Tolna Megyei Népújság, 1979. szeptember (29. évfolyam, 204-229. szám)

1979-09-23 / 223. szám

e népújság 1979. szeptember 23. — Mit gondolsz, meg­próbáljunk egy beszél­getés idejére magázód- ni? Hét éve ismertük meg egymást — még Tamásiban voltál nép­művelő — és mivel egy generációba tarto­zunk, azonnal tegezöd- ni kezdtünk. — Más az akusztikája a beszélgetésnek, ha magázód- nak, más ha tegeződnek a beszélgetők. Szerintem hamis lenne és mesterkélt magá- zódnunk. — A közművelődésről szeretnék veled beszél­getni. Nem véletlenül éppen veled! Ti, Dom­bóváron — úgy tűnik megpróbáljátok újsze­rűén értelmezni a nép­művelői munkát, ügy is mondhatom, hogy valami újat akartok. Szándékotok nem arat osztatlan elismerést, ahogy te sem vagy ép­pen népszerű ember.... De tetszenek a tervek vagy sem, rokonszen­ves vagy te, vagy nem — a munka elkezdő­dött! — Azt hiszem, nem leszek szerény... „Objektív” oka van: hiszek abban, amit csi­nálunk. Mindig is hittem, Enélkül nem lehet ezen a területen dolgozni. Azt meg én magam döntöm el, hogy kivel rokonszenvezek. I — Hol végeztél? — Először Szombathelyen, népművelő-könyvtáros sza­kon, aztán Debrecenben az egyetem népművelés kiegé­szítő szakán. Elkötelezettsé­get és töltést adott, hogy az ember csinálta és ugyanak­kor tanulta, ehhez képest csak egy „körülmény” az„ hogy nemcsak Tolnában dol­goztam, hanem közben Haj­dúszoboszlón is. — Elkötelezettséget és töltést nem biztosít még önmagában a munka melletti tanu­lás ... Sokan vannak, akik mechanikusan tanulnak és ugyanúgy végzik munkájukat is. — Mondhatnám, ez az ál­talános. No, én Tamásiból elkerültem Szoboszlóra, igaz­gatóhelyettesnek. A legérde­kesebb feladatom egy kis- galéria — képzőművészeti bemutatósorozat — működte­tése volt. Színházat is csi­náltam, sok egyebet, de ez volt számomra a legtanulsá­gosabb feladat. Ezen a téren tudtam a legkevesebbet, és itt jutottam a legtovább. Van egy területed, amiben nem vagy otthon, addig ásod ma­gad, míg akár országosan is érvényesíthető koncepciók, következtetések, módszerek születnek. Idáig két-három év alatt el lehet jutni. Bel­ső igénnyel, önmagad iránti következetességgel, szövetsé­gesekkel. — Ez tehát röviden a Balipap-féle módszer... Van elméleted a műve­lődési házak működte­téséről is? — Ne nevezzük elméletnek de két újabb terminológiát használok magamban. A mű­velődési házaknak van egy rutinmechanizmusa, és van egy átbillentés-mechanizmu- sa. A rutinmechanizmus alatt azt értem, hogy a mű­velődési házakban, amelyek immár harminc éve benne vannak a társadalom szerve­zetében, kialakult és meg­csontosodott egyfajta tevé- kenységszerkezet, működési rend: szervezett kiscsoporto­kat működtetnek, rendezvé­nyeket szerveznek. Nem a helyi sajátosságok alapján csinálják a tennivalókat, amik ott adottak, és ami őket is meghatározza: telepü­lések szerkezetére, helyzetére gondolok, a lakosság tevé­kenységeire. Azt tekintik vezérelvnek, hogy mit csinál minden más művelődési ház. — Most ez a divat; fi­nomabban az irányelv. — Azt hitte mindenki, hogy azzal, hogy a nagy rendezvényekről átáll kis­csoportok favorizálására, mindjárt korszerű is lett... Bizonyos szempontból való­ban korszerűbb ez a szemlé­let, mint a régi, de a kér­dés korántsincs megoldva. Mert mi dönti el azt, hogy egy művelődési ház milyen kiscsoportokat létesít? Elő­ször is: hogy mire van pén­ze. Aztán: mire van helye és felszerelése, s végül szakem­bere. Ez a három körülmény teljesen meghatározó. I- És az, hogy mire van igény, az nem sze­repel a listán? — Teljesen * mellékesen. Mert valahol végül azért ki­derül ez is. De főként kíná­latot állít össze a művelődé­si ház. Egyébként jelenleg mi is csináljuk ezt, Dombó­váron ... Ide és ide lehet je­lentkezni. — Hiába ismernénk az igényeket, ha nem len­ne az igények teljesíté­séhez helyünk, pén­zünk, szakemberünk, nem gondolod? — Világos! A dolgot innen kell megközelíteni majd. Ha lenne több pénz, jobb, ala­kítható, mobiltér... — Várj egy kicsit!... Tudjuk, hogy mi a helyzet, azt is, hogy mi­nek kellene lenni — de azt is, hogy reális oka van annak, hogy nem úgy vannak a dolgok, mint ahogy lenniük kéne. — De a reális okok nem biztos, hogy objektívek is. A jelenlegi körülmények, fel­tételek között is lehetne jó­val nyitottabb a közművelő­dés! — Azt mondod, ti is egyszerűen összeállít­játok a kínálatot. Ti is kizárjátok a dombóvá­riak jelentős részét ab­ból, hogy kedvére mű­velődhessen? De hadd lépjek tovább: tudja egyáltalán minden dombóvári, hogy mi az ami nincs, és amit szeretne? Hogyan se­gíthet a népművelő, a művelődési ház ráéb­redni önnön igényeink­re? — Lehet, hogy egészen rosszul kezdtük ezt a beszél­getést ... Máshonnan kellett volna elindulnunk? Az hogy az előbb azt mondtam, mi is úgy csináljuk, hogy az ut­cák teli vannak felhívásaink­kal, ezzel azt is mondtam egy­szersmind, hogy nem a szak­körök, tanfolyamok helyett csinálunk valami újat, mást, hanem azokkal együtt, azok mellett... — Törvényszerű fejlő­dési fokozatnak tar­tod, hogy most ez van, ilyenek az emberek és ilyen a művelődési há­zak ajánlata? — Én azt tartom törvény- szerűnek. hogy az eddigi mechanikus gyakorlat kö­vetkeztében most itt tartunk. A házak nem nagy rendez­vényeket, hanem kiscsoporto­kat kínálnak ... Szűk kör­nek és keveset, rossz techni­kai feltételekkel. — Hogy ne veszítsük ' el egészen a beszélge­tés fonalát: van még mondanivalód a rutin­mechanizmusról? Mert szívesen hallanák az úgynevezett átbillentés- mechanizmusról is. — Azzal foglalhatom ősz- sze az eddigieket, hogy a ru­tinmechanizmus végül is szervez és jobbára passzív befogadóvá degradálja az embert. Nincs lehetőség rá, hogy egyszerűen csak a be­szélgetés kedvéért menjen valaki a művelődési házba, kihasználva az ottani na­gyobb tér nyújtotta lehetősé­get vagy a tevékenységhez való több eszközt, egyéni készségfejlesztésre, a közössé­gi életre... Nem lehetsz egyenlő partner a foglalko­zásokon, mert ott téged ta­nítanak ... — De hát ez nem egy­szerűen a művelődési házakon múlik. Az em­bereken is! Ugyanoda lyukadtunk ki, mint az előbb. Fel kell kel­teni az emberekben az erre való ... — Az igényeink iránti igényt! — Ez az egészben a legnagyobb feladat. — Igen, innen kell elin­dulni, nem vitás... De kér­deztél az átbillentés-mecha- nizmusról is. összefoglalva: adva van egy gyakorlatias, ennél fogva vonzó művelődé­si vagy tevékenységi forma, mondjuk a kertbarátkor. A művelődési ház módszer­tani munkának tartja, ha ennek a körnek a tagságát beszervezi egy tárlatra, vagy színházi bérletessé teszi. „Át­billenti” a kertészkedőket egy általa magasabb szintű­nek ítélt művelődési formá­ba... Tágítom a látókörét, több fajta lehetőséget kíná­lok neki — így nevezik a módszerüket. Igen ám, de itt valahogy kijátsszák az em­bert. Az ember, aki beiratko­zott a kertbarátkörbe, azt várja, hogy ugyanabban a tevékenységi körben jusson előre, egyre magasabb szint­re. Félmegoldás, ha kert­barátként marad azon a szin­ten, ahol volt, de közben be­fizet egy színházbérletet is ... Nem tilos színházba járni, tévedés ne essék! De elsősor­ban a meglévő igényt, a fel­ismert szükségletet, a felis­mert érdeket kell tovább épí­teni. Színházzal leginkább a színház iránt érdeklődőket. — Egyszóval — az át- billentés-mechaniz- mus is korszerűtlen? — Az! Világos. A rutin- mechanizmusba akar átbil­lenteni. — Szeretném hallani a véleményedet — a gya­korló és munkája eredményességében bí­zó szakember vélemé­nyét — a közművelő­déssel kapcsolatos „de­kadenciáról”. Hovato­vább maguktól a nép­művelőktől is hallani, hogy fölösleges, értel­metlen ez a munka, mert nincs hozzá elég pénz, rosszak a körül­ményei, személyi felté­telei — egyáltalán, kár erőlködni, vegyük tu­domásul, hogy az em­berek nem művelődni, I hanem gyarapodni akarnak... — A több pénz nekünk is hiányzik, de kicsit messzebb­ről közelítek a válaszhoz, ami áttételes lesz. A köz- művelődés társadalmi érdek. Az ember társadalmi viszo­nyok összessége, mondja Marx. De az emberekben hol hatnak, milyen csomó­pontokon gyűlnek össze azok a társadalmi hatások, ame­lyeknek összessége ő maga? Mi hat az emberre? A mun­kahely, a lakóhely, a család. Az ember ezekben a szűkén értelmezett társadalmi vi­szonyokban formálódik, ezek között valósítja meg önma­gát. Ezekben alakul rhunká- jához, életéhez, társaihoz és a művelődéshez való viszo­nya is. Magyarul: nem hi­szem, hogy az érdeklődést, szükségletet csak propagan­dával fel lehet kelteni. Akármilyen szép plakátot ra­gasztok ki, csak attól az em­bereknek nem lesz igénye arra, amit hirdetek. A lakó­hely, a munkahely, a csa­lád hatása „ingerelhet” olyan konkrét cselekedetekre, ami során például tanulni kezd. Ezért aztán én azt gondo­lom, hogy nekünk is ezeken a színtereken keresztül kell hatni az emberekre, vagyis úgy kell számítanunk rájuk, hogy innen meghatározottak számunkra is. — Hatni, de hogyan? — Ez a legjobb kérdés... Eddig sokat beszéltünk már igényről, érdeklődésről. Ezek inkább pszichológiai kategó­riák. Kevesebb szó esik a művelődés iránti érdekről. Ha a munkahelyén érdeke lesz az embernek, hogy tu­dásában gyarapítsa magát, vagy a lakóhelyén, mert a szomszédok is elvárják tőle ezt vagy azt, a családban ér­zi a gyerekei várakozását, hogy apjuk, anyjuk tájéko­zottabb ember legyen — megteremtődik az előrelépés igénye. Az emberek műve­lődnek is ilyen motivációk hatására, a művelődési há­zak nélkül is. A közművelő­dési törvény és a párthatá­rozat is nagyon erősen ins­pirálja a munkahely felelős­ségét a dolgozó közművelődé­si állapotáért. Például azért, hogy szakképzett legyen. A művelődési bizottságok mű­ködését ezért tartjuk olyan fontosnak mi itt, Dombóvá­ron. A művelődési központ számára most a legfontosabb feladat: a munkahelyekkel való együttműködés. A mun­kahelyi művelődési bizottsá­goknak kell a munka és az életmód iránti szükségleteket, igényeket, érdekeket feltárni­uk. Ott vannak helyben, szá­mukra kézenfekvő és nekik is érdekük. — És képesek rá? Nem szakemberekről van szó. — Képesek lesznek rá! Gyakran a rutinmechaniz­mus sémáját veszik ők is át, abban gondolkodnak, hogy a közművelődés egyenlő író­olvasó találkozóval, színház­jegy-vásárlással. vetélkedők­kel. Pedig a dolguk a mun­kahelyi viszonyok feltárása lenne. — Dombóváron min­denhol működik köz- művelődési bizottság? — Igen. Tizenhárommal van együttműködési szerző­désünk. A lehetőségünk így megvan, hogy innen tovább lépjünk. Szorosan együtt dolgozunk, együtt tervezünk. — Amit eddig a dom­bóvári művelődési köz­pont munkájáról el­mondtál, az nem tűnik renitensnek, furcsának. Vajon miért tartja mégis úgy a közvéle­mény, hogy külön uta­kon jártok? — Mert valójában — saj­nos — tényleg egészen más, ahogyan dolgozunk. De­mokratikus, az érdekeket ku­tató orientáció az, amit meg akarunk valósítani. Nem par­tizánakcióban, persze: azt a kísérletet, amiben részt ve­szünk, a Népművelési Intézet irányítja, és már harmadik éve folyik. Rajtunk kívül még nyolc művelődési ház — például a kazincbarcikai, a hajósi,, magyarnádori, jász­kíséri — kapott ilyen kísér­letre idén anyagi támogatást az Országos Közművelődési Tanácstól. A „nyitott ház” működési elvű országos kí­sérlet ez, amiről már né­hányszor szó esett. — És a konténerekről... — Igen, látod, te is rög­tön erre gondolsz! Pedig a konténer nem egyéb, mint egy mobil közművelődési eszköztár. Csak még nincs jobb neve. Speciális, a tevé­kenységhez célszerűvé alakí­tott bútor. A tevékenység lé­nyegéhez körülbelül annyi köze van, mint az iskolai táblának az ottani oktatás lé­nyegéhez. — Ehhez az „egészen máshoz” mit szólnak a város vezetői, no és persze nem utolsó sor­ban saját munkatársa­id? — A város vezetői általá­ban is, így a közművelődés­ben is megalapozott tervek­kel és koncepciókkal irányít­ják a munkát. Törekvésein­ket — éppen az elmúlt na­pokban egy testületi fóru­mon hangsúlyozták nagyon határozottan — támogatják. Ez a kollégáim számára és nekem is nagyon fontos, amellett felelősségünket is fokozza. Igénylik és elvárják, hogy munkánkról tájékoztas­suk őket. Ha vitánk van, partnerként fogadják érvein­ket, hiszen bennünket szak­embernek alkalmaztak erre a város és a városkörnyék szá­mára is fontos feladatra. Ezt a felelős irányítást és bizal­mat nem tudnánk nélkülözni. Ami a munkatársaimat il­leti ... Ezt a szekeret én kö­töttem ehhez az ügyhöz, az ilyesmi általában az igazga­tón múlik. De velük egyet­értésben tettem ezt, mert nélkülük nem is lehetne. Véleményem szerint ebben a munkában mindenkinek le­hetősége van képessége és felkészültsége alapján a ne­ki legkedvesebb területen dolgozni. Nagy önállósággal is, mert ebben a működési elvben, még inkább gyakor­latban, a népművelő munká­ja is alkotóbbá változik. — Képeznek manapság erre népművelőt? — A képzés egy külön té­ma lehetne... De a gyakor­latban mindent meg lehet ta­nulni. Bele kell mélyedni, hinni kell abban, hogy a szakmának egy jelentős tar­talmát ki kell még alakítani, ki kell találni. — Tehát meggyőzted munkatársaid az ügy fontosságáról... Igaz is, milyen vezető vagy? — Azt hiszem, demokrati­kus ... Bár nekem meg a vezetést kell most tanulnom. Magának a csapatnak a fel- készültsége igen jó. Mind egyetemet, vagy főiskolát végzett. Most jött három friss diplomás munkatárs. — Lakást is kapnak? — Kapnak. Hamarosan. — Ezek szerint nem­csak elviekben támo­gatja a városi tanács a közművelődési dolgo­zók munkáját. — Nem csak elviekben. Ilyen téren is. S talán nem tévedek, ha mindebből arra következtetek, hogy a leglé­nyegesebb tényezők egyre adottabbak Dombóvár köz- művelődésének pár év alatt bekövetkezhető igen jelentős fejlődéséhez. — Megvan bennetek erre az ambíció? — Igen, Igen. Együtt va­gyunk, együtt vannak a fel­tételek. Hiszünk benne. Akarjuk, és dolgozunk érte. VIRÁG F. ÉVA Múltunkból alán ma már mosolyt T i varázsol az olvasó ar- ? cára, ha olvassa, hogy ■ — Magyarországon egy­koron kilincshivatal is műkö­dött. Pedig nem kell moso­lyogni, ez a bizonyos kilincs­hivatal valamikor a magyar királyi honvédelmi miniszté­riumban működött. Intézke­dett is, leveleket küldött, je­lentést kért, rendeleteket ké­szített. Volt intézkedése, amelynek kapcsán több mint egy kilónyi irat gyűlt össze csupán Tolna megyében. E furcsa nevű hivatalnak az volt a feladata, mint egyik rendeletéből kiderül: az épü­letek és kerítések ajtajaira, kapuira felszerelt ajtóverete- ket, amennyiben azok egé­szében, vagy túlnyomó rész­ben sárgarézből, vörösfém­ből, bronzból, vagy vörösréz­ből vannak, hadi célra igény­be vegye. Az igénybe veendő veretek a következők voltak: kilincsek és kilincsgombok, kilincsrózsák, kulcslyukpaj­zsok és kulcsfedők, zárpaj­zsok és ajtófogantyúk. A rendelet 1917. február 23-án kelt. Kimondotta, hogy a háztulajdonosok, bérlők és bármilyen címen használatra jogosultak, kötelesek voltak tűrni, hogy kereskedelmi vál­lalatok által pótanyagból készült kilincset szereljenek fel a fent felsoroltak helyett. A rendelet annyira szigorú volt, hogy a községi elöljáró­ságokat utasította, hogy a használaton kívül lévő épüle­tekről is — két tanú jelenlé­tében — szereljék le a ki­lincseket. A feltalálható rézkilincsek összeírására a rendelet for­manyomtatványt írt elő. A kilincshivatal azokba a Tolna megyei községekbe, amelyekben a lakosság lét­száma elérte a kétezret, ösz- szesen 34 560 nyomtatványt küldött szét. Ezt a mennyisé­get az alispáni hivatal ke­vésnek tartotta és újabb 4210 darabot kért. A kilincshiva- -■*_ tál azonban ezt a kérést nem teljesítette. Lehetőség volt arra, hogy a különös történelmi, művé­szeti, vagy iparművészeti beccsel bíró vereteket a já­rási főszolgabírók, Szekszár- don a polgármester az igény- bevétel alól mentesíthesse. A hatalmas kötegben nem találtunk olyan jelentést, amely arról szólt volna, hogy mennyi kilincset találtak és mennyit mentesítettek. Mind­össze két kilincs három raj­za volt található a papírhal­mazban. Az egyik a szek­szárdi megyeháza nagy ka­pujának kilincsét, a másik a levéltár egykori bejárati aj­tajának kilincsét ábrázolja. A megyeháza kapujának ki­lincsei valóban műremekek voltak. (Sajnos, múlt időben kell róluk szólni, az utóbbi időben valami módon eltűn­tek...). A kulcslyukat fedő rézlemezen két fáklyavivő fiú volt látható. A fáklyák felett rozettát ábrázoló láng­nyelvek voltak, amelyek, a leírás szerint a világosságot, a napfényt ábrázolták. Ezeknek a kilincseknek mentesítése elkészült, de idő­közben az első világháború frontjai összeomlottak, a Mo­narchia elveszítette a hábo­rút. A kilincsek összegyűjté­sére ezért már nem került sor. A kilincshivatal beszün­tette működését. A kilincsekből fegyvereket, lövedéket akartak készíteni, mint oly sok harangból. A hivatal nem teljesítette feladatát. A történészek még­is örülhetnek e volt hivatal­nak, mert rendeletére össze kellett írni, hogy egy-egy községben mennyi a lakóhá­zak száma. Például Zombán 373, Tamásiban 1193, Öcsény- ben 735, Bátaszéken 1477. Ezek a számok más adatok­kal kiegészítve fontos forrá­sai lehetnek a helytörténet­írásnak. K. BALOG JÁNOS Baiipap Ferenc művelődési központ igazgatóra/

Next

/
Oldalképek
Tartalom