Tolna Megyei Népújság, 1979. augusztus (29. évfolyam, 178-203. szám)

1979-08-12 / 188. szám

1979. augusztus 12. *ÉPÜJSÁG 7 ....................., L.mi.u 11. ...i.i. ...I it I it t ^ ' - t>. '..'•.■■''•■"-'V1.-..1"'.■? :'l.y.v.1. :,.i.~!V;T : Viíógterem Több mint két éve beszél­gettem az akkor nyugdíjba készülő dr. Várady Jánossal Tamásiban. Ö mondta el, hogy a nagyközség igen ki­terjedt külterületi lakott he­lyei közül a legtöbb a 2. számú orvosi körzethez tar­tozik, de ez megközelítően sem jelent ma már akkora megterhelést a betegeihez úttalan utakon közlekedő or­vosnak, mert ahol valamikor éltek százötvenen, kétszázan, ott alig lézengenek már har­minc-negyvenen. Évekkel ezelőtt kezdődött Tamási külterületének el­néptelenedése, noha kivitték a villanyt mindenhová, mintegy enyhítendő az ötve­nes évek elején a külterüle­teken lakók életkörülmé­nyeinek mostohaságát. A vi­harosan fejlődő települést körbeölelő hegyek-völgyek, szőlők és gyümölcsösök fia­taljai beköltöztek Tamásiba, vagy másfelé vették életük útját. Mégse gondolja senki, hogy csak és kizárólag idős emberek lakják a hegyeket és pusztákat. A Tamásiból viszonylag könnyebben meg­közelíthető helyeken az ere­jük teljében lévők ellátták minden szükséges kénye­lemmel a lakásaikat. Ásott kútjaikból szivattyú pumpál­ja a vizet a lakóházakba, amelyekben nem ritka a fürdőszoba sem. Mi köti ide ezeket az embereket? A ker­tészkedés, állattartás, -neve­lés fejedelmi lehetőségei. A megszokás, no meg a csönd és nyugalom, ami ezen a tá­jékon még rohanó, techniká­val agyonhangosított nap­jainkban is garantált. A köz­ségtől távolabb eső külterü­leteken azonban ma már csak öregek élnek. Szaporod­nak azok a porták is, ame­lyek elárvultak tömésfalú házaikkal és fokozatosan el­vaduló kertjeikkel, szőlőik­kel. Ahonnan hiányzik a gazda, ott mutatja csak meg igazán a lösz, hogy mit „tud” végítéletre hasonlító viharok, felhőszakadások alkalmával. Hát persze arra azért nincs ok, hogy elsirassuk Tamási külterületének valóban kül­telki részeit, mert az igaz, hogy folyik az elnéptelene­désük, de már megkezdődött a benépesedésük is. Elkez­dődött a völgyes, hegyes vi­dék újbóli betörése, megfia­talítása. A saját kedvre, íz­lésre megalkotott tuszkulá- numok száma, ha lassan is, de szaporodik és gazdáik majdnem olyan hősi harcot folytatnak a természettel, mint az új világrészek fel­fedezői folytattak egykor a világrészek meghódításáért. Némelyik egyszál egyedül, ahogy Csurgó Sándor, 42 éves tamási lakos, a vegyes­ipari szövetkezet műszaki fejlesztője is. A pécsi születésű Csurgó Sándor 21 évvel ezelőtt, a házassága révén vált tamá­sivá. Apja tímármester volt és szenvedélyes kertész, aki vitte magával a fiát, ha va­lahova hívták gyümölcsfát szemezni. — Tanuld meg, sohase tu­dod, mikor veheted hasznát — szólt a biztatás, amire nem is volt különösebb szük­ség. Kint állunk a Szarkahegy 91. számú, több mint száz­éves kis vert falú ház elő- kertjében, ahol szépen gon­dozott faiskola vonja magá­ra a tekintetet. A csaknem ősz hajú gazda 15 ezer fo­rintért vette meg a 60—70 fokos lejtésű egy holdat az öreg szőlővel és rengeteg ki- vénhedt gyümölcsfával. Ed­dig 77 darab öreg fát ter­melt ki. Jó ideig nem lesz gondja arra, hogy mivel fűt- se otthon a kandallót, s mi­vel rakjon tüzet idekint. Mindössze másfél évvel ez­előtt vásárolta meg, pihenő­nek is alkalmas birtokát és beletelik még legalább öt esztendő, hogy a szőlészke­désre, gyümölcstermelésre alkalmas terület olyan le­gyen, amilyennek megálmod­ta. Igaz, bíztatták is sokan, ígérve a segítséget. Aztán amikor először kilátogattak a barátok, munkatársak, el­állt a lélegzetük. — Hiszen ez valóságos szűzföld! Egy század katoná­nak is lenne mit csinálni, akár éven át! A gazda munkába fogott. A birtokhatár legmagasabb pontja — lentről 30 méter — volt a starthely. Ott ké­szült el az első terasz, mely 200 méter hosszú szerpen­tinben folytatódott. Elna­gyoltan, de kész van még to­vábbi három terasz is, főleg kordonos szőlőnek és kony­hakertnek. Mindez azonban még csak az alapozás. — Nem fél ettől a nagy munkától? A kérdés ott hangzik el, ahol majd a konyhakert díszük a gigászi földmunkák befejezése után. Csurgó Sán­dor nevet. Mitől félne? Tud­ja ő, mibe fogott és azt is, hogy ide még nagyon sokáig nem jöhet pihenni. — öt év múlva, azt hi­szem már emlék lesz ez a mostani félvadon. Igaz, a te­rületnek körülbelül a két­harmada marad meg szőlő­nek, kertnek. — A kinagyolt utat, ahogy láttam, alaposan helyben­hagyta az utóbbi esőzés. Né­melyik helyen fél méternél is mélyebben kimosta a víz a földet... Csurgó Sándor eloszlatja az aggodalmat. A szerpentin meg lesz domborítva és két oldalán árok szab utat a víz­nek. Szóval, nem lesz sem­mi hiba a tervével. Le lehet majd jönni akár gépkocsi­éval is a tetőről csaknem a házig. • — Mit sikerült eddig ki­hozni a birtokából? — Említettem már a 77 öreg gyümölcsfát. A vissza­metszettek, meghagyottak szépen termettek saját fo­gyasztásra, eltevésre és aján­dékozásra is. Ezenkívül lett úgy 80 liter pálinkám és 250 liter borom. Igaz, a vétel­áron felül csak eddig 12 ezer forintot fordítottam a felújí­tásra. Mikor Csurgó Sándort né­hány héttel ezelőtt először láttam, egy kivágott és tisz­tes törzsű cseresznyefa gal­lyazásával volt elfoglalva. Széles mosolygás kíséretében egyenesítette ki a derekát, emelte üdvözlésre a kezét, amint a terepjáróval ellaví­roztunk a telke alatti hor­hosban. Honnan is sejthette volna akkor, hogy az intege- tők a vendégei lesznek? Let­tünk pedig. A tanács elnöke, elnökhe­lyettese, a végrehajtó bizott­ság titkára és a VEGYÉP- SZER igazgatója otthonosan mozognak a portán, bár elég régen járhattak itt, mert egyikük száján kiszalad a házikó konyhaküszöbét át­lépve a csodálkozó kérdés: — Hát ez meg micsoda? Mi lenne? Sándor jobb ol­dalon falat bontott, befúrt a löszbe, kitéglázta az új pince boltívét, mert így lát­ta jónak. A riport díszkíséretét al­kotó férfiak nagyjából azo­nos életkorúak a gazdával, tekintélyesek és komolyak. Itt valahogy mégis mások, mint hivatalukban. Barátok, akik fiús elevenséggel évűd­nek a természetátalakítóval, de drukkolnak is neki, hogy sikerrel járjon, amibe bele­fogott. Mikor asztalra kerül a bográcsban főtt pincepörkölt, már arról folyik a szó, hogy a Mecsekből hozott szelíd­gesztenyének milyen talaj­ban kell majd megágyazni, meg arról, hogy a Bulgáriá­ból évekkel ezelőtt hozott recept alapján, zöld dióval ízesített italkülönlegességgel kísérletezik Sándor, aki tü­relmes ember. Három évig kell ugyanis érlelni ezt az italt. A bodzapálinkával biztosan nem lesz ennyi ve- sződség. Az idén azt is meg­próbál főzetni. Mondják az itt szétszórtan lakó öregek, hogy bodzából kiváló gyógy- pálinkát lehet főzni. Illatos alma és zamatos körte kerül az asztalra, desz­Ilyen lehetett a Föld a világ teremtésének kezdetén. A teraszos művelésre készülő gazda még messze van az al­kotás befejezésétől. Középen a természetátalakító, aki azt magyarázza, hogy a szelídgesztenye a savanyú talajt szereti szert gyanánt, miközben Sándor arról beszél, hogy a fia, aki az idén érettségizett, nem kedvelte a kertet, de ősszel első osztályba menő kislánya igen szeret kijárni. Kamilla szenvedélyes vete- ményező, ami nem akadá­lyozta meg abban, hogy ját­szópajtásaival kigyomlálja a szomszédban lakó Pál bácsi palántáit. Szerencsére nem lett harag a dologból. Eladó különben a szembenlévő ta­nya, amihez van egy hold kukoricás, no meg kert is. Húszezerre tartják és bizto­san akad majd gazdája. — És az ifjabb Csurgó-? Bevonul rövidesen katoná­nak, majd intenzív nyelv- tanfolyamra megy, hogy utá­na állami ösztöndíjasként tanuljon vegyészetet Drezdá­ban. Természetkedvelő lesz-e később? Nem lehet tudni. De, hogy szívesen jön majd ő is a Szarkahegy 91-be, a családi tuszkulánumba, az biztos. — A kertművelésen kívül van más szenvedélye is? — kérdeztem házigazdánktól nem sokkal a hazaindulás előtt. Bevallotta, hogy három is, de kettőről átmenetileg kénytelen volt lemondani. Feleségével — aki óvónő — sokat utaztak és ő rengete­get fotózott. Mindkettő fény­űző kedvtelés most, hogy itt annyi még a költségesnél költségesebb csinálnivaló. Az eszperantó mellett vi­szont kitart és nem nyug­szik, amíg nem talál kapcso­latokat a Tolna megyében élő eszperantistákkal. — Olyan rossz volt, hogy az Abaligeten nemrég tar­tott nemzetközi eszperantis- ta-találkozón egy Tolna me­gyei se vett részt, rajtam kívül... Kísérőim búcsút vesznek lent a háznál a vendéglátó­tól. Mi pedig nekivágunk a szívdobogtató, tüdőt megpró­báló meredeknek. Föntről lombok takarják a házakat és a partoldal olyan, amilyen a Föld lehetett a világ te­remtésének kezdetén. — Ugye gyönyörű? — mu­tat körbe fiús lelkesedéssel Csurgó Sándor. Csak rábólintok. A torko­mat megilletődöttség szoron­gatja, mert ami a lábunk alatt van, még csak ezután lesz gyönyörű. De ha már az lesz, azt hirdeti majd, hogy az ember egyedül is képes világot teremteni! LÁSZLÓ IBOLYA Fotó: KÖNYE IVÁN Az óvoda elnéptelenedik Százéves Ház Kisszékelyben sok a régi ház. És egyre több az össze­dőlt épület. A romok helyé­re nem építenek újat. Rend­szerint a szomszéd veszi meg a telket, ezzel is bővíti a magáét. Grofcsik Gusztáv, az Épí­tésügyi Minőségvizsgáló In­tézet műszaki igazgatója né­hány évvel ezelőtt olvasta: öreg ház Kisszékelyben el­adó. Leutazott, megalkudott és megvette a százéves, nád­tetős parasztházat, huszon­hatezerért. Hétvégi háznak vásárolta. Akkor még tehette. Ma már az ilyen házak összedőlnek, mert a falube­lieknek nem kell, víkendház- nak pedig a rendeletek ér­telmében nem lehet meg­vásárolni. Grofcsik Gusztáv most fel­újítja az öreg házat. Uj nád kerül a tetőre. A nádat fe­lesben a környéken vágatta. Két egyetemista fiával a fa­lat újítják fel. — A villamosmérnök fiam most éppen az erdőben van. Csapatokat vág a nádazás­hoz — mondja. — És tudja, hogy milyen fa a legjobb? — kérdi az egyik falubeli. — Persze, hogy tudom. Utánanéztem a szakiroda- lomban. A somfa, az a leg­jobb. A ház lassan újjászületik. Az udvaron, utcán felhalmo­zott építőanyag újjávarázsol­ja a százéves épületet. — A faluban, már régeb­ben vásároltam parasztbúto­rokat — mondja Grofcsik Gusztáv. — Ezekkel rendez­zük majd be a felújított öreg épületet. Remélem sok nya­rat töltünk majd el ebben a gyönyörű környezetben. Kisszékelyből sokan el­mentek és elmennek más, nagyobb településekre, köz­ségekbe, városokba. Azok, akik az ország más részeiből Kisszékelybe költöztek, állít­ják: itt élni jó. A községben, minden, ami a kulturált élethez szükséges, megtalál­ható. A kisszékelyi óvodát bármelyik nagytelepülés la­kói is megirigyelhetnék: kü­lön foglalkoztató, külön háló, külön iroda, külön... Harminc gyereknek van itt kitűnő, kényelmes hely. Csak éppen nincs harminc gye­rek. Ahogy a lakók — első­sorban a fiatalok mennek el — fogynak, úgy csappan a gyerekek száma is. Végh Ist­vánná óvónő sorolja: a Saj­tos Sanyikáék Tamásiba, a Varga Sanyikáék Székesfe­hérvárra, a Berghoffer Hil- dáék nem is tudom ponto­san, hova költöznek. Idén még huszonhárom gyerek járt óvodába. Az ősztől már csak tizen­négyen lesznek. Simontornyán — idetar­tozik a község közigazgatási­lag — kevés a férőhely az óvodákban. A községi tanács vezetői igyekeznek meggyőz­ni a simontornyai szülőket: vigyék át a gyerekeket Kis­székelybe, a társközségbe. A simontornyai szülők egyelőre idegenkednek ettől a meg­oldástól. Pedig, ha egyszer elmen­nének a simontornyai anyu­kák Kisszékelybe, megnéz­nék az itteni óvodát, amely­nek falát a bőr- és a szőr­mefeldolgozó asszonyainak — szocialista brigádtagok — faliképé díszíti és amelynek udvarán sok-sok játék di­cséri a tsz-tagok keze mun­káját... És meglátnák, meg­ismernék azt a gyönyörű környezetet, bizonyára nem idegenkednének ettől a szük­ségmegoldástól. Kisszékely nem elzárt köz­ség. A bekötő útja keskeny és kátyús. Ma még nem mond­ható jónak. A korábbi busz­vezető nem is vállalta, hogy nagy, farmotoros busszal közlekedjen ezen az úton. Ma már faros jár be Kis­székelybe és hozza, viszi az embereket a munkahelyekre, a városokba. Többször ígér­ték az illetékesek, hogy rendbe hozzák a kisszékelyi utat. Úgy tűnik, hogy az ígé­retből most már valóság lesz. Sz. J. Tennivaló még bőven akad a régi házon

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom