Tolna Megyei Népújság, 1979. szeptember (29. évfolyam, 204-229. szám)

1979-09-02 / 205. szám

1979. szeptember 2. ^EPÜJSÁG 11 Bartók és Kodály szellemében Amikor az 1848-as nép fel­ismerte, hogy megmaradásá­nak egyik fő feltétele a mind sokrétűbb és mélyebb nem­zeti kultúra megteremtése, megőrzése — Magyarország zenekultúrája nem játszott szerepet Európa zenei életé­ben. A történelmi előzmények után, a kialakult körülmé­nyek között pedig még a re­mény is illuzórikusnak tűnt: annyira, hogy még Liszt Fe­renc is így fakadt ki: — „Ha legalább tisztességesen ver­senghetnénk a hasonló bécsi, lipcsei intézményekkel! Ugyan, minek ebbe bele­bonyolódni!” Ám mégis „belebonyoló­dott” a később őróla elneve­zett zeneakadémia megalapí­tásába. Liszt és jó néhány lelkes muzsikus — köztük Erkel Fe­renc — minden erejét, te­kintélyét latba vetve harcolta ki a magyar zeneművészeti főiskola létrehozását. És Liszt így írt egy másik levelében: „Engedtessék meg nekem, hogy születésemtől síromig, szívemben és tudatomban egyaránt magyarnak valljam magam és ennek megfelelően részesítsem komoly támoga­tásban a magyar zenekultú­rát.” Napjainkban, amikor a Ze­neakadémia kinőtte és több­féle értelemben szétfeszíti adott falait, nemcsak építke­zéssel igyekeznek megoldani a magyar zenekultúra tér­nyerését —, hanem például a sokoldalú, sokrétű nemzetkö­zi kapcsolatok révén is. Sokak számára természetes és magától értetődő az évente megváltott bérlet, a világhírű zeneművészek idehaza törté­nő meghallgatása, de vajon gondolnak-e arra, milyen tör­ténelmi előzmények vezettek ide, s hogy mit is jelent az ország — és a világ — zenei életében a Liszt Ferenc Zene- művészeti Főiskola? A főváros legzsúfoltabb ré­szén, a színházakkal bővelke­dő VI. kerületben álló épület alig vehető szemügyre, leg­feljebb a környező házak ab­lakaiból. Ezért még a rend­szeres koncertlátogatók is szinte vakon mennek el az épület külső-belső értékei mellett, s állandó látogatói sem ismerik a falakat, ame­lyek nemcsak a zenéhez nél­külözhetetlen kitűnő akuszti­kájukról híresek. Irigylendőén rövid idő alatt — 1904-től 1907-ig — készült el a ma is meglévő épület. Az intézményt 1875-ben avatták fel —, ha felavatták egyálta­lán azt a három szobát, ahol, a mai Irányi utcában, Liszt lakása fölött, harmincnyolc A Zeneakadémia épülete növendéket, az első évfolyam hallgatóit oktatták. Majd — kereken száz esztendeje — új, tágasabb helyre költözött a zenefőiskola; ismét Liszt lakásának épületébe, de ez már egy kis palota volt, a mai Népköztársaság út 67- ben. Itt már koncentterem és orgona is rendelkezésre állt. A harmadik, a mindmáig működő színtér az akkori­ban feltűnt új stílusnak, a szecessziónak reprezentánsa napjainkban is. Giergl Kál­mán és Korb Flóris tervező- építészek alkotása az Erzsé- bet-híd pesti kapujában álló két Klotild-palota, a budapes­ti Tudományegyetem orvos­karának Üllői úti épülete, a kolozsvári, a szegedi, a deb­receni egyetemek, klinikák is —, de fő művük mégis a Zeneakadémia. S ami abban az időben rendkívüli vállal­kozás volt: alapozása, fő szer­kezeti elemei, erkélyszerke­zetei vasbetonból vannak; ez a vasbeton-építészet magyar úttörőjének, Zielinszky Szi­lárdnak is köszönhető. Az épület külső-belső har­móniája — a szecesszió egyik jellemzőjeként — sajátos stí­luskeveredésből fakad. Még