Tolna Megyei Népújság, 1979. október (29. évfolyam, 230-255. szám)
1979-10-03 / 231. szám
1979. október 3. "nÜPÜJSÄG 3 Kitüntetett bonyhádiak Középkáderek szakmai napja Dombóváron Négy személynek és egy szocialista brigádnak adták át a közelmúltban Bonyhá- don a megyei tanács alapította „Társadalmi munkáért” kitüntetést. 1. Kásler Imre, a Barátság szocialista brigád brigádvezetője a MEZŐGÉP bonyhádi gyáregységében : — Húsztagú a brigádunk, s ez a társaság 7 év óta együtt van. Azóta végezzük közösen a társadalmi munkát is. Pedig nincs könnyű helyzetben a brigád. A mezőgazdasági gépek garanciális javítását, ellátását végezzük, a megye és az ország különböző településein szétszórva dolgozunk, s együtt szinte álig vagyunk. Hogyan végzünk mégis társadalmi munkát? Aki éppen nem dolgozik vidéken, az munkaidő utón. Elsősorban iskolák, óvodák részére dolgozunk. Játékokat készítünk, rendezzük a játszóudvart, füvesítünk vagy iátszóteret készítünk. A társadalmi munkánk is ugyanolyan sokrétű, mint amit az üzemben végzünk. A brigádtagok közül sokan bejárók, s így nem csupán a bonyhádi iskolák, óvodák részére dolgozunk, hanem azokon a településeken is, ahol munkatársaink élnek. Mi köt minket az iskolákhoz, óvodákhoz? A gyereKásler Imre brigádvezető kék. S ennél erősebb kapocs azt hiszem nincsen. 2. Höfler Lajosné, a bonyhádi II. számú Általános Iskola tanára: — Úttörőcsapatunk rendszeresen végez társadalmi munkát a városért. A mi feladatunk elsősorban az iskola előtti terület gondozása, fásítása, de az iskola mögötti utcát is mi tartjuk rendben. Ezenkívül csapatunk védnökséget vállalt a város négy utcája felett, s az utcákat egy- egy évfolyam vette gondozásába. Az idén új akciót indítunk. Az egyik hatodikos őrsünk környezetvédelmi őrssé alakult át: a pajtások azt a célt tűzték ki, hogy a Perczel- kert fáit védelmükbe veszik. Felhívást intéznek a város, de elsősorban a kertben élőkhöz, hogy támogassák, segítsék őket ebben az akcióban. A Höfler Lajosné fák mellé kis táblákat helyeznek el, s ide felírják a fák főbb adatait. Ehhez a munkához segítséget kapnak a gyerekek a kertészeti egyetem rektorhelyettesétől is. 3. Bechtel Henrik, a bonyhádi Pannónia Termelőszövetkezet karbantartója, több kitüntetés tulajdonosa: — Majoson lakom, a VII. utcában. Az itt végzett társadalmi munkáért kaptam meg a kitüntetést. Persze nem ezért csinálja az ember, hanem azért, hogy szép legyen a környezete, jól érezze magát ott, ahol él. Az utat csináltuk meg az utca lakóival, s mintegy 120 ezer forint értékű munkát végeztünk el. 4. Rónai József, a bonyljádi Vörösmarty Mihály Általános Iskola tanára: — A mi csapatunk is részt vesz a város szépítésében, gondozásában. Dolgoztunk építkezéseken, segítették a Bechtel Henrik pajtások a Fáy lakótelep parkosítását. Három terület felett vállaltak védnökséget a gyerekek, s ezek gondozását folyamatosan végzik. Ebben az évben készült el csapat- otthonunk egy része. Egy pincét alakítottunk át erre a célra. Jelenleg az otthon másik részének elkészítésén dolgozunk. Emellett egy játszóudvart alakítunk ki az iskolában. S csapatunk részt vesz a művelődési ház takarítási munkáiban is. 5. Kajtár Tibor, a Pannónia Termelőszövetkezet könyvelési csoportvezetője: — Ebben az évben Majoson, a II. utcában salakos utat építettünk. Az egész utca lakossága részt vett a mun. Rónai József kában, amihez a városi tanács biztosított anyagot. A járdaépítést vagy a fák telepítését és mi, ebben az utcában lakók végeztük el. Hasonló salakos út építését Majoson több helyen is igénylik. Nem dicsekvésként mondom, de az általunk elvégzett munka mintegy 500 ezer forint értékű. A közvetlen környezetem szépítésén kívül van még más jellegű társadalmi munkám is. A Pannónia Sport- egvesület gazdasági vezetője vagyok. Azon fáradozunk, hogy a csapat ismét visszakerüljön a megyei labdarúgóbajnokságba. • — majoros — Fotó: Czakó Kajtár Tibor (TUDÓSÍTÓNKTÓL) A dombóvári városi kórház a közelmúltban rendezett szakmai napot a megye egészségügyi szakdolgozói részére. Ennek előzménye, hogy az intézmény pályázati felhívást tett közzé tízéves fennállásának alkalmából középkáderek részére. A felhívás alapján több témakörben lehetett pályázni. így például: ápolónői tevékenység a gyógyító, megelőző egészségügyi munkában; a nem betegágy mellett tevékenykedő szakdolgozók szerepe a gyógyító megelőző ellátásban. Vagy: az egészségnevelési munka lehetőségei és eredményei a gyógyító, megelőző intézetekben. A résztvevők március 1-ig előpályázatot nyújtottak be, m:ajd egy hónap múlva kellett elkészülniök a pályázat teljes anyagával. A pályamunkák nívójától függően lehetőség nyílt arra is, hogy a kiváló előadásokkal bemutatkozzanak az egészségügyi szakdolgozók debreceni tudományos értekezletén. A pályázati felhívást Tolna megye összes egészségügyi intézményébe eljuttatták. Sajnálatos, hogy a szekszárdi kórház kivételével — a megye többi intézetében a felhívás mégsem talált visszhangra. Viszont a dombóvári kórház 250 középkádere közül 26 vállalkozott a tudományos munka elkészítésére, a megyei kórházból pedig 8 asszisztens. A legjobb pályaművek vitájára került sor a szakmai napon. Dr. Zahorcsek Alfonz igazgató főorvos a tudományos ülés befejeztével köszönetét mondott a részt vevő dolgozóknak, méltatva azt a magas szintű tevékenységet, melyet az egészségügyi középkáderek nemcsak a betegágy mellett végeznek, hanem, ha kell — mint e szakmai nap is bizonyította — sok időt, hozzáértést igénylő plusz feladatra is képesek. További jó munkát kívánt és kifejezte azt a reményt, hogy a lakosság egészségügyi ellátásának emelése érdekében a jövőben is megtartják kezdeményező és alkotó készségüket Bergerné Egy ankét ürügyén A cigányság felemelkedéséről-de nem nélkülük Egy budapesti kolléga mesélte felháborodottan Dombodban, hogy Szekszárdon az egyik bisztróban nem szolgáltak ki két jól öltözött cigányt, csak azért, mert cigányok. A felháborodás jogos. Ez az érem egyik oldala, de van másik is. Menjen be bárki délután négykor a szekszárdi Garay presszóba és megláthatja, hogy hova lett a reggeli rend és tisztaság és miféle alakok támolyognak ki és be? Tény, hogy nagyon sok köztük a cigány. Mi hát az igazság? A kérdés természetesen nem ilyen egyszerű és nem is ilyen szélsőségesek a hétköznapok, példa különben is mindenre akadhat. Az viszont tény, hogy a cigányok is magyar állampolgárok, ugyanolyan kötelességekkel és jogokkal, mint bárki más. Nemrég izgalmas ankétot tartott a népfront Szekszárdon. Két megye szakemberei — és ami talán a legfontosabb, érdekeltjei — találkoztak és beszélgettek egymással. A meghívottak között voltak mindazok, akik a legtöbbet tehetik a cigányság felemelkedéséért; a megyei tanács koordinációs bizottságának a vezetői, tanítók, népfrontaktivisták, óvónők és mindazok, akik az elmúlt három évtizedben már tettek a cigányok érdekében. Attól lett jó ez az ankét, hogy jelen voltak az érdekeltek. maguk a cigányok is, bölcsődei gondozónő, tanító, szak- és segédmunkás. Sikerült úgy irányítani a beszélgetést, hogy el is mondták mindazt, ami az ő szempontjukból fontos. Az első felszólaló egy fiatalember volt, aki elmesélte, hogy barátja házat épít — igazit, nem cigányházat —, de a két szomszédos telken nem folyik építkezés, pedig már fele árért kapható, a következőkön pedig már alapoznak. Szerinte azért, mert középen egy cigány építkezik. Ebből és sok más hasonló tapasztalatból ő azt a következtetést vonta le, hogy harmincöt évvel a felszabadulás után, a cigányok ma is kitaszítottak. Igaz volna? Annak, aki így érzi, feltétlenül igazság ez is, mint ahogy a dolgozó, jól kereső cigányok nem kérnek a teljesen ingyenes óvodából, napköziből sem — mert megalázónak tartják. A m^gye jeles „felnőttoktatója”, aki a cigánysággal is foglalkozott évtizedekig, éppen azt az érzékenységet hangsúlyozta, és azt a lélektani alapigazságot, hogy akit megbántanak, megaláznak, az igen gyakran akkor is agresszióval reagál, ha erre a legkevesebb oka sincs. Mondom, jó volt a beszélgetés, de bizony a nem cigány felszólalók között is akadtak, akik nem látták az embert, csak a „kérdést”, adminisztratív megoldásokat sürgettek, hidegen és embertelenül szóltak a putrikról, vagy éppen a bürokrata szólalt meg bennük: lebontott határozatokat, felelőst, határidőt, jelentéstételi kötelezettséget emlegetve. Hát igen, a felelősöktől biztosan határidőre meg fogja kapni a jelentést, csak az marad nagy kérdés, hogy mi köze ennek a valóságos eredményekhez és mi köze a cigányság fel- emelkedéséhez? És még az vigasztalhat bennünket, hogy egyik felszólaló sem volt Tolna megyei, mert hiszen nemcsak Tolna megye Magyarország. Aztán. Egy pedagógus elmondta, hogy nélkülük, a tanult, jól dolgozó cigányok nélkül, mi, nem cigányok, kívülről, semmire sem mehetünk. Nekik kell segíteniük nekünk és a többieken. akiknek még nem sikerült beilleszkedni. Igaza volt természetesen, de igaza volt a tanítónőnek is, aki gyerekek, munka mellett elvégezte a tanítóképző főiskolát, és most szinte kétségbeesetten mondta — Ne csináljanak belőlem cigány tanító nénit, én csak egyszerűen tanító szeretnék lenni. Olyan, mint a többi, bár nem titkolta, hogy fél a szülők előítéleteitől, és nem is akarja megtagadni származását. Azt is elmondta, hogy nem tudnak a cigányok mit kezdeni a két-három kis szobával és a parányi konyhával, mert ők együtt szeretnek lenni. Fél életüket a konyhában töltik. Nagy konyha és kis hálófülkék kellenének. Őket senki nem kérdezte meg erről, épülnek a típustervek, de az a ház nekik börtön. Egy más alkalommal mesélte egy szakmunkás fiatalember, hogy házat vett, berendezte. Most főz naphosz- szat a felesége, de spsincs igazán tisztaság és nem elég a pénz sem, a televízió miatt. Jönnek tévét nézni a szomszédok, tízen, húszán. „Még a szekrény tetején is ülnek.” Azt nem lehet, hogy elküld- je őket és ha nekik van vacsora, a többieknek is van, így hát sosem elég a pénz és nem győzi a felesége a takarítást. Neki csak az lenne a megoldás, ha az egész családja „kiemelkedne”. Így az életformája alig változhat csak. A gyerekgondozónő elmondta, hogy kicsi korában állami gondozásba került, csak pár szót tud cigányul. Például azt, hogy „micsoda úrinő”, amit valahányszor megkap, ha az utcán összetalálkozik a tanulatlan fajtája- béliekkel. És akkor ő szé- gyelli magát, hiszen nem követett el ellenük semmit, csak tanult, dolgozik. A felnőttoktatás szakembere mesélte, hogy egyik faluban sikerült néhány asz- szonyt becsalogatni az analfabéta tanfolyamra, de hamarosan eltűntek. Kiderült, hogy a férjeik tiltották meg nekik az iskolát, pedig volt közöttük szakmunkás is, „de minek tanuljon az asszony”? A megyében sokan végzik el az általános iskolát, beiratkoznak a középfokúba, de ott előbb-utóbb lemorzsolódnak. Egy felmérés kiderítette, hogy miért? Vélt, vagy valódi sérelmek az iskolában és félelem az eredeti közösség elvesztésétől. Inkább visszamennek. .Mert ne tessék elfelejteni, hogy az is közösség, saját törvényeivel, saját kultúrával. Mert a kultúra nemcsak civilizáció, még csak nem is műveltség, annál több. A főorvosasszony arról beszélt, hogy a cigányság rétegződése igen emlékeztet az ősi indiai kasztrendszerre. Egy teknővájó cigánnyal előbb barátkozik bárki, mint egy muzsikus, és fordítva, a teknővájó is lenézi a zenészt, mert az nem szabad ember, az ő fogalmai szerint. Tiszteletre méltó — mondta a főorvosasszony, hogy ez a még csak nem is egységes népcsoport, a hányattatás, sőt az üldözés évszázadain keresztül megőrizte életformáját és kultúráját. Hagyományaikat, sajátos erkölcseiket tudomásul kell vennünk. Nem azt kell elvárni a cigányságtól, hogy pontosan olyanok legyenek, mint mi — a többiek. Az eszmecserén, egymás véleményének megismerésén túl, ezen a tanácskozáson — amelyhez hasonlót többet is kellene összehívni, elsősorban a cigánylakta községekben — megfogalmazódtak a gyakorlati tennivalók is. Már a bevezető előadásban is három tárnakor kapott hangsúlyt, az óvodai, az iskolai ellátás, a munkavállalás, és a lakáshelyzet megoldása. Az óvodába, iskolába nem elég beíratni, hanem ott szeretettel, törődéssel meg is kell tartani a gyerekeket. Nemcsak a cigányokat. A munkáltatók is sokkal többet tehetnének azért, hogy dolgozóikat megtartsák. A lakásépítés és -vásárlás meggyorsításában pedig össze kelt fogni az OTP-nek, tanácsnak, munkáltatónak, és persze a cigánylakosságnak is. És végezetül le kell szögezni, hogy a felszabadulás óta hatalmas utat tettünk meg, de ezen az úton is kísértett még az előítélet, vagy ami még annál is rosszabb, a gyanakvás, mindkét részről. Az út további része sem ígérkezik könnyebbnek, soksok türelemre van szükség — és előítéletek nélküli köz- gondolkodásra. IHÁROSI IBOLYA Az ülés résztvevőinek egy csoportja Fotó: Málinger
