Tolna Megyei Népújság, 1979. szeptember (29. évfolyam, 204-229. szám)

1979-09-02 / 205. szám

A%PÜJSÄG 1979. szeptember 2. Szálkai tó " Nyolcméteres a víz * —í-- H ul<il IIBHWHBBHBBaHHRBr'>• ­Képünkön látható, hogy a tóban eddig mennyi víz gyűlt össze _____________________________________________________________________________ d olgozniok. nem a mi dol­gunk eldönteni. Egy brigád most fakiter­meléssel foglalkozik, azaz a régi vasúti töltés egy részénél a leendő út nyomvonalából az összes fát kivágják, még a bokrokat is. Nehéz munka ez, hiszen meredek partoldalon dolgoznak az emberek. Az erdőség, különféle fafajtákkal — próbára tesz embert, gépet. Az alsó tó közepe táján, egy domboldali részt úgy le­gyalultak, hogy most a szem a szálkai templomtoronyig el­lát a főgátról. Abban a tér­ségben, baloldalt egy százas erőgép, dózerlappal rendezi a talajt, pontosabban a víz út­ját. Ugyanis a domboldalak­ról lefutó vizet irányítani A betonelemekből készített rőzsekévéket raktak a mun- hullámtörő készen áll. A kások a partoldalba. Miért múlt hetekben, amikor a szál- nem akkor, amikor még nem kai tó vize még kisebb volt, kellett volna derékig vízben .-f-: ■ '■ — . v ; í * \ r * - -i 1 jé ■ *•'. ' ­yé>vly ■> /’; j * !/ £jk r , <, “ SEP? »/j I '» 1 mrmw A zsilipről ilyen a kilátás a gátőrházra, illetve a védgát déli részére kell, bukógátat, kisebb mű­tárgyakat is építenek majd. A tó növényvilága kezd ki­alakulni. Látni már, hogy a sás, a nád miként lep el egyes részeket, ámbár ezek a terü­letek a feltöltődés teljes ál­lapotában mély víz alatt lesz­nek majd. Szükséges néhány tucat fát, bokorcsoportot is kivágni, mivel útjában lennének az útnak, illetve a víznek. Ez a munka az év második felére is maradhat. Amint végigutaztuk a tó­partot — meglehetősen me­rész vállalkozás eső után, személygépkocsival — lát­tunk már vízi szárnyasokat is. Előző tudósításunkban csak egy szürkegémről, meg hét­nyolc vadkacsáról szólhat­tunk. Most látni már gólyá­kat, vízi csibét. Négy csapat vadkacsát figyeltünk meg. Igen bátran viselkedtek, fel sem rebbentek amikor köze­lükbe értünk. Az erdőkben viszont megszaporodtak az énekes madarak — vajh, itt lesznek majd akkor is, ami­kor kirándulók százai lepik el a partot? A víz horgászhasznosításá­ról ehelyütt ne essen még szó, rögzítsük a tényeket: öt- * ven mázsa körüli ivadékot, egy-két nyaras halakat tettek a vízbe. A felső tóban egye­lőre a vízitársaság emberei horgászhatnak. Fürödni tilos a tóban. El­készítették a táblákat, hol nem lehet közlekedni. Vala­hogy kezd kialakulni a rend, amely, bízzunk benne, végle­ges is lehet. Hiszen nem mindegy, hogyan „járódik be” egy ilyen objektum. Gon­dolunk itt elsősorban a kör­nyezetvédelemre: szemét, tűz­rakás, erdőpusztítás, gátron­gálás, stb. A hétvégi telekről: még tereprendezés szükséges egy­két oldalasabb részen, és utána lehet majd csak oszta­ni. Ám, amint a híreket hall­juk, annyi lesz itt a telek, a ház, hogy vizet lehetne velük rekeszteni — s szolgál-e ak­kor majd a nagy tömeg, az ezernél több hétvégi ház és telek pihenőül? Jól járható út veszi majd körbe a tavat, nehézgépekkel ké­szítik az út alapját. Képünk a juhlábhenger munkáját mutatja be. A fásítás, a kopár részek beültetése is rövidesen elkez­dődik. A birkahodály még hasz­nálatban van, a víz valószí­nűleg majd csak a jövő év­ben ér odáig, így addig a ju­hászat kitelepítésére nem ke­rül sor. Kár, hogy a víz útjába esik egy volt gyümölcsös. Erejük teljében lévő szilvafák kerül­tek a Stílek alá. A tóhoz vezető utak leg­inkább gyalogosoknak valók. Minden valószínűség sze­rint a turisták szervezetei, szokásukhoz híven, itt is ki­építik majd a forrásokat. Jó vizet adó három-négy forrást is el lehetne máris foglalni, és környezetét széppé tenni. A tó vízmélysége, ott, ahol majd a legmélyebb lesz, je­lenleg nyolcméteres. A víz hőfoka 18 C fok, csak bátor fürdőzőknek ajánlható. A víz m szemre tiszta, szép. ivásra azonban nem alkalmas. Az Orbán—Rácz gátőrpá­ros a posztján áll, vigyázza a tó nyugalmát. PALKOVÁCS jénö Konsztantyin Szimonov* (Részlet) Klimacsov a műtőben ült, s a gipszkötés elkészülését vár­ta. Huszonnégy órával azelőtt golyó érte a karját a csukló felett: akkor azt hitte, semmiség az egész, de éjjel erősen fájt a karja, ezért jött el a szomszédos lövészhadosztály egészségügyi zászlóaljához. Kiderült, hogy nagyobb baj van, mint gondolta: csontrepedést állapítottak meg, és ha­bár így sem akart semmiképpen kiállni a csatasorból, bele kellett törődnie, hogy gipszbe rakják a karját. Zubbony­ban ült ott, vállig feltűrt ujjal, érezte, hogy lúdbőrzik a karja a hidegben, s a kitört ablakon át kinézett az utcára. A szemközti házat látta — annak is minden ablaka hiány­zott — meg egy fekete autóbusz tetejét: egy német törzs­autóbusz állt a tábori kórház bejárata előtt. A Moszkva alatt indított szovjet ellentámadás már má­sodik napja eredményesen folyt az egész arcvonalon, és az egészségügyi zászlóalj ma hajnalban máris idetelepült, a visszafoglalt kis vidéki város kórházának épületébe. „Gyorsan felzárkóztak!” — gondolta elismeréssel Kli- movics. Saját egészségügyi százada ellenben elakadt valahol a hóban az éjjel, ezért kellett a szomszédba jönnie kötözésre. Kis városka volt ez, nem járási székhely, békeidőben nyilván kérdően néztek volna egymásra az emberek a neve hallatára, találgatva: vajon hol lehet? Moszkva kör­nyékén vagy a Volga mellett?... De most, ezerkilencszáz- negyvenegy decemberének elején, a legszebb muzsikaként csengett neve országszerte. Visszafoglalt város! Nagy új­donság volt ez még akkor! A 31. lövészhadosztály két ezrede foglalta el rövid éj­szakai harc után. Sikerüket főleg a szomszédaiknak kö­szönhették: a távol-keleti hadosztálynak, amely tőlük bal­ra vagy tizenöt kilométernyire tört előre, no meg Klimo- vics páncélosainak. A páncélosok még este elvágták a né­metek elől a visszavonulás útját és ezzel választásra kény­szerítették őket: vagy bekerítésben harcolnak tovább, vagy azonnal visszavonulnak, itthagyva mindent, amit azon nyomban nem tudnak elmozdítani. A városka és környéke *A neves szovjet író a héten hunyt el, életének hatvannegyedik évében. tele volt gazdátlan német gépkocsikkal: egy gépesített had­osztály egész hadtápja ottrekedt. Klimovics várakozás közben lehunyta szemét; azt hitte, tüstént elalszik ültében, sebesült karját az asztal szélén nyugtatva. Mi sem lett volna természetesebb, hiszen már egy hónapja — mialatt ide-oda dobálták a dandárját, hol ezt, hol amazt a rést tömve be vele — két-három órát aludt csak rendszertelenül, az utóbbi napokban meg ép­penséggel nem pihent többet egy óránál egyhuzamban. Igen, ideje lett volna elaludni, de csak kerülgette az álom: túlságosan felgjzották az események. Bármennyire áthatol- hatatlannak látszó páncéllal burkolta is lelkét a nyugalom és a háborús megszokás, most, amikor mégiscsak meg­indult végre az ellentámadás, kiderült, hogy az embernek nemcsak a bánat elviselése nehéz. A nagy örömöt is nehéz elviselni! A nagy öröm is minden erőt igénybe vesz, és ki­meríti az embert. Ezeket a távol-keleti fiúkat, akik tegnap estek át a tűz­keresztségen, s megállás nélkül tizenöt kilométerrel szorí­tották vissza a németeket, persze mindjárt olyan boldog­ság töltötte el, amelyet bármelyik katona megirigyelhet, de még ők sem érthették meg teljes egészében Klimovics ér­zéseit. Aki maga is elszenvedte a visszavonulások és be­kerítések keservét, a gyötrő megaláztatást, aki utolsó csepp benzinjével locsolta le utolsó harckocsiját, és háta mögött a szívsajdító fekete füstoszloppal, nyakába akasztva gép­pisztolyát, hetekig vonult az erdő mélyén, amíg az utakon német tankok dübörögtek kelet felé — csak az érthette meg Klimovicsot, foghatta fel teljességében azt a kegyet­len örömöt, amely másfél napja eltöltötte, attól a perctől fogva, amikor tegnap hajnalban áttörte a németek védel­mét, és belegázolt a hadtápjukba, addig a percig, amikor idejövet átrobogott az otthagyott német gépkocsikkal és szélbe szórt német törzsokmányokkal teli városon. Tegnap hajnalban, az áttörés után, amikor már eldőlt a harc kimenetele, s az ő acélszörnyetegei csendesedni kezd­tek, egy utolsó német lövedék még eltalálta KV-páncélosa tornyát. Klimovics kábultan kimászott és látta, hogy a harckocsija tiszta fekete, és minden hiányzik róla, amit harc előtt rászereltek: a sáncszerszámok, a tartalék lánc­tagok és a vontatókötelek. Csak a füstös oldalak feketélltek csupaszon. Ebben a pillanatban, amíg a tankot szemlélte, egy háztetőn lapuló német géppisztolyos megsebesítette. A németet lelőtték, Klimovics karját bekötözték, azután átült égy T—34-esbe, és továbbrobogott. A nap folyamán néhány harckocsijával egy visszavonuló német tüzéroszlopba ütközött, és már az első eredményes lövésekkel torlódást idézett elő az oszlop élén és végén. A németek hirtelenében szétfutottak, de aztán, ezt meg kell adni nekik, magukhoz tértek, visszafordítottak néhány ágyút, és a tűzfedezet alatt még azt is megkísérelték, hogy a harckocsikhoz férkőzzenek. Egyszerre kellett tehát szét­verni az oszlopot, tűzzel elfogni a tüzelő ágyúkat, és véde­kezni. Harckocsiból korlátozott a kilátás, könnyen fel­gyújthatják. Klimovics a toronylövészekből megszervezte a harckocsik körkörös biztosítását a kiszerelt géppuskák­kal. Végül is megsemmisítették a támadó németeket, el­hallgattatták az ágyúkat, és a teherautókat felgyújtották. A hevenyészett összeszámlálás után kiderült, hogy egy egész tüzérezredet semmisítettek meg. Ilyen eset Klimo­vics emlékezete szerint még nem fordult elő a háború kezdete óta. Éjszaka pedig rajtaütöttek egy német gépkocsioszlopon, amely fényszórókkal világítva, lassan haladt a hóviharban. A sofőrök szétszaladtak az erdőben, otthagyták az autókat égő lámpákkal, járó motorral: az SS-hadosztály katonái kiözönlöttek a hóba és feltartották karjukat. Júniusban még azt hitték, ez sohasem történhet meg, és íme, decemberben mégiscsak meg kellett tanulniok. Reggel a szovjet páncélosok, már mélyen a német vé­delemben, egy megerősített támpontot foglaltak el, és Kli­movics a tulajdon szemével látta, miként ugrál ki a lövész­árkokból a német gyalogság, és fut, fut a szovjet harcko­csik elől, ahogyan a lába bírja. Maga is részt vett ebben a támadásban, és látta a menekülő fasisztákat, kétszáz, sőt húszméternyire is maga előtt, hátukba tüzelt a géppuská­jával és látta a futás közben hátraforduló arcokat... Megannyi emlék gyülemlett fel benne a háború alatt, olyan nyomasztóak, hogy aki nem élte át mindezt, annak egy is elég volna egész életére. Az igazat megvallva, né­melyik még őt is megremegtette: mert hát lehet-e higgad­tan visszaemlékezni a katonai temetésekre, amikor harc után úgy kell kihúzgálni a harckocsikból az összeégett ma­radványokat, hogy milyen állapotban, arra nehéz szavakat találni...! És ha a harckocsi még használható, akkor később belül lemossák, levakarják, úi kezelőszemélyzet ül bele, s már indul is a harcba... Azt mondják, az ilyen élményektől megedződik a szív. Ez igaz is, persze. Megedződik, de sebet is kap. Megedző­dött, de sebzett szívvel él és harcol tovább az ember. Két oldala van az éremnek, és akármit mondjanak is, ezen nem változtathat senki. Még az olyan emlékek is, mint a mai reggel, a harckocsi elől menekülő németek, amint fu­tás közben hátrafordulnak, rémülten figyelik, nyomuk­ban-e a halál, még ezek az emlékek is sebezték, nem csu­pán edzették a szivét. Mert valahol az emlékezete mélyén mégiscsak megmaradt az a rémült arc, amely egy pilla­natra felbukkant előtte, hangtalan kiáltásával: „Ne bánts!... Félek!...” Megült az emlékezetében, és nem távozott el on­nan, részévé vált annak a győzelemérzésnek, amely Klimo­vicsot másfél nap óta eltöltötte. Az ember olykor azt kép­zeli, a háború nem hagy kitörölhetetlen nyomokat benne, de ha valóban ember az illető, akkor bizony csak képzeli...

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom