből. Meghagyta mémentóként a szíve fölötti zsebben. Elragadtatással szólt Országházunkról, ahol a magyar kormánytól kitüntetést is átvehetett a hatvanas években. Természetesen dicsérte a tüzes magyar borokat és a még tüzesebb asszonyokat. Később föltette a búvárszemüvegét, eltűnt a Fekete-tenger gyöngyöző hullámai között, hogy pár perc múlva meglephessen valamivel. „Tessek, kicsi ájándek mágyárnak!” — így nyújtotta át azt a színes csigaházat, amelyet az én kedvemért hozott föl a tenger fenekéről. Nappal: fölrázott pezsgő, fürdés öröme, sója. Homok parazsa. Elérhetetlen, „bronzra sült” lányok, akik másokat tartanak elérhetetlennek. Alkalmi homokszobrászok, kagylóvadászok, napimádók. De éjszaka! Mikor föl-alá szaladgáló hullámok járnak a partra meghalni. Meghalni, hogy elindulhasson helyettük valahol a végtelenből még több hullám. Ha elmégy a tengerhez; csak éjszaka időzz el a partján. Mert akkor igazmondó. Akkor teregeti ki a titkait. Félelmetes! Ami pedig félelmetes, az csodálatos is. Persze — figyeltem — mást jelent a tenger egy várnai embernek: megélhetést, otthont, hazát. Nekem; akárhányszor lépek a partjára, akárhányszor is fekszem méteres hullámaira, megmarad karnyújtásnyira. Mint képzeletemben, mint a mesékben. Ha átléped a magyar határt, úgy érzed, illetve csak akkor érzed úgy igazán, hogy az egyetlen biztos pontodat veszítetted el. Az anyanyelvedet. Először még ringatnak az ismeretlen tájak, később elaltatnak. Azután arra ébredsz egy napon, hogy magadban beszélsz, akár a bolondok. Értetlenül állsz az újságos pavilonok előtt, minden apró ablak becsukódik előtted, amely otthon még a világra tárult. Föl- veheted mentőövedet, ha hoztál magaddal. Előhalászhatod útipoggyászod mélyéről Csokonait, Petőfit, József Attilát. Egyszerre édes lesz minden szó, mint gyermekkorod nyalókái. Talpra állhatsz, lesz egy pont, amire támaszkodhatsz. Az egyetlen! „Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mint jelent...” Hosszú idő után szeretnék már mélyet szippantani a levegőből, mikor a határőr rányomja bélyegzőjét az amúgy szótlan útlevél lapjára: „Belépett”. Baráti üdvözlettel: Pátkai Tivadar Munkában az őszi ülésszak résztvevői