Tolna Megyei Népújság, 1979. szeptember (29. évfolyam, 204-229. szám)
1979-09-02 / 205. szám
io Képújság 1979. szeptember 2, — IRODALOM m m • • KÁLDl JÁNOS: ki ibolya utcai ház Kopottan, szélnyűtten álldogál, hull rá a harangszó, fény-fonál. Hull rá a sejtelmes őszi ég, violás alkonyból foszladék. Kéménye, cserepe fekete. Sajnos, hogy eljár az ideje. Ablaka játssza a szín-csodát, megcsapja olykor a szederág. Régi ház, ősi ház, sok éves. Mosolya — van ám még! beszédes. Itt élek, itt írok napra-nap. Verseim — levélkék — hullanak. Port fúj az őszi szél odakint, a kapu résein besuhint. Fújja az őszi szél nevemet, szálldos az, akár egy üzenet. Amit mond, ha nem is hallható: a jövőt váróknak biztató. Anya-ház, hulltan is palota. jóhitem, reményem otthona. Födelem, végváram, drágakő, őrizzen sokáig az Idő! HORVÁTH VERA: Lázálom Az álmaink mind szelídek. Az álmaink sündörgő tigrisek. Ellankadás és enyhülés, belenyugvás, kibékülés. Kóbor- feszüléseink és magunkkellető vad hiúságunk tüskés bozótja a jövőnk. Mert éget a fészek melege, s ívelő röptöt ígér a messzeség ... Kulcsár János: Sanyi meg a sárkány väfgvj s akKor Lacó anyja "lágy sírt, hogy az istennek sem volt már maradása tőle. Még enni, meg aludni sem bírt az Isten... Sanyi elhallgat, s felnéz rám. Két szeme két aranyfekete napraforgó-tányér, de most a vád magvai peregnek belőlük. — Nem is figyelsz rám — rebegi becsapottan. — De bizony, figyelek. — Akkor mondd meg, miért sírt- Lacó anyja? — Mert odaadták a fiát a sárkánynak három évre, hogy mesterséget tanuljon. És a sárkány azt mondta, hogy ha három év múlva ráismer a fiára, visszakapja. Ha nem, akkor a sárkányé marad... Hálával gondolok az egykori néprajz-stúdiumokra, Sanyiban pedig talpára fordul a tótágast álló erkölcsi világrend. A mese valahogy mégis kiröppenhetett gyapjas kis buksijából, mert tárgyilagosan megkérdi: — Holnap mikor jössz kezelésre? — Ebéd után, ahogyan szoktam. — Akkor nem is tudunk elbúcsúzni — fénytelenedik el a fahéjbarna arcocska. — Mert engem már reggel hazavisznek, azt mondták. A mama jön értem autóval — teszi még hozzá, lapos pillantással. — Nagy, sárga autónk van. Tegnap telefonáltunk a mamának. Otthon a konyhában van telefonunk az asztalon. Piros. A szobában is van egy. Azon meg a kistestvéreim telefonálnak. Várja a hatást. Nézzük egymást. Hallgatunk mindketten. „Notórius hazudozó” csó- válgatná a fejét Sanyi másik patrónusa, a szép szőke Ilka nővér, ám szerencsére csak egymás között vagyunk, így Sanyi töri meg ismét a csendet: — Aztán lehet, hogy mégis mentővel megyek haza. Elvihetem a könyveidet? — Hát persze, hogy elviheted, hiszen neked hoztam őket... Furcsán kong a hangom, mintha a szomszéd szobából hallanám. * Betyárfészek inkább az ötvenes, mintsem a nagykönyv szerinti kórterem. Heten laknánk, akár a gonoszok, de sohasem válhat tartóssá a teljes létszám; a közénk csöppent „átmenők” egy-két napon belül a műtőbe kocsiznak, onnan meg szolidabb tájékra gurítják őket tapintatos kezek. Fogadásokat kötünk, hogy menynyi időt tölt majd az ürge a műtőasztalon, a cuccáért melyik nővér iparkodik be hozzánk a másik folyosóról, s hogyan kezdi paskolni saját őrangyalunk az új huzatot a gazdátlan ágyneműn. Hajladozását élénk helyeslés kíséri, közöljük vele megfigyeléseinket, s ha szóvá tenné a kedves betegek mo- dortalanságát, kórusban tiltakozunk: — Hol lát itt beteget, nővérke? Nálunk kizárólag sérültek vannak. Óriási különbség! Ez itt a Csontbrigád, a baleseti sérültek Korlátolt Felelősségű Társasága. Hajnalonként előkotorjuk a szíverősítőt, amelyet a legmódszeresebb ellenőrzés sem bírt még rejtekhelyéről kifüstölni, bárhogy facsarja is bűze az éppen ügyeletes orrokat. Meghúzzuk az üveget fickósan, de gondosan ügyelve arra, hogy cseppel se károsodjék a következő részvényes. Aztán kiöklen- dez bennünket a szoba a tágas folyosóra, ahol már ki-ki csak a saját leleményességére bízhatja magát aznapi első cigarettájának védelmében. Kifelé mutat a szekerem rúdja, megtehetem hát, hogy már az ajtóban felkattint- sam az öngyújtó lángocskáját. Szélfogó ujjaim résén át pillantom meg Sanyit, aki alig karnyújtásnyira szeren- csétlenkedik, az új betegek esengő bizonytalanságával, melyen ott púposodik eddigi életének tíz kurta kis esztendeje. — Hát téged hogy hívnak? — Orsós Sándornak — feleli elszántan. — Keresel valakit? — Mentővel hoztak — mondja, s szavában már több a dicsekvés, mint a panasz. — Leestem a szalmakazalról, és eltörött a kezem. De már egy cseppet sem fáj. Otthon nem is tudják. Itt meg azt mondták, hogy ebbe a szobába kerülök. Csak még pizsamát meg papucsot hoz nekem a nővér... ügy fogadjuk be Sanyit, mintha rajtunk múlnék a sorsa: épp csak népszavazást nem rendezünk. Tollászkodik begipszelt kis karjával, mint egy törött szárnyú feketerigó, aztán olyan módszeresen veszi birtokába a velem szomszédos ágyat, mintha sohasem akarna kiszállni belőle. * átogatási nap volt a rna'> am a Csontbrigád törzsszállásán vala- hogy most ez is balul sikerült. Senkihez sem az jött, akit igazán várt, s mikor a legutolsó jövő-menő után is bevágja a huzat a lépcsőházba vezető ajtót, elkezdjük gyűlölni egymást. Fortyog bennünk a lefojtott, néma düh az egészséges külvilág iránt, s mind sűrűbben megcikkan egy- egy utálatos, rosszul célzott szellemesség a levegőben. Fellélegzünk, amikor a lázmérőket osztja az ügyeletes nővér, dehát ez sem tart sokáig. Később undorral félretoljuk a hideg vacsorát, aztán nézegetjük végeérhetetlen önéletrajzi filmjeinket a mennyezet sárgás mozivásznán egészen lámpaoltásig. Az öregé nagyon egyhangú lehet, s túlontúl sokszor láthatta már, mert most megtöri a csendet, és Sanyit kezdi vizsgáztatni az egyszeregyből. A kölyök beszédhibás, mind riadtabban kuporog az ágy fejénél, alattomos támadást szimatol, s már arra sincs szava, amit álmában is tud. Több sem kell a legénységnek; fertályórán belül az egész Csontbrigád a kis cigány rovására élcelődik. Utálkozom, de valahogy nincs erőm, hogy a védelmére keljek. Sanyi egyre kisebb lesz, már csak két szeme izzik sötéten az ágyneműkupac mélyéről. Szerencsére belép a nővér, jó éjszakát kíván, és lekattint- ja a villanyt. Csak az ajtó feletti halvány, zöld lám- pácska marad égve. Megnyikordul az ajtónk, s a bevágódó fénypászma borzalmas jelenésre esik. Mezítelen váz-férfi imbolyog a küszöbön, arcát szörnyű hegek torzítják felismerhetetlenné, szeme felfelé fordul, csak villogó fehérjét látni. Vonít, mint a farkasok, kezében vizelettel teli edényt lóbál... Az agysérülé- ses az őrzőszobából; megszökött, amint egy percre felügyelet nélkül maradt. A rém a gyerek ágyához közeledik, Sanyiból kiszakad a kétségbeesett sikoltás. Kezemet nyújtom feléje; olyan görcsös erővel ragadja meg, hogy ujjai a bőrömbe vágnak. Pillanatokig tart az egész, rohannak a nővérek, elvezetik az agysérülésest, de a gyerek tovább reszket, hallom, ahogy vacognak a fogai. Nincs jobb ötletem, mesélni kezdek neki. Sanyi manótörténeteit mondom a Sárga Sündisznóról, a Létrás Törpéről, Huhu Varázslóról. Mire annak a mesének is vége lesz, amelyben Sanyi manó elcsente az Üstfoltozó Cigány hat szem szilváját, a mi Sanyink összegömbölyödve, édesdeden alszik, de álmában sem ereszti el a kezemet. * Reggel, útban a dohányzáshoz biztonságot ígérő ablakmélyedés felé, Sanyi hozzám szegődik. — Sanyi manó cigány volt? — érdeklődik vizsgáló tekintettel. — Nem, nem volt cigány — lepődöm meg. — Egészen közönséges, réti manó volt, amilyenből tizenkettő éppen egy tucat. — És ő lopott a cigánytól szilvát...? — Ö bizony. De jóvá is tette a hibáját. A manó meg én irrtigyen polgárjogot nyertünk Sanyi világában, s már árad is rám a kiérdemelt bizalom: — Én cigányul szoktam álmodni. Otthon mindig cigányul beszélünk. Magyarul csak akkor tanultam meg, amikor iskolába kerültem. — Miért ismételtél osztályt? — mutatom a jólérte- sültet. Behúzza a nyakát, s bizonytalanul mondja: — Hát... nem ment a számolás. Meg az írás se. De olvasni, azt szeretek. Létrejön az egyezség: ellátom Sanyit olvasnivalóval, ő meg viszonzásul számol velem, s megpróbálunk együtt leszokni arról a csú- nyi selypítésről, amely igazán nem illik a férfinéphez. Alijuk is a szavunkat vitézül, s bizony beleizzadunk a becsületbe, viszont egy hét múlva Sanyi úgy megropogtatja a „paprikáskrumpli” hangjait, hogy gyönyörűség figyelni rá. Először én költözöm haza a kórházból, s már csak a folyosón találkozhatom kis barátommal naponta, aztán kitelik Sanyi ideje is. A nővérektől hallom meg másnap, hogy a gyerek szipogva búcsúzott, húzta az időt, s nem akart beszállni a fényes-fehér mentőkocsiba, pedig különben rajong az autózásért... bar átságos sárkányra gondolok, aki megérintette leheletével a törött szárnyú fiókát, miután az kizuhant a rozoga fészkéből. Sanyi előbb-utóbb elindul a keresésére, hogy leszolgálja nála az idejét. Kemény próba vár rá. De hiszek Sanyiban, s tudom, hogy akkor is ráismerünk majd egymásra, amikor ismét útjára bocsátja a sárkány. Mi ketten együtt tanultuk a varázsigét. Gábor Móric budapesti kiállításáról A szó válsága Babits híres-szép szavai jutnak eszünkbe Szende Tamás A szó válsága című könyvének lapozgatásakor: „Hozzám már hűtlen lettek a szavak ..Az egészen más okokból „hűtlenné” lett költői nyelv szemérmes-fájdalmas elmarasztalása nem egyforma kínt jelez; Szende könyvének tárgya a köznyelv hűtlensége, a nyelvhasználók kínlódása, a boldogtalan szókeresés, s a nem lelés krízise. Mondjuk ki hát bátran: a nyelvi szegényesség és a redukált közlések hosszú ideje kísértő fantomja. Előrebocsátandó a szerző által is sugallt tanulság, mely régi, de kiújuló irodalmi viták tárgya is egyben: a nyelv maga — legyen bár pusztán kommunikációra, érintkezésre használt köznapi nyelv, vagy nemes irodalmi anyag közege — sosem lehet válságban! Válságban csak az író vagy beszélő ember létezhet. Válságperiódusa pedig minden megnyilvánuló embernek lehet (lelki- állapot miatti rossz hangulat, műveltségbeli tényezők hiánya, zavar), irodalmároknál nevezzük ezt a szakaszt értő szemhunyorítással az erőgyűjtés idejének ... Ma tehát indokoltan sok vita és beszélgetés tárgya a használt nyelv, legtöbbször a beszéd. Abban is gyakorta megegyeznek a vitapartnerek és szemlélődök, hogy a görcsös beszélhetnék is olykor a gondolathiány leplezésére szolgál, sarkítva: a témátlanság és a kifejezésbeli szegényesség időnként önnön ellentétébe csap át — beszélünk, beszélünk, megnyilvá- nulgatunk, legtöbbször különösebb cél és igény nélkül, szélsőséges esetben így leplezzük később kiderülhető ürességünket. Sokszor meg az ügyetlen nyelvi forma miatt hatunk gyenge partnernek. pedig titkon érezzük: jól, igazat szóltunk, csak nem úgy alakult a mondanivaló, ahogy előtte elterveztük ... Csak néhány jelenség a nyelvi közlekedés széles országújáról, melyek — sokszor és sokaknak gondot okozván — Szende Tamás okosító könyvébe is bekerültek. De egyéb kísérőjelenségekről is olvashatunk gondolatkeltő művében, pl. a fogalmi ismeretek részleges vagy teljes hiányáról s így azok rossz használatáról, olykor meg fitogtató hangoztatásáról, a kommunikációs lehetőségek teljes, intenzív kihasználhatóságáról: gondoljunk csak a beszélő és a hallgató viszonyára, sokszor a hallgatónak is jelentős funkciója, doppingoló hatása lehet, s ,így az okos hallgatás (meghallgatás) indukáló forma a megnyilatkozó számára. Tehát távolról sem pasz- szív a hagyományos értelemben vett hallgató! Szerepe lehet a hallgatás mellett az elhallgatásnak is, különösen 0 az irodalomban; érdekes a sablonná merevült, kapcsolattartó funkciójú elemek tárgyalása. A hazudás, a befolyásoltság, a kétértelműség és a közhelyek meg a zsargon világának vizsgálata is roppant tanulságos. Természetesen Szende sem kerülheti ki bizonyos szakkifejezések, modern terminológiák használatát, s éppen a nyelvi jelek kapcsán elméleti részeket is érintenie kell, de ezek ismerete is előfeltételezi a felületi jelenségek és az okok mélyebb értését. Nagy teret szentel továbbá annak a sajátos viszonynak, mely bármely nyelvközösség tagja és az illető nyelvi rendszer, a nyelvhasználati normarendszer között alakul ki. Ez a nyelvfilozófiához, pszicho- lingvisztikához és alaklélektanhoz közelítő elemzés okos következtetéseket tartalmaz arról például, hogy nyelvi értelemben is válhat valaki ^ egyéniséggé a normák között is (ld. írók), s ugyanígy silányulhat „képtelen papír- masévá”, kis szókincsű utánzóvá. A nyelvhasználat milyensége közismerten az elkülönülés eszköze is lehet. Politikai és erkölcsi szempontok játszanak ebben gyakori szerepet. A szópanelek únos-un- talan használata elszürkíti a stílust, unalmassá tesz. Viszont a zsargon rendszerint az alkalmazkodás eszköze! Idomulás ahhoz a csoporthoz, melybe bekívánkozunk — nyelvileg is. Tegyük hozzá: időnként a káromkodás, obszcén beszéd is — néha kényszerű — alkalmazkodási forma, a beavatottság és bizalom érzetét kölcsönző pót- cselekvés. Az elmúlt pár év során örvendetesen megnőtt az érdeklődés és a kutatókedv az említett témához tartozó területek iránt. A beszéd, a kommunikáció tárgykörébe tartozó írások száma nőtt és népszerűek is. Ugyanígy a telekommunikációs eszközök idevágó műsorai. Szende Tamás írása is aktuális könyv, önművelésünk egyik záloga. DRESCHER ATTILA DOMJAN GABOR: Virágok Szabadon — s mintha kiszámolt sorokban, kijelölt, szent kötelékben áramolnának rajokban jegyvercsillanású téren vagy mint a szirmok: szétbolyongva, ezerféleképpen hullva, zúgva bepördülnének ablakokba, fehéren csipkézve bútorokra, akár egy tavaszi garnitúra ... vagy mintha örök kőrózsa virulna egy elképzelhetetlen virágboltban! ZELK ZOLTÁN: Mikor a rím írta a verset Az volt a jó világ, mikor a rím írta a verset, mikor a rím maga mögé hívta a szavakat, a költőnek dolga más nem akadt, csak cím kellett a vers fölé, s már úton a csapat: fölvirágzott szavak futottak és futottak és futott velük a vak, fehér botját térdén eltörve, minden utakon átszaladt! ni T # l M
