Tolna Megyei Népújság, 1979. augusztus (29. évfolyam, 178-203. szám)
1979-08-19 / 194. szám
NÉPÚJSÁG 1979. augusztus 19. • • Kockáztat On igazgató elvtárs? Egy hónapja a Simontornyai Bőr- és Szörmefeldolgozó Vállalat ebédlőjébe hivták a külkereskedelmi és a cipőgyártó vállalatok igazgatóit. A Budapesti Bőripari és a simontornyai vállalat közös beruházásának „felavatásán" vettek részt. Az új, poliuretán bevonatú bőrt gyártó berendezés átadásának napján már bejelentették a szakembereknek, hogy mit tud ez a gépsor, mit lehetne az általa gyártott bőrből készíteni... a felhasználók fejével gondolkodott a két alapanyaggyártó vállalat vezetése... ehhez hasonlóra még nem volt példa a szakmában. Körtés Istvánnal a simontornyai Bőr- és Szőrmefeldolgozó Vállalat igazgatójával beszélgetünk: ' — A Közgazdasági Kislexikon szerint a kockázat: „A termelési és értékesítési tevékenységgel szükségszerűen együtt járó bizonyta-. lansági tényező, amely magában foglalja a veszteség lehetőségét is.” Kockáztat ön igazgató elvtárs? — Sokféleképpen lehet mondani: kockázat, a piac szemmel tartása, vagy előrelátás. Nem szeretem ezt a szót. A véleményem azért az, hogy nem szabad félni ai kockáztatástól sem egy gazdasági vezetőnek. Ha nem egyéni célokat szolgál, akkor sikerül is. Nézzük a simontornyai számokat: 1968-ban 58 millió forint árbevétel, ebből 4 millió a nyereség. 1978-ban 238 millió az árbevétel és 30,4 millió a nyereség. Közben a sok kis műhelyt a faluból egy telephelyre költöztették és az állóeszközök értéke 9 millióról 15 millióra emelkedett. — Megnégyszerezték a termelésüket tíz év alatt, tehát kockáztatni kellett. Vagy felejtsük el ezt a szót? — Nem. Mindegy mit mondunk. Ha fejlődni akar egy vállalat, akkor üzletet kell kötni és az üzletben van bizonytalansági tényező. — Akkor beszéljünk az üzletről? — Ahhoz, hogy fejlődni tudjunk, kölcsönöket kellett felvenni. Egyszer a Debreceni Nagykereskedelmi Vállalattól fogadtunk el egymillió forintot fejlesztésre. Ezért vállaltuk, hogy részükre 20—25 millió értékű készárut gyártunk. Ugyanennyit elfogadtunk a győri vállalattól is, számukra 18—20 millió forintért ígértünk terméket. — Kockázat volt ez? — Több irányból is. Szakembereket kellett képezni, konfekcióüzemet építeni, de nem akkorára, amennyit a kereskedők kértek, nagyobbra. Ez olyan üzlet volt; ha nem megy a termelés, miként fizetjük vissza a pénzt? De egyben megnyugtató is volt; fedezet a készárura. — Ez sikerült. Ügy tudom nyersanyagproblémájuk is volt? — Ezután jelentkezett, hogy honnét szerzünk nyersanyagot. Felkerestük a Hortobágyi Állami Gazdaságot és egyszerű közös vállalatot hoztunk létre. Ök is és mi is 6,2 millió forintot fektettünk az üzletbe. Ezután közösen 100 ezer hortobágyi juhbőrt dolgoztunk fel. így a termelő vállalat 4—5 millió forint többlet nyereséghez jut minden évben. — Úgy tűnik, ebben a kapcsolatban Simontornyán nem kockáztattak? — így igaz. A másik félnek volt veszteni valója, végül mindketten nyertünk. — Mi van akkor, ha: békésen hajóznak az állóvizén, mint sok száz magyar vállalat? — Ha a tíz év előtti 58 milliót feltornásszuk 100 millióra, senki sem szól, sőt dicsérnek érte. — Akkor miért csinálják?? — így természetes, így kell dolgozni! — Egyetértek. De ez mégsem elterjedt az országban! — Tíz éve rendszeresen figyelhetem az ARTEX Külkereskedelmi Vállalat jóvoltából a piacot. Minden évben ott vagyok Kölnben, a Spógán. (Ez sportszerkiállítás.) Észre kellett venni, hogy előretörnek a pakisztáni, a kínai és az indiai futball-labdák. Ha nem figyelünk, kiszorítanak bennünket a piacról. Nagy a tét; Magyar- országon 6—700 ezer labda készül évente, ennek elvesztése komoly veszteség lenne. Korszerűen és jól gyártjuk mi a focikat, de a bőrök fedésével baj van. A meccs végére lekopik a festék. Akkor megláttuk az ADIDAS- pavilonban a poliuretános fedésű labdákat. Tavaly már jelentkeztünk ezzel a piacon. — Ezek szerint, ha fenn akar maradni egy cég, akkor... — Igen. Árgus szemmel kell figyelni a világot. —■ S hogy került Simon- tornyára ez a gépsor, úgy tudom, ez a második a szocialista országok közül. — Csak Jugoszláviában van ilyen cég. AhhozSf hogy megkapjuk, szerencse is kellett. A Budapesti Bőripari Vállalat vásárolta a gépet, de ez a berendezés rendkívül tűz- és robbanásveszélyes. Se Pesten, se Debrecenben nem állíthatták fel. Az előbb nem említettem, hogy 3 évig adtunk a bőripari vállalatnak 20 millió forintot. Segítettünk nekik. — Tehát megint nem a ' véletlen segített? — Dehogynem. Csak azért a régi kapcsolat is közrejátszott. — Mit tud ez a berendezés? — Kiváló bőrszerű műbőrréteget állítunk elő olyan bőrökön, melyeket eddig csak másod- vagy ’ harmadrendű anyagként kezeltünk az iparban. A bevonás után nagy igénybevételű labdákat, cipőket, munkavédelmi lábbeliket lehet belőle gyártani. — Az üzembe helyezés rendhagyó módon zajlott le. Önök idehívták a külkereskedelmi és a nagy cipőgyárak igazgatóit, bemutatni nekik, mit lehetne kihozni ebből a bőrből. Ezt miért esi-. nálták. ilyet még egy cég sem alkalmazott? — Ha ezt nem így oldjuk meg, akkor a BIVIMPEX eladja külföldön az fgy gyártott bőrt. Minden grammjára lett volna vevő. Aztán pár év múlva ugyanezt az alapanyagot a partnerek visszaküldik a cipőgyáraknak feldolgozásra. Ez így szokott lenni, sajnos. Miért várjuk meg mi ezt? Fél év alatt piacon lehetünk a késztermékekkel és ezzel verseny- képesek a világban. — Kockáztattak? — Fogalmunk sem volt, hogy kelendő lesz-e ez a bőr? Gazdaságos lesz-e? Tudjuk-e gyártani? Ennyi bizonytalansági tényező szerepelt. — Sikerült? — A hasítékokat, a rossz bőröket, a gyenge minőségű sertést ezután felhasználjuk. Számításaink szerint évente 5 millió dollárt nyer így a népgazdaság. „Észre kellett venni, hogy előretörnek” — A magyar munka leértékelődött. Ezt úgy mondjuk; romlottak cserearányaink. Ennek nem a kockázatmentes vállalati gazdálkodás az oka? — Amit mi végigcsináltunk, csak ilyen kis üzem tud. A nagy vállalatoknál nehézkes a gépezet, nehezen indul be egy gyártmány, stb. Mondok egy példát; ha a poliuretán bevonatú bőrt a szokott módon akarjuk elterjeszteni, akkor a javaslat egy előadóhoz kerül, vele levelezünk, később átkerül az ügy egy osztályvezetőhöz, vele is levelezünk. Végül akár évekig is eltart, mikorra komoly tárgyalási alap jön létre. így közvetlenül a gyárak igazgatói látták az anyagot, már ők adják ki az utasítást... — Ösztönözve van a gazdasági vezető, hogy kockáztasson? — Nincs, de ha valaki erre vár, akkor hagyja abba. A jó munka megköveteli, hogy rugalmasan dolgozzunk. — És ha valamin elbuktak volna? — Olyan mérvű soha sem volt egyik ügyletünk sem, hogy az egész vállalat létét kockáztattuk volna. — Személyes kapcsolatok is kellenek? — Igen. De csak a jó értelemben vett személyi kapcsolatokra szabad gondolni. Mikor felvettünk kölcsönt a nagykereskedelmi vállalatoktól, azután már két igazgató drukkolt az eredményért. Ha valami baj volt, azonnal telefonáltunk egymásnak és a gondok is előbb megoldódtak. A rimontoinyai Bőr- és Szöimefeldolgozó Vállalat termelésének 30 százaléka expoitra keiül. Az utóbbi években ez már 60—70 millió foiint. Közben a világban dúl a nyersbőrcsata . .. úgy látszik ebből megint győztesen keiül ki a gyár. HAZAFI JÓZSEF Fotó: Gottvald Károly férfiról először azt hittük, földmérő, amilyen a mérJt nökök után járkál. Szalagokat huzigál háztól házig, és mindenkinek azt hazudja. jövőre most már bizto— sain lebontják a telepet, a legfelső vezetéstől tudom, aztán mégsem lesz belőle semmi. Talán azért gondoltuk földmérőnek, mert eleven festőt nem látott még egyikünk sem. A festőállványát néztük messziről bemérőpontnak, vagy minek, hiszen olyan kétméteres dióverőket szekták hurcolni magukkal, ha jönnek. A kocsma előtt állította föl az állványt, szemben a Palotai úti dombbal. Mi#a domb előtti téren focizgattunk. ahol a három út metszi egymást, vagyis teremt egy jókora alkalmas teret a focizásra, de csak passzolgattunk. hátha a labdadöngésre kijön pár nagy srác a kocsmából, mert csak négyen voltunk. Amikor a férfi leült egy kis tábori székre, akkor már biztosan tudtuk, hogy festő. Béla mondta, akinek valami rémlett egy múzeumlátogatásról. — De nem lehet nagy festő, mert azoknak mindnek nagy szakálla van — és ezt egyikünk sem tudta megcáfolni. A tankönyvekben látható képek csatajeleneteket, a szegény nép keserveit, és tájépeket ábrázoltak. Meg is néztük egyszer a Gellérthegyet a Szabadság-szoborral, hát még a villamosok is a* helyükön voltak, nem beszélve a sétányokról, körbástyákról, villámhárítókról. amik nem mozdulhatnak el. Ahogy matatni kezdett a táblán, azért felszedtük a focit. és odaballagtunk, hiszen nem mindennap van ilyen az ember életében. Elmentünk mellette, mintha ott sem lenne, de a háta megett megálltunk. Olyan harmincéves-forma ember volt, vékony arcú. kék szemű, mint aki örökké hunyorog. Se szakálla, se bajusza nem volt, az öltönye pedig kifogástalan, mint egy mérnöké. A kopott, barna állványon egyszerű rajzlap volt. amilyenre az iskolában nekünk is rajzolni kellett. — Tájképfestő lehet — mondta Povinger, amit igazán nem volt nehéz kitalálni, mert egy darabka faszénnel a Telep legszélső házait és a Palotai úti dombot vázolta fel. De olyan ügyesen és fürgén, hogy Magdi néni. a vörös körmű raiztanárnő sem különben. Ide húzott, oda húzott, máris megvolt a domb. Pár ma- szatolás. és rajta állt az asztalosműhely becsúzlizott ablakaival. Büszkeség töltött el. Lám. ha nem lövöm ki őket a múlt héten, most másként rajzolhatná, így mennyivel romantikusabb az egész. A Póta Laci, aki még csak ötödikbe járt. mert kibukott közülünk, persze okvetetlenke- dett: — Figyuzzátok. nem rajzolja meg a bejáratot! — de leintettük, mert mit beszél bele az olyan, aki még énekből is bukásra áll. A férfi egyáltalán nem figyelt ránk. Tubusos festékei, sokféle ecsetje a táskáján hevert, a Póta mutatta is, hogy kéne csórni belőle, de nem vállaltuk. Nem olyan embernek látszott, aki hagvná. Még be sem fejezte rendesen a képet, a MÉH-telep hiányzott róla. de máris friss papírt szedett elő. és újra kezdte az egészet. — Menjünk vissza focizni — súgta Béla —, hátha rajta leszünk a következőn! — Ez motoszkált valamennyiünk agyában, így nem is volt vita. Mint akik megnézték, amit kellett, és most visszaférnek, ahonnan jöttek. Mégis más volt. Focizgattunk. passzolgattunk. de inkább a festőnek játszottunk, mint magunknak. Később csatlakozott hozzánk két telepi srác, kétkapuzhattunk. Nagyon vigyáztunk rá. hogy felé ne rúgjuk a labdát. Mózes Lajos A kocsmából is kijöttek páran, az öregek közül, megnézni a festőt. Jó szorosain mögé álltak, és megpróbáltak beszélgetni vele. de egy« pillanatra sem hagyta abba a rajzolást. Pedig kínálták sörrel is, hallottuk, hogy a Nagy bácsi mondta neki: — igyon már egy pohárral, könnyebben fog menni, vagy a töményt szereti? Kihozzuk, ne féljen! De nem akart, még a cigarettakínálást sem fogadta el. A kapuban álltam, nem volt kedvem futkározni. és ha időm volt. meg-megnéztem a dombot. Sok látnivaló nem volt rajta. Csak azért látszott egyáltalán, mert annyi földszintes ház vette körül. A környékbeli gyárkémények mind magasabbak voltak, és úgy dőlt belőlük a füst. mintha valaki egy fekete sállal játszana az égen. Gondoltam is. ha én lennék festő, nem ezt a nyavalyás dombot festeném le, hiszen még egy rendes fa sincs rajta, annyira kopár, hanem a Darugyár kéményéből kiömlő füst különféle formáit, hiszen ha a Duna felől fúj a szél. úgy elborítja a Telepet, hogy minden olyan, mintha valami fura álom lenne, leszámítva azt. hogy köhögni kell tőle. Már dél körül járt az idő. két órája is lehetett, hogy fociztunk. gondoltam, ideje lenne már megnézni, hogy mit csinált. Untam'is a focit, mert egymás ellen nem az igazi. Mind telepiek voltunk, úgy ismertük egymás cseleit, mint az egyszeregyet. Ahogy felém jött a labda, akkora kiflit rúgtam, hogy csak a kocsmaajtónál ért földet. Mintha összebeszéltünk volna, rohantunk utána. Tülekedtünk, verekedtünk érte. aztán a Póta kapta a hóna alá. Szépen, lassan a festő háta mögé kerültünk. Jó nagy képet rajzolt vörös tussal. Mi nem voltunk rajta. Minden rajta volt. a Telep kushadó házai, a jegenyefák, a domb. a Palotai út, az asztalosműhely, a MÉH-telep. az a hely is. ahol mi fociztunk, de mi nem voltunk rajta. És minden olyan vörössel volt rajzolva, mintha égne, iz- zana. Halványvörös volt a Telep, a domb pedig úgy magasodott fölé. mint egy parázshalom, az asztalosműhely, a MÉH-telep pedig csak pernye lenne rajta. Mintha nem is egy nyavalyás domb. lenne, hanem kihívás, vagy erőd, vagy mit tudom én, mi, de nagyon fenséges dolog. A férfi egészen közel hajolva szöszmötölt a képen, apró vonalakat, tónusokat csinált. Pedig a kép már készen volt, mi legalábbis nem nyúltunk volna már hozzá. Még azért sem, hogy rajta legyünk. Pedig számítottunk rá. Sokáig bámultuk. Póta tért a leghamarébb magához. — Gyertek már. még egy gólig nyomjuk! Nem volt kedvünk otthagyni a képet, minden apró részlet fontos volt rajta. Jobbról, balról leskelődtünk. de a festőt még az/sem zavarta, csak hunyorogva igazgatott a képen. — Gyertek már. mert berúgom a gólt! — kakaskodott Póta; egyedül állt a pályán. És akkor láttam meg. hogy a képen rajta vannak a téglák, a mi kapuink. Ott. ahol lenniük kell. Mintha most hagytuk volna abba a focizást, és elmenekültünk volna valami nagy veszedelem elől. — Jöttök vagy nem! — kiáltotta Póta. letette a labdát középre, és hátrált tőle vagy tiz lépést. — Menjünk, mert ez hülye — mondta Béla, rosszat érzett, de a Povinger is észrevette a kapukat a képen, vigyorogva mutatta őket. ott vannak, ott vannak. így a Béla is visszafordult megnézni. — Puskás lő, gól! — kiáltotta Póta, nekirohant a labdának, és spiccel felénk lőtte. Úgy süvített el a labda az állvány mellett, hogy szinte súrolta. — Te hülye állat! — ordította a Povinger, és felháborodottan bámulta Pótát, aki röhögött, a térdét csapkodva röhögött és ugrált egyhelyben, mint egy bolond. Béla ■ utána indult a labdának, mert az övé volt, mi pedig szép lassan a Póta felé. mintha mi sem történt volna. Egy percig még néztük a festőt is, mennyire érintette őt a gaztett, de nem láttunk rajta változást. Húzogatta a hajszálvékony vonalakat. & *- Lehetetlen, hogy ne vette volna észre — mondta Béla, és aztán már csak futottunk a Póta után. ég a sarok előtt sikerült elkapnunk, pedig nagyon szedte a görbe lábait. Bekerítettük, elkaptuk, hátracsavartuk a karjait, és akkora kokikat kapott tőlünk, hogy csak úgy dongott a feje. Nem védekezett, egyrészt, mert erősebbek voltunk, másrészt tudta, hogy akkor többet kap. Miután kiosztottuk, együtt ballagtunk hazafelé. békességes csendben. A saroknál elváltunk, ki-ki ment haza ebédelni. — A domb akkor sem vörös, hanem olyan, amilyen! — kiáltotta Póta búcsúzóul, amikor már biztonságos távolba ért tőlünk. Nem is feleltünk neki. I fi DOMB