asszír formák is megjelen­nek a Liszt Ferenc tér— Nagymező utca—Szófia utca által határolt épület felület­kiképzésén. A tér felőli homlokzaton a névadó — Liszt — bronz­szobra: Stróbl Alajos műve. A lábazat feletti párkányon hat gyermekfigura, Teles Ede alkotásai. A földszinti előcsarnok freskóit Körösfői- Kriesch Aladár, a szecesszió egyik legmarkánsabb piktora készítette. Egy hatalmas bronzfej — Chopiné — Xa- very Dunikowski lengyel szobrász alkotása, a lengyel párt- és kormányküldöttség ajándéka. A huszonötször tizenhét mé­teres nagyteremben 1200 férő­hely; a fő helyen egy Walcker-orgona, a fali dom­borművek zenei fogalmakat elevenítenek meg. A négy­száz ülőhelyes kisterem a A nagyterem kamarazenei estek színhelye, de technikai berendezései operaelőadásokra is alkal­massá teszik. , A századforduló után fel­pezsdült a magyar zenei élet. Az első hatalmas fordulatot Bartók és Kodály népdal­gyűjtő tevékenysége hozta meg. De az elv — amelynek értelmében a népi hagyomá­nyú zenekultúrának el kell foglalnia méltó helyét a nem­zet szellemi életében — elv marad, ha valóra váltását nem biztosítja kiváló oktatási metódus, képzett pedagógus- gárda, kellő intézményes ke­ret. Napjainkban a világ nagy részén számon tartják Buda­pest zenei életét, világviszony­latban versenyképes zeneka­rait, karmestereit, szólistáit, zeneszerzőit, az évente meg­rendezett nemzetközi verse­nyeket, fesztiválokat, találko­zókat. Mindennek — s a fő­városban évente megtartott mintegy kétezer koncertnek — fókusza a Zeneakadémia. Itt nevelik a jövő muzsiku­sait, interpretátorait — és a leendő zenepedagógusokat. Igazgatója volt — Liszt után — Erkel, Mihalovich Ödön, Kodály, Dohnányi, Hu- bay Jenő, Zathureczky Ede, Szabó Ferenc, és mindmáig Kovács Dénes; tanára volt Bartók, tiszteletbeli profesz- szora Pablo Casals, Alfred Cortot, Gilels, Glasunow, Erich Kleiber, Mascagni. Ojsztrah, Respighi, Sibelius, Toscanini is. Az intézményben — ame­lyet 1919-ben a Magyar Ta­nácsköztársaság emelt főisko­lai rangra — régebben össze­sen hétszázan tanultak az alsó-, közép- és felsőfokon, jelenleg pedig csak a felső- oktatásban nyolcszáznál töb­ben vesznek részt. Az ország 220 zeneiskolájában ötven­ezernél több gyerek tanul ze­nét, szinte az ábécével azonos időben és súllyal. A Zene- akadémia sok ezer darabból álló könyv- és kottatára kö­zött ott a Liszt-hagyaték is. A harmadik emeleti Liszt­szobában a világjáró, de szí- vében-szellemében holtáig magyar művész egykori tár­gyai, zongorája. A róla elne­vezett intézmény atmoszférá­ja pedig híven őrzi a névadó hagyatékát. PÉRELI GABRIELLA Nagyváti János mestermííve Sajátos néprajzi múltú táj terül el a Dunántúl déli részének közepén a Kapos és a Dráva között: a Zselic. A Balaton felöl — alig ötven-hatvan kilométer — Kaposvár a „kapuja”, mig délről, a 6-os miiút pécs—barcsi szakaszáról leginkább csak Szigetvár. Zselic Sok „Zselic”-cel kezdődő és még több „fá”-val végződő falu van erre az erdős, nagy ívű és messzi kilátást nyújtó dombok alatt és a hosszan elhúzódó, dús rétekkel, kis patakokkal kanyargó völgyek fölött. Alatt és fölött, igen, nem a tetőkön, s nem is a legmélyebben; így települtek ezek a faluk, amelyek közül a legelterjedtebbek őrizték legtovább a múltat. A táj Zselic neve egyesek szerint a vas szláv nevéből ered, mások viszont a makkot jelentő szláv szóból származ­tatják. Annyi bizonyos, hogy a makk fő „terménye” volt e tájnak, s nem kis haszna is származott belőle, mert a sertéstenyésztés — a szabad­ban erdei makkon hizlalás — kiterjedt volt. A legrégebbi magyar em­lék I. István király uralkodá­sának századából ered. Halá­la után harminc évvel szen­telték föl a feltehetően első monostort ezen a vidéken a ma Kaposvárhoz tartozó Szentjakabon (ott látogatha­tók is az egykori bencés apát­ság romjai). A földművelés azonban csak két évszázad­dal utóbb kezdett jobban ter­jeszkedni az erdők irtása nyo­mán. Persze a török idők visz- szavetették a gazdálkodást, az erdei rejtező, gyűjtő, vadászó, disznótenyésztő életmódnak kedveztek. S később a török után a jobbágysor elől is sokan kerestek menedéket és megélhetést az erdőkben. Szenna Az erdő adta a házat is ezen a vidéken. Főleg fából építkeztek. Gerendákra — talpra — és gerendavázzal, sövényfallal építkeztek. A sö­vényfalat aztán betapasztot­ták. Néhány ilyen ház fenn­maradt — az utolsóban Szen­nán laktak —, ma már per­sze csak műemlékként, nem kevés fenntartási munkával, a múlt tanújaként őrzik a maradékot. Szenna a Kaposvárhoz leg­közelebbi települések közül eldugott fekvése folytán a legtovább őrizte régiségeit, így a régi építkezést, a hasz­nálati tárgyakat — és a vise­letét is. A férfiak régi visele­té a bő gatya és a fehér hímzésű házi szőttes vászon­ing volt — s már ez is elárul­ja, hogy a szövésben és a hímzésben sajátos helyi ha­gyomány alakult ki. A fehér­népek természetesen itt is változatosabb viseletét hord­tak. A zselici szövés takácsok nyomán született. Mégpedig, amikor a gyáriparral a ta­kácsmesterség hanyatlani kez­dett, akkor kezdték készíteni a takácsok szép mintáit a parasztasszonyok. Persze, idő­vel módosultak is az átvett minták az ő kezük alól ki­került törülközőkön, kendő­kön, abroszokon, ágynemű­kön. S az ő stílusformáló munkáikhoz igazodtak mind­azok a mesteremberek, akik az ő piacukra készítették tár­gyaikat (legalábbis a nekik szánt munkákon.) így a ka­posvári és szigetvári fazeka­sok és asztalosok, szűcsök és szabók. Egy-egy zselici ház­ban még ma is megtaláljuk tárgyaikat — vagy úgy is mondhatnók: ma már újra. Mert ahogy a gyári dolgok városi divatja kiszorította a kamrába, a padlásra (sőt az ólba is) a régi tárgyakat, mi­után városon, s ország- világszerte divatba jöttek e régiségek, a falu is újra be­csülni kezdi őket — most már mint emlékeket, díszeket. Nem ritka a falon a régi tá­nyér és szilke, máshol egy- egy ládát, tükröt is őriznek így. Festett kazetták Szenna legértékesebb em­léke azonban a református templomban van. Kívülről nem is gyanítjuk — olyan e templom, mint a legtöbb. De bent tüstént meglepnek a felszabadítás óta gondosan helyreállított festett bútorok és a famennyezet festett ka­zettái. Az egyik kazetta a mester „névjegye” — ezt ol­vashatjuk benne: NAGY­PALBA LA/K/O NAGYVÁTI JÁNOS ASZTALOS MESTER EMBER EZT az UR HÁZAT EL KÉSZITETE 1787-ik ESZ­TENDŐBEN. Nagypall Pécs­Egy kazetta várad mellett van. A Bara­nya megyei faluba való mes­ter szép munkáját ma is él­vezettel nézzük. Főleg virág­mintákat festett a fakazetták­ba Nagyváti János. Sok min­tában érezzük a rokonságot a tányérokon, szilkéken is lát­hatókkal. S érezzük a koráb­bi „magas” művészet, a rene­szánsz hatását is. Valami nagy derűvel töltik el a nézőt ezek a változatos, stilizált, színes — fehér, pi­ros, világoszöld, stb. — virá­gok. NÉMETH FERENC Kiállítási gondjaink A fővárosban és vidéken az évenként megrendezett kiállí­tások száma mintegy három­ezer. A kiállítások magas szá­mából mintha az derülne ki, hogy a kiállítási lehetőségek jók. A kiállítóhelyiségek mi­lyensége ugyanakkor nagy gondja kulturális-művészeti életünknek, a sok esetben ösz- szecsapott bemutatók nem alkalmasak a szűkösebb lehe­tőségek korrigálására. A kiállítások felügyeleti jogköre az 1974-es művelődés- politikai határozat alapján a megyei tanácsok művelődési osztályaihoz, illetve a Fővá­rosi Tanács művelődési osz­tályához került. A Képzőmű­vészeti Lektorátus számára a központi zsűrizés, a kiállítá­sok központi engedélyezteté­se olyan megterhelést jelen­tett, amely akadályozta a ki­állítások szervezésének opti­mális menetét. A rendelkezés értelmében a helyi viszonyok alaposabb ismeretével na­gyobb önállósághoz jutottak a megyei tanácsok, közvetle­nebbül szervezhetik meg a megye kulturális életét. A ta­nácsok illetékeseiből és a Képzőművészeti Szövetség megyei területi szervezetének művész tagjaiból áll össze az a zsüribizottság, amely a ki­állítások színvonalát garan­tálja. Az alkotók közvetle­nebb beleszólása valósulhat meg ily módon a megye kul­turális életébe. A megyék gondoskodnak a kiállítások anyagi támogatásáról, a be­mutatóhelyiségek fenntartá­sáról. Legnagyobb gond a mai követelményeknek meg nem felelő kiállítóhelyiségek fenntartása. Ezért tűzték ki például a fővárosban is azt a célt, hogy szelektálni kell, és az érdektelen, nem látoga­tott kiállítóhelyeket meg kell szüntetni, vagy bővítésükről, korszerűsítésükről kell gon­doskodni. Törekedni kell új lehetőségek felkutatására, új ötletek megvalósítására. Ilyen lehetőség például a kiállítás­ra alkalmas műemlék jellegű épületek galériává történő átalakítása, szoborparkok lét­rehozása. Ennek egyik példá­ja Budapesten a Vas utcai szoborpark, illetve Óbudán a Zichy-kastély emeleti galériá­ja. Országosan is jelentős kez­deményezéseket láthatunk a kiállítási lehetőségek szélesí­tésére. A megyei tárlatok, a nagy sikerű vidéki biennálék (például a szombathelyi tex­til-, a békéscsabai plakát- biennálé), vagy a megyei al­kotótelepek is ezt igazolják. A kiállításpolitikai struktúra megváltozása kedvezően hat a vidéken szervezett országos és nemzetközi jelentőségű ki­állítások megszervezésére is. A közönség szélesebb réte­geinek bevonására jó példa az a kezdeményezés, amelyet Tatabányán kíséreltek meg. Egy lakótelep modern házai közé vitték a kiállítást, az üresen kongó földszinti csar­nokokat kiállítások varázsol­ják élettel telivé. Gyakorlati­lag nagyon sok formája léte­zik a bemutatók és a közön­ség egymásra találásának. A tapasztalat az, hogy ki­állításaink vannak jók és rosszak, hasznosak és haszon­talanok is, de művelődéspoli- tikailag átfogott kiállításpoli­tikánk sajnos nehezen bon­takozik ki. Reméljük hogy a kiállítások ügye a jelenlegi anyagi-támogatási rendszer hatására kedvezőbb helyzet­be kerül, amelyet a látoga­tók a helyiségek és a bemu­tatók színvonalán maguk is tapasztalni fognak. P. MACHT ILONA * A padsor elejét és a szószéket is festett kazetták díszítik A mester „névjegye”

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom