Tolna Megyei Népújság, 1979. július (29. évfolyam, 152-177. szám)
1979-07-29 / 176. szám
1979. július 29. Képújság 7 Zombátó! Chetlenhantig Síposék szenvedélye az utazás „Prágában beázott a sátrunk, Tátra-Lomnlcon (áztunk, a Naposparton összefutottunk a komámékkal...” Ha készült volna róluk fénykép, már az is fakósárga lenne, ahogy a két kis öreg, nagyszüleiül szomszédjai, vasárnaponként a háza előtt üldögélt. Etel néninek és Marci bácsinak a pár órás pihenés jelentette a dologtalanság megengedhető módját. A hetedik x-en jóval túl voltak, amikor az unokájuk unszolására először elhagyták szülőfalujuk határát. Sanyi, a legidősebb unoka, a Balatonra vitte el az öregeket, de két keservesen eltöltött nap után hazakönyörögték magukat. Többet még a Moszkvicsba sem ültek be. Ök jutottak eszembe most, a zombai „világjárókhoz” készülve. Síposékat szinte mindenki ismeri Zombán. Ha másért nem, híre ment különös kedvtelésüknek. Az, hogy té- len-nyáron négykor kelnek és késő estig találnak maguknak tennivalót, a főutcán felépített négyszoba-össz- komfortos ház, a nyolcszáz öl fűszerpaprika, a kétszáz öl majoránna, és a többi kertféle megművelésével, az ólakban tartott 120 bérhízó gondozása nem ad okot a faluban a feltűnésre. De az igen, ha mondjuk ezek a dolgos emberek fogják magukat, és elmennek hetekre a bolgár tengerpartra és ott süttetik a hasukat a homokban. Idén még ezen is túltesznek. Végigautózzák egész Európát, sőt még a tengeren is áthajóznak Angliába. * Zombán, a József Attila utcában áll Síposék háza. Az utcai részt tíz éve építették újjá, a ház kert felőli része, a gazdasági épületek a régi porta hangulatát idézik. Sípos István 47 éves, a zombai termelőszövetkezet sertéstelepén brigádvezető, felesége 45 éves, szintén szövetkezeti tag. Az újjáépített házrész halijában beszélgetünk a világjáró házaspárral, arról, hogy hogyan kezdődött turistaszenvedélyük, mit jelent nekik az utazás? — Tizennégy évig voltam sofőr, IFÁ-val hordtam a sertéseket a pápai húskombináthoz. Egyszer összebeszéltem a társammal, tegyünk hazafelé egy kis kerülőt Nagyvázsonyba. Másik alkalommal a zalaegerszegi skanzent néztük meg. Mindig „Én leszek a mitfárer” vonzott a szép táj, érdekelt a történelem. Külföldre 1968- ban jutottunk el először, az NDK-ba. Rokonokat mentünk meglátogatni. így kezdődtek hosszabb külföldi útjaink, apránként vettünk kempingfelszereléseket, ma már egy négyszemélyes Ca- nária sátrunk van, kempingágyak, gázpalackos gyorsfőző, meg minden, ami az ilyen nomád életmódhoz kell. — Merre jártak az elmúlt tíz évben? — Nehéz lesz még felsorolni is. Tehát az NDK-ban kezdtük, jártunk Lengyelországban, Csehszlovákiában, Jugoszláviában, többször Romániában, s ötször voltunk Bulgáriában. Amióta felfedeztük a Napospartot, nem tudtunk ellenállni az újabb és újabb kísértésnek. Bejártuk az egész bolgár és román tengerpartot, egészen a török határig. Jártunk Sumen- ben, ahova Kossuth emigrált, Várnában, Szófiában is voltunk, megnéztük a Sipka-hágót, de legjobban talán a Jandra-völgye tetszett. — Várjon, hozom a képeket — mondja Síposné — úgy könnyebb lesz mesélni. Két fióknyi fényképpel tér vissza, ami csak töredéke a tíz év alatt készült fotóknak. A képek láttán újabb történetek elevenednek fel. „Mindig vonzott a szép táj” — Prágában beázott a sátrunk, Tátra Lomnicon fáztunk, a Naposparton összefutottunk a komámékkal... Peregtek a régen átélt események, emlékképei. — Az idén pedig részt veszünk az angliai kempingvilágtalálkozón. Ez lesz a legnagyobb útunk, végigautózunk Ausztrián, az NSZK-n, Belgiumból komppal áthajózunk Angliába. Doverből megyünk a találkozó színhelyére, Chetlen- hantba. összesen 41.00 kilométer! — Én leszek a mitfárer — veszi át a szót Síposné. — Habár nem leszünk magunkra utalva, kicsit izgulunk. Közel - 400 autó megy Magyarországról a találkozóra. Mi egy négyes bolyban megyünk, egy szegedi, salgótarjáni és budapesti házaspárral. A karavánnal lesznek szerelők és orvos is, de reméljük, senki nem szorul majd a segítségükre. Már tavaly gondoltuk, hogy elmegyünk a kemping-világtalálkozóra Svédországba, de akkor még nem mertünk nekivágni. Idén elhatároztuk, ha törik, ha szakad, ott leszünk Angliában. Csak azt sajnáljuk, hogy a lányaink nem jöhetnek velünk. Eddig majdnem mindig négyesben utaztunk, sőt már öten is, hiszen a nagyobbik lányom férjnél van. Tizenöt hónapos az unokánk. Ök most voltak Ausztriában... A kisebbik lá^ nyunk szívesen tartana velünk, de nem tudott szabadságra jönni, így megyünk ketten. — Kire marad a 120 malac, a kert? — Idősek mindkettőnk szülei, de ilyenkor elvégzik helyettünk a ház körüli munkát. Most, hogy a lányok nem jönnek velünk, nincs okunk aggódni: ők is segítenek. — Mit szólnak a faluban utazásaikhoz...? — Ott tartunk, hogy ha a szövetkezet tervez a tagoknak valami utazást, kirándulást, hát kikérik a véleményünket. Tudják, hoéy jól ismerjük Magyarországot, szinte nincs olyan sarka, ahol ne jártunk volna, hiszen az utazgatást itthon kezdtük el. Egyre több ismerősünknek van kedve útra kelni, egyre többen kérnek tőlünk tanácsot, hová menjenek, mit nézzenek meg. Úgy látjuk, az utazási kedv is fertőző... — véli Sípos István és felesége rábólint. * Igaz, a zombaiak ma már nem csodálkoznak rajta, hogy közülük valakinek az utazás a szenvedélye, De azért ez a mostani út... Síposné ezzel a kis történettel búcsúztat: — Most, hogy híre ment, milyen nagy, milyen hosz- szú útra indulunk, az egyik szomszédasszony megszólított: „Mondd csak, Bözsikém, aztán nem féltek majd napokig hánykolódni a tengeren!?” Jót nevettem, aztán elmagyaráztam a szomszéd- asszonynak, hogy ez a tenger, ahol átkelünk Angliába, tulajdonképpen egy csatorna és pár órát töltünk csak a kompon. A szomszédasz- szony továbbra is csak a fejét csóválta: „Messze van az akkor is, Bözsikém.” KOMAROMI ZOLTÁN Akik nélkül nincs előadás Reflektorfényben izzik a manézs. A bohóc széles mosollyal vonul be a porondra, melyről tudja, hogy ott naponta többször megalázzák, a tisztelt publikum kedvéért. Jön az első pofon, a bohóc rutinos ügyességgel hármas száltól csinál a levegőben mielőtt földet ér, ahol aztán békaként elterül. De a következő pillanatban a söprűnyél elsül a kezében, hogy bosz- szút álljon megalázóin. És a publikum újra nevet. Kacagástól dől a páholyok sorától a kakasülőig minden ember. A gazdasági irodának kinevezett lakókocsiban hallgatom a beszámolót. Gaál István, a vendéglátó Hungária Cirkusz igazgatója elmondja, hogy a magyar— bolgár kulturális egyezmény értelmében vendégszerepei egész évben nálunk a szófiai Nagycirkusz társulata. A színpadra lépők és felszerelésük kivételével az előadásokhoz mindent — a technikai személyzettől a felszereséig, lakókocsikig — a magyar fél ad, ezért viszonzásul, ugyanilyen feltételek mellett magyar cirkuszművészek turnéznak Bulgáriában. A cirkusz világa kevesek előtt ismert. Bár az utcán, vásártereken élnek, mégis zárt, a kívülálló számára nehezen áttekinthető világban. Ezzel a csoporttal — akik Szekszárdon is szerepeltek — 134-en utaznak. Közülük negyvenhatan láthatók a színpadon. A többiek a cirkusz reflektorfényén kívül élnek. * — Egyszer megpróbáltam szökni a cirkusztól — mondja Oláh Lászlóné főpénztáros. — Elmentem a dohányiparihoz adminisztrátornak. Benn ültem az irodában, fújtuk a füstöt és én álmodoztam a cirkuszról. Aztán három hónap múlva visszajöttem. Főpénztáros vagyok, kiadom a jegyszedőknek a belépőjegyeket, elszámolok velük, ha bármilyen kiadása van a cirkusznak, fizetem. Mikor hétvégeken hazajön a szervezőnk, őt is elszámoltatom, hogy hol, mire költötte a pénzt. — Hazajön? Hova haza? — Hát ide, a cirkuszba. Nekünk itt van haza. A budapesti lakásunkon csak télen lakunk. Kétlaki életforma a miénk. Itt a lakókocsiban a férjemmel ugyanúgy otthon vagyunk, mint Pesten. — A férje is a technikai személyzethez tartozik? — Igen. Neki köszönhetem, hogy itt vagyok. Régi — még gyermekkori — barátság a miénk. Később szerelemmé nőtt, de ő akkor már a cirkusszal járta a világot. Hét éve összeházasodtunk. Azóta én is a cirkuszhoz tartozom. — Meddig tart a főpénztáros munkaideje? — Olyat itt nem ismerünk. Tulajdonképpen reggeltől estig itt vagyok. Mert ha nem itt, a gazdasági irodának kinevezett lakókocsiban, akkor a szomszédban, a lakásomon, ahova csak átkiabálnak értem, ha valamire szükség van. Talán szabadabb, de nagyon sok áldozatot követelő pálya a miénk. Mint a csigák, visszük a házunkat, járjuk az országot, Európát. Tavaly hét hónapig a Donyec- medencében turnéztunk a Szovjetunióban. De Közép- Európában sincs olyan ország, ahol még nem jártunk. * A két előadás közti, szűkén egyórás szünet enged egy ci- garettányi időt pihenésre a sátormesternek, Oláh Lászlónak. A lakókocsi oldalának támaszkodva beszélgetünk. Szóba kerülnek a sátor szerelésének technikai fogásai, a cirkusz — elsősorban — munkaerő-gondjai. Oláh László tíz éve dolgozik - itt. Amikor a miértről faggatom, hosszan fújja a füstöt mielőtt megszólal. — Egy újsághirdetésben olvastam, hogy lehet jelentkezni. Eljöttem és ittragadtam. A cirkuszban nagyon nehéz az első év. Aki a második, harmadik hónapban ittmarad. az már fertőződik, aki lehúzza az egy évet, sose szabadul. Mielőtt idekerültem, állandóan betegeskedtem. Baj volt a tüdőmmel. Az orvos azt tanácsolta, legyek sokat levegőn. Mióta itt vagyok, kutyabajom. — Sokan elmennek az első hónapok után? — Igen. Nagy a fluktuáció. Nem is elsősorban az életformától idegenkednek, hisz azt ismerték már amikor idejönnek. Arra nem számít senki, hogy milyen nehéz fizikai munkát kell végezni. Például holnap is. Este kilenckor ér véget az előadás. Utána neki- állunk bontani. Ha minden jól megy, reggel ötkor indulhatunk Kalocsára. Amikor odaérünk, talán tudok adni két óra pihenőt az embereknek, aztán kezdünk építeni, hogy este mehessen az előadás, ne legyen fennakadás. — Nem akart még munkahelyet változtatni? — Komolyan soha. Persze nem mondom, néha az ember fáradt, dühös, olyankor szitkozódik, fogadkozik, de aztán maradok. Egy ideig dolgoztam Budapesten a Nagycirkuszban. Az is cirkusz, köny- nyebb a munka, otthon laktam és mégse sokáig bírtam. Visszakértem magam ide az utazókhoz. Ez nehezebb élet, de sokkai szebb, változatosabb. — Mikor a legnehezebb? — A vihartól, a széltől, az esőtől félek. Jó alvó vagyok, de az első esőcseppre a legmélyebb álmomból is felébredek. Ilyenkor rohanni kell. Árkolni, erősíteni a köteleket, készenlétben állni. Nincs annál pokolibb érzés, mint amikor tudom, hogy a sátorban kétezer-nyolcszáz ember van és kitör a szélvihar. Ha csak egyetlen kötél elszakad, kész a baj. Persze tudom, hogy minden sokszorosan biztosítva van, magam ellenőriztem, de mégis... — Mit csinálnak télen, amikor nincs cirkusz? — ősszel, a szezon végén mindig elmegyünk két hétre üdülni, utána pedig várjuk a tavaszt, az indulást. * A színpadon a Petrovi csoport hintaszámával kápráztatja a közönséget. Meglett férfiak és cseppnyi leánykák úsznak madárként a levegőben, hogy csavart szaltók tömkelegét végrehajtva, játszi könnyedséggel érjenek földet, és már újra repíti őket a hinta a magasba. Produkciójukat az USA-tói a Szovjetunióig sok százezren megtapsolták már. Nézve őket, mégis a technikai személyzetre gondolok. Az Oláh családra és a többiekre, akik nélkül nincs előadás. Rájuk, akiknek a neve nem kerül be a műsorba, akinek nem jut a tapsból, ünneplésből — pedig nincs nélkülük cirkuszművészet... TAMÁSI JÁNOS „Kire marad a 120 malac?”
