Tolna Megyei Népújság, 1979. szeptember (29. évfolyam, 204-229. szám)
1979-09-12 / 213. szám
179. szeptember 12. NÉPÚJSÁG 3 1»11 (mm — Rólunk mit irhát! Az embereinkről Írjon. A kubikosokról. Harminc évnél több, hogy együtt van a csapat. Most Tamásiban dolgoznak, az Orion mögött, a pályán. A Turcsányi Bélát keresse. Ö a vezetőjük. Ötvenes, nagydarab, erős ember. Az majd mesél magának. A brigád egy részét tényleg ott találom. Éppen ebédszünetet tartanak. A focipálya egyik oldalán lévő lelátó árnyékot adó födele alá húzódtak. Van, aki most nyeli az utolsó falatokat, van, aki már alszik. Legalábbis úgy tesz, mert a köszönésemre meg se mozdul. Igaz, az ebédidő szent dolog, kivált azoknak, akiknek ez az elvégzett munka után jár. Ezért aztán nem szólok többet, a szememmel keresem az embereket. Csak szikár, inas férfiakat látok itt, meg néhány ötvennél fiatalabbat. — A Béla nincs itt. Itt volt, de már elment — mondja az egyik idősebb férfi muszájból feltett kérdésemre. — Fornádon biztosan megtalálja. Az irodán keresse. — Ott is dolgoznak valamit? — Egy páran kutat tisztítanak, mások meg a kecsegei úton dolgoznak. Negyvenen vagyunk a kubikosbrigádban. Ahogy a munka kívánja, úgy osztanak el minket. — Aztán miért keresi a Bélát? — kíváncsiskodik. — Hajnye, hát nem hallotta, hogy riporter! — torkolja Je egy fiatal férfi, aki a víz- mordó gyerekekkel kártyázik. — Biztos azért. Rólunk nem csinálna egy felvételt? — bök a nyakamban lógó fényképezőgép felé. Segített rajtam. Éppen kérni akartam az engedélyüket. Ahogy a szemem elé veszem a gépet és beállítom, látom a keresőlencsén át, hogy az alvók közül egy páran fölkönyökölnek, mások meg a fejükre húzzák a kabátjukat. — Ne bújjatok el. nem a „Kék fénynek” készül ez a fénykép! — robbantja föl az egyik a nevetésbombát. — Biztosan itt van a Turcsányi elvtárs, mert az autóját a parkolóban látom — kapom a választ kérdésemre. Őszintén szólva meglepnek ezek a dolgok. Nem olyan kubikosra számítottam, aki autón jár, az irodában található. — Az őseink Jászárokszál- íásról kerültek erre a vidékre. Ujiregen telepedtek le. Azok igazi kubikosok voltak. Ásó, lapát, taliga nyaklóval voltak a szerszámok és a szák az éléskamra. Mi is így kezdtük 1949-ben. Akkor szerveztem a brigádot. Volt egy kis motorom, azzal jártam a vidéket és kerestem a munkát. Sokfelé eljutottunk a 30 év alatt. Mondhatom, hogy a Dunántúl nagy részét bejártuk. Ha keresni akartunk, akkor oda kellett menni, ahol a munka volt. Dolgoztunk Siófokon a kőolajipari vállalatnál. Rohammentő-brigád voltunk. A Nagykanizsától Soroksárig vezető olajvezetékre voltunk beosztva. Ahol valami baj volt, oda vittek minket. Kezdetben 25—30-an voltunk, aztán fölszaporodott a létszám 40-re. Most is any- nyian vagyunk. A negyvenből legalább 30 kezdettől együtt van. Talán nyolc ment nyugdíjba, az újonnan jöttek mozogtak többet. Ahogy beszélgetünk és a kubikos sorolja az általuk végzett munkát, nagyon változatos kép alakult ki — olyan, amilyen már nem is Turcsányi Béla kubikosmunka: útépítés, villámhárító-szerelés, hegesztés, sportpályaépítés, betonmunkák... — Tulajdonképpen csak mi hívjuk magunkat kubikosoknak. A hivatalos nevünk Törekvés műszaki szocialista brigád. Szóval műszaki brigád vagyunk. Az élet hozta így. Nem rekedtünk meg a talicskás színvonalon. Láttam én nagyon jól, hogy merre lépked a világ. Iskolám nincs, csak a hat elemi, de lépésről lépésre, ahogy fejlődött minden, megtanultam az újjal bánni. És erre szólítottam a brigádot is. Volt, aki gépkocsivezető lett, volt aki nehéz- gépkezelő, mert ugye az embert egyre jobban fölváltotta a gép. Ma már olyan színvonalon vagyunk a gépesítéssel, hogy azt a munkát, amit negyven ember három napig csinált volna, most megcsináljuk fél óra alatt. Persze a legtöbbünk már idős volt ahhoz, hogy valami szakmát tanuljon, arra viszont nem, hogy ilyen betanítottmun- kás-féle legyen és a szakember keze alá dolgozzon. Azt megtanulták. Az új embereket úgy válogattam, hogy legyen hegesztő, villanyszerelő, meg ami kell. De... És ez nálunk törvény: a hegesztő is kubikos. Mindenkinek megmondom, hogy közöttünk olyan nincs, hogy valaki csak akkor dolgozik, ha szakmájába vágó munka van, ha meg nincs, akkor unatkozik az árnyékban. Itt mindenkinek mindent kell csinálni. Ha a munka azt diktálja, akkor a gépkocsivezető is betonoz. Ez a mi törvényünk. Ha nem így lett volna, akkor réges régen szétrobbantunk volna már és sehol se lennénk. Mi mindig úgy alakítottuk magunkat — nyugodtan mondhatom, fejlesztettük magunkat —, hogy ha munkát vállalunk, akkor azt jól megcsináljuk. Bevezettük azt, hogy ha valamit valaki vagy valakik elrontanak, akkor azt saját költségükön kell, hogy rendbe hozzák. Eddig még nem kellett ezt a szabályt foganatosítani. És ha hiszi, ha nem. 1958 óta. mióta megállapodtunk itt, Fornádon. soha senkinek nem kellett fegyelmi büntetést adni. Mindenki tudja a dolgát, mindenki tudja. hogy mikor, mire lehet számítani. Én mindig, minden dolgot tisztázok az embereimmel. Nem utólag. Előre. Aki az erejét, a tudását odaadja valamiért, az tudja pontosan, hogy miért adja, és hogy mennyit kap érte. A tiszta, egyenes beszéd a lényeg. Ehhez tartom magamat, én is ezt várom mindenkitől. Ha odajön hozzám egy fiatal és azt mondja: „Béla bácsi, vagy Béla bátyám, itt vagy ott volna egy hely, úgy néz ki, hogy ott jobb a kereset. Szeretnék, oda menni.” Minden szó nélkül elengedem. Megmondom neki: „Fiam! Bolond lennél, ha többet kereshetsz és mégis itt maradsz.” Persze aztán az van, hogy jön vissza egy idő múlva: „Béla bátyám, nem találtam meg a számításomat, ha visz- szavennének, visszajönnék.” Ha jó munkás ember volt, visszaveszem. Nem azt mondom, hogy itt nálunk nem tudom én mennyit keresnek az emberek. Semmivel se rosszabbul, mint máshol. Itt azonban van valami plusz. Szinte mint egy család vagyunk együtt. Majdnem mindahányan újiregiek vagyunk, onnan hoz a busz bennünket, oda visz vissza. Szóval, szinte mindig együtt vagyunk. Együtt dolgozunk a faluért. Sok társadalmi munkát csinálunk, de egymásnak is sokat segítünk. Ha valaki építkezik, átalakít, tataroz, megszálljuk a terepet, elképzelheti, hogy hogy megy ott a munka. Aztán vannak ilyen brigádtalálkozók. Voltunk kirándulni. Megnéztük az őshazát is. Voltunk Jászárokszálláson. Munkában, családban, faluban jól együtt vagyunk. Magamról mit mondjak? Amit; a többiekről meséltem, az áll rám is. Nem szeretek én így külön szerepelni. Mondtam, hogy hat elemim van, de ahogy az élet alakult, a körülmények változtak, úgy alakítottam, fejlesztettem magamat én is. Mit mondjak? Régen is én voltam a vezetőjük. Én tűztem ki, én szelvé- nyeztem. Volt három egyforma kereszt, meg a függő, az volt a műszer. Megtanultam a mai műszereket használni, megtanultam a tervrajzokat elolvasni, a különböző építési módszereket, technológiákat. jelenleg útépítést irányítok Fürgéd és Kecsege között, építjük a sportpályát, most vonultunk le a tehenészeti telepről, néhány emberem kutakat tisztit. Mindenütt ott kell lennem, hogy ne legyen fennakadás a munkában, mert felelős vagyok mindegyikért. Ezért vagyok én ilyen autós kubikos. Mérnök... Azt ne mondja. Először is nincs iskolám, azután meg kubikos vagyok. Régen olyan talicskás volt a kubikos, ma meg ilyen, mint mi. Tudom, kicsit nehéz ezt megérteni, de ez a helyzet. Igazán nem akarok senkit se sérteni vele, de a mai bandagazda az ilyen, mint én. Nem mérnök, de több mindenhez ért, mint egy szakmérnök. Cz Tudatosság és ösztönösség A szocializmus az első olyan társadalmi rendszer a világon, mely a társadalmi fejlődés törvényeinek ismeretében, azokra építve tudatos, tervszerű munkával hozható létre és fejleszthető állandóan tovább. A korábbi társadalmakban a társadalmi törvények spontán, ösztönös módon érvényesültek, s az emberek közvetlen érdekeik által vezérelt cselekvésükkel oly módon juttatták érvényre azokat, hogy közben alig vagy egyáltalán nem volt sejtelmük tetteik valóságos mozgatórugóiról és kihatásairól. „Nem tudják, de tetszik” — e marxi mondat plasztikusan jellemzi a korábbi idők embercsoportjai tevékenységének jellegét. „A feudalizmus alapjainak lerakása” vagy „a fejlett kapitalista társadalom felépítése” csak szatíraírók műveiben használható fordulatok — a társadalmi viszonyok tervszerű, tudatos alakítása csupán a szocialista forradalmat követően lehetséges, amikor a termelési eszközök magántulajdona és a belőle következő antagonisztikus érdekellentétek már nem atomizálják és polarizálják a társadalmat. A tudatos, tervszerű előrehaladás lehetősége a szocializmus óriási erőforrása. Jórészt ebből következik a fejlődés ütemének erőteljes meggyorsulása a kapitalizmushoz képest, s annak lehetősége, hogy a társadalom éjete mentes maradjon a válságoktól, a súlyosabb visszaesésektől, a tervszerűtlenség okozta zűrzavartól. A célok megvalósulásának bizonyossága, a megvalósításukat szolgáló erőfeszítések hatásfoka itt jóval nagyobb, mint a spontaneitáson alapuló kizsákmányoló társadalmakban. A szocializmus előnyeinek, fölényének egyik legfontosabb tényezője ez. A TUDATOSSÁG KORLÁTÁI Nem lenne helyes azonban az említetteket úgy felfognunk, mintha a tudatosság és ■á tervszerűség a mi viszonyaink között abszolút, teljes lehetne. A tudatosság a társadalmi folyamatok fő jellemzőjévé válik, ám, csak ilyen minőségben lép az ösztönösség helyébe. Teljesen nem küszöbölhető ki az ösztönösség a mi viszonyainkból sem. Szükségszerűen voltak, vannak és lesznek olyan jelenségek, történések, amelyeket a tudatos erők nem tűztek célul, nem kívántak, nem számoltak velük, de ennek ellenére felbukkannak, léteznek, hatnak. Nálunk is előfordulhat — és elő is fordul —, hogy a következmények bizonyos mértékig eltérnek a céloktól, hogy a prognózisok és a programok csak többé- kevésbé (olykor pedig egyáltalán nem) válnak valóra. Ez a jelenség részben olyan tényezők következménye, amelyek függetlenek társadalmi viszonyainktól, azokon kívül állnak. Ilyen tényező mindenekelőtt maga a természeti környezet, amelyet csak részlegesen tudunk céljainknak megfelelően befolyásolni. Az aszályos vagy a túlságosan csapadékos időjárást — hogy csak az egyik legkézenfekvőbb és sajnálatosan aktuális példát említsük — egyelőre nincs módunk megváltoztatni, s káros kihatásait is csak részben tudjuk ellensúlyozni. Számunkra hasonlóan „természetadta” erőként jelentkeznek a tőkés világban végbemenő spontán folyamatok is, melyeket; távolról sem minden esetben tudunk kivédeni, vagy függetlenné tenni magunkat tőlük, s előrelátni azokat, számolni velük is csak bizonyos mértékig lehet. De a tudatosság korlátjaiként említhetők a valóság olyan általános filozófiai törvényszerűségei is, mint az, hogy a tudat sohasem képes teljesen átfogni a létet, annak minden történését és szegletét, s így ismereteink s előrelátási képességünk is eleve korlátozott, avagy az az ugyancsak törvényszerű tény, hogy a szükségszerűség mindig együtt jár az előre nem kalkulálható véletlennel. AZ ÉRDEKVISZONYOK SZEREPE A legnagyobb figyelmet azonban a tudatosság korlátái közül nem is ezek a — javarészt befolyásolhatatlan — tényezők érdemlik, hanem azok, amelyek a szocialista társadalmi viszonyok belső lényegi sajátosságaiból fakadnak. így mindenekelőtt az, hogy a szocialista köztulajdon viszonyai között is viszonylagosan elkülönülnek a közvetlen egyéni és csoportérdekek. A munka társadalmasításának ezen a fokán ez az elkülönülés — a vele járó áru- és pénzviszonyokkal együtt — szükségszerű. Ilyen körülmények között azonban a közvetlen egyéni és csoportérdekek vezérelte cselekvés iránya nem mindig egyezik meg a társadalmi fejlődés általános szükségleteivel, a tudatos erők erre épülő törekvéseivel. S mivel a szocializmus még az eltérő — ha nem is antagonisztiku- san szemben álló — érdekek világa, a cselekvések iránya is eltérhet, sőt ütközhet is egymással. Az alapvető érdekek közösségének talaján e cselekvések tudatos ráhatással, politikai eszközökkel, gazdasági és adminisztratív szabályozással, anyagi és erkölcsi ösztönzéssel túlnyomó- részt és fő vonalaiban a kívánt és tervezett irányba terelhetők. De csak túlnyomó- részt és fő vonalaiban — nem valamennyi esetben és nem maradéktalanul. Ez pedig elkerülhetetlenül magában hordozza a spontaneitás tendenciáit, beleviszi fejlődésünkbe az ösztönösség elemeit. Fejlődésünk jelenlegi szakaszának egyik legizgalmasabb elméleti és gyakorlati kérdése, hogy miképpen értékeljük, minősítsük társadalmi viszonyainknak ezt a jellemvonását. Széles körben tartja magát az a felfogás, amely a tudatosságot egyértelműen jónak, az ösztönös- séget pedig ugyanolyan egyértelműen rossznak tekinti. E felfogás szerint ez utóbbi mielőbb kiirtandó viszonyainkból, ha pedig ez sajnálatosan mégsem lehetséges, megnyilvánulásaival szemben az egyértelmű tagadás és elutasítás az egyetlen méltó magatartás. Ez a nézet merev válaszfalat húz tudatosság és ösztönösség közé, elválasztva és szembeállítva a kettőt. ELLENTÉTEK DIALEKTIKUS EGYSÉGE A tények azonban egyre szembetűnőbben támasztják alá e problémának egy jóval árnyaltabb, valóban dialektikus felfogását. Azt a nézetet, amely azt vallja, hogy a tudatosság-ösztönösség viszonyára nem lehet egyszerűen rávetíteni a jó-rossz ellentétpárját. A spontán cselekvés nemcsak rombolhat, de építhet is; nemcsak féke- zője lehet a haladásnak, de előrevivője is. A közvetlen érdekeltség olyan előre nem látható tetteket is kiválthat, amelyek a tervezettnél nagyobb mértékű és ütemű fejlődést eredményeznek. Olyan tartalékok tárulhatnak így fel, amelyeket a tervezés nem tud számba venni; olyan pozitív erők jöhet” nek mozgásba, amelyeket egyéb úton nem lehetne aktivitásra késztetni. A tömegek kezdeményezéseiben — ha valóban az ő kezdeményezéseik ezek —, a dolog jellegéből adódóan mindig van bizonyos spontán elem. Az ösztönösség ilyenfajta megnyilvánulásai nagyon jól beilleszthetők — és be is illesz- tendők — a tudatos fejlődés folyamatába. Természetesen a spontán születő helyi kezdeményezések és törekvések maguk is megjelenhetnek, s gyakorta meg is jelennek a tudatosság kifejeződéseiként, amennyiben — s a cél éppen ennek a biztosítása — tudatosan számításba veszik az össztársadalmi fejlődés követelményeit, szükségleteit. Az ösztönösség és a tudatosság tehát nemcsak szemben áll egymással, de ki is egészíti egymást. Filozófiai nyelven szólva, olyan ellentétes tendenciák ezek, amelyek között bizonyos egység is van. Ellentétességük társadalmi-gazdasági fejlődésünk folyamataiban jól kivehető. De az ebből adódó konkrét ellentmondások megoldása akkor lesz igazán eredményes, ha számításba vesszük egységüket is. Vagyis a pozitív spontán megnyilvánulásokat hasznosítjuk a tudatosan elhatározott, megtervezett célok elérésére, miközben igyekszünk mind erőteljesebben áthatni azokat a tudatosság elemeivel. GYENES LÁSZLÓ Befejezés előtt a silózás készültek fel a silózásra, hiszen a tavasz végi, nyár eleji száraz időjárás miatt az egyéb takarmánynövények a vártnál és a szükségesnél kevesebbet adtak. A kukoricatermés-eredmények jók, így az állatállománynak szükséges tömegtakarmány biztosított. Az aparhanti Búzavirág Termelőszövetkezetben az idén 115 hektáron termesztettek silókukoricát. Hektáronként háromszázötven mázsa zöldet vágtak le és hozzávetőlegesen négyszáz vagon kukoricát silóztak le, részben bálák közé, másrészt a betonfalú silókba. A kisebb veszteség érdekében fóliával takarják le a tömörített zöldet, melyet mintegy ezeregyszáz szarvasmarha takarmányozására használnak majd fel. Befejezéshez közeledik az egyik legfontosabb tömegtakarmány, a silókukorica betakarítása. A megye mező- gazdasági nagyüzemei az idén a szokásosnál gondosabban A központi telepen két erőgép tömöríti a zöldet
