Tolna Megyei Népújság, 1979. július (29. évfolyam, 152-177. szám)

1979-07-22 / 170. szám

,Az igazi művészet forradalmi érték* A Tanácsköztársaság kulturális élete 1979. július 22. ..... Tanácsköztársaság 133 l íÉjÉ napja alatt számos ,§%'■ olyan kulturális in­..v. 1 tézkedés látott napvilá­got, amely — hosszabb távú fejlődés esetén — alapvetően megváltoztathatta volna Ma­gyarország kulturális képét. A proletárdiktatúra követke­zetes harcot indított az analfabétizmus, a kulturális elmaradottság ellen. Széles körű, mindenki számára el­érhető iskolarendszer létre­hozására törekedett. A tudo­mányos és művészeti élet­ben is alapvetően új és de­mokratikus szellem kialakí­tását tűzte ki célul. Első lépésként államosítot­ták az iskolákat, kötelezővé és ingyenessé tették a nyolc osztály elvégzését. Felszá­molták az osztatlan falusi is­kolákat. A tanítás 3-tól 6 éves korig a játékiskolákban kezdődött. A névváltozás oka az volt, hogy ezekben a közösségekben nemcsak meg­óvni akarták a gyerekeket, hanem játékosan tanítani, nevelni is. Hatéves kor után a gyerekek a nyolcosztályos munkaiskolákba kerültek, amelyben a szellemi és fizi­kai munka egységét kívánták megvalósítani. Bevezették a politechnikai képzést, egy-egy szakma alapismereteinek át­adását. Az alsó tagozatokban még folytatódtak a játékisko­la mesedélutánjai, később ezeket ismeretterjesztő elő­adások váltották fel. A szak- és középiskolák a nyolcosz­tályos munkaiskolákra épül­tek. A középiskolát ötévesre tervezték, a szakiskolákat pedig négyre. A középiskolák első három évében ismere­tet közöltek, az utolsó kettő­ben pedig összegezték, rend­szerezték az ismereteket. Ezekre építve igyekeztek tu­dományos világnézetet adni a tanulóknak. Nagy lendülettel és átgon­dolt intézkedésekkel kezd­tek hozzá a felsőoktatás át­szervezéséhez. Uj értelmisé­get akartak nevelni, s ehhez igyekeztek minden feltételt megteremteni. Megnyitották az egyetemeket mindenki számára. Bármely középisko­lából felvételizni lehetett az egyetemekre s a Műegye­temre felvették a kiváló szakmunkásokat. A jövő tu­dósnemzedékének nevelésé­re azonban az egyetemeken tanító professzorok közül so­kan alkalmatlannak bizo­nyultak, ezért Kunfi Zsig- mond hozzákezdett a tanári kar felfrissítéséhez. A kon­zervatív egyetemi tanács fel­oszlatása után bizottságot ne­vezett ki az egyetem élére. Sok új tanár, köztük Ba­bits Mihály, Benedek Mar­cell, Bolgár Elek, Ferenczi Sándor, Fülep Lajos, Kozma Lajos, Mannheim Károly, Pólya György, Pólya Jenő, Vadász Elemér, Hevesy György és — az első nő — Dienesné, Götz Irén kapott katedrát. A tanácshatalom fontosnak tekintette a könyvtárak át­szervezését. Felállították az Országos Könyvtárügyi Ta­nácsot, valamint ennek se­gédszerveként az Országos Könyvtárügyi és Bibliográfiai Intézetet. Az intézet Kőhal­mi Béla irányításával ország­szerte megkezdte a könyvtári hálózat kiépítését, továbbá megszervezte a könyvtáros­képzést. A tudományos és szakkönyvtárak összefogását is tervezték, arra töreked­tek, hogy a könyvek min­denki számára elérhetők le­gyenek. Államosították a könyvki­adást, s létrehozták a Szel­lemi Termékek Országos Ta­nácsát, amely engedélyezte a könyvek és folyóiratok ki­adását. Nagy példányszám­ban jelent meg a politikai irodalom: Marx, Engels, Le­nin egyes munkái, Kun Bé­la, Alpári Gyula, Révai Jó­zsef, Rudas László és má­sok írásai. A szépirodalom klasszikusait olcsó sorozatban is kiadták. A munkásegye­tem több tudományos mű­vet jelentetett meg. A könyvek szinte mindenütt kaphatók voltak: fürdőben, házmesternél, moziban egy­aránt folyt az árusítás. „A kép, a könyv, az iskola nem azé — vallotta Lukács György népbiztos — aki tényleges vagy jogszerű tu­lajdonosa, hanem azé, aki belőle a legtöbb belső hasz­not a legtöbb gyönyörűséget és épülést képes meríteni. Az, hogy a műkincsek, a színházak, az iskolák, stb. a proletariátus kezében van­nak. csak a lehetőségét te­remti meg az új kultúrának, a tényleges birtokbavételnek... Ezt a tényleges birtokbavé­telt kell a nevelésnek meg­valósítania.” Köztulajdonba vették a magánkézben lévő műkincse­ket. A múzeumokban mun- káselőadás-sorozatokat, tár­latvezetéseket rendeztek. A képzőművészet és zeneművé­szet lehetőségei is megnőt­tek. Különösen kiemelkedő szerepet játszott a Tanács- köztársaság idején a plakát­művészet. Az állam minden lehető­séget kihasználva támogatta az alkotó művészeket; ideig­lenes segélyt, majd előleget kaptak, s a Kormányzótanács bizalmas rendeletben biztosí­totta a tudósok és művészek dolgozószobáját is. Uitz Bé­la vezetésével képzőművésze­ti tanműhelyt létesítettek; Csók Istvánt, Pór Bertalant és Vedres Márkot a Képző- művészeti Főiskola tanárává nevezték ki. A zenei direktórium veze­tője Bartók Béla, Kodály Zoltán és Reinitz Béla volt. Később Kodály így írt: „A társaság amelyben ott vol­tam, azt hiszem, hogy min­den magyar zenészre hízel­gő lenne, hiszen Dohná- nyival és Bartók Bélával együtt lehet. Reinitzet mint az igazság fanatikusát és mint jellemet ismertem meg, melytől tiszteletemet meg nem tagadhatom.” A színházak is új tervek megvalósításán dolgoztak, bár nehézséget okozott, hogy repertoárjukban kevés jó és haladó szellemű darab sze­repelt. Az államosítások után a Színészek Országos Szak- szervezetének intéző bizott­sága megalakította a Művé­szeti Szaktanácsot. A szín­ház jelentőségét az első perctől felismerték; úgy vé­lekedtek, hogy „míg az ol­vasáshoz már bizonyos fokú szellemi fegyelmezettség kell, addig a színház szemléltető erejével a bonyolultabb mű­vészi fogalmak megértéséhez is közelebb hozza a közönsé­get. Ez a nevelés azonban nem csupán annyit jelent, hogy a művészetet a politikai agitáció közvetlen szolgálatá­ba kell állítani. A művészet feladata nem a forradalmi átalakulás technikájára való nevelés, hanem természeté­nél fogva az egyént, az egyéniséget neveli forradal­mivá, az egyéniséget neveli aktívvá, vagyis nemcsak ér­deklődővé, hanem cselekvő­vé is. Ezért minden igazi művészet egyszersmind for­radalmi érték is.” A színházi előadásokat összekapcsolták az irodalmi, művészeti is­meretterjesztéssel. Gábor Andor kezdeményezésére az előadások előtt, vagy a szü­netben ismert írók — köztük Kosztolányi Dezső, Barta La­jos, Halasi Andor. Karinthy Frigyes, Komjáth Aladár, Molnár Ferenc és Révész Béla — tartottak előadáso­kat. Az újpesti munkásszín­padon Illés Béla és Dutka Ákos voltak az előadók. A Tanácsköztársaság ide­jén az irodalmi élet is meg­élénkült. A Nyugat haladó tábora — Babits, Tóth Ár­pád, Kosztolányi — tevéke­nyen bekapcsolódott az új irodalom vérkeringésébe. A szocialista irodalom számos alkotója ekkor kezdte szár­nyait bontogatni. Barta La­jos, Komjáth Aladár, Len­gyel József és megannyi más ígéretes tehetségű fiatal alkotó kapott lehetőséget az írásra. „ ... a diktatúra azon az állásponton volt, hogy ne­ki hivatalos művészete nin­csen, és a proletár kultúra fejlődése során alakul majd ki a szocialista művészet, de erről a jelen. pillanatban még konkrétan beszélni nem lehet” — emlékezett vissza Lukács György a Ta­nácsköztársaság művelődés- politikájára. S ezzel tömören jellemezte is a művészetek és irodalom helyzetét, nyi­tottságát, fejlődésének lehe­tőségeit. URBAN KAROLY Vár a Hegyalján Castrum Boldua Az ország legváltozatosabb, s ezért talán legszebb tája a Hegyalja. A kirándulók szá­mára — tréfásan szólva — az az előnye, ami hátránya. Az ország északkeleti csücskében van, tehát hazánkfiai zömé­nek már csak a megközelíté­se is — ami különben úton, vasúton egyaránt elég jó — időt kíván. (Az ottlét meg különösen, de azt már senki se bánja...) Ám ez a messze­ség valamelyest természet- védő is, s nem oly zsúfolt a túrázóktól a táj, mint mond­juk a Balaton-felvidék vagy a Pilis. S ez a Pilisnél eny­hébb, délszakibb, változato­sabb, a Balaton-felvidéknél meg „igazibb”, nem oly szin­te „bemutatópark”-nak al­kotta a természet, hegyei, s völgyei hangsúlyosabbak — bár rokonok. VULKÁNI VIDÉK A Hegyalja hegyeit, kőze­teit vulkáni működések te­remtették, s nem is egy föld- történeti korszakban. A vul­kánosság persze nemcsak — s itteni mára maradt tanú­jeleiben nem elsősorban — lávaömlésből áll. A vulkáni utóműködés gejzírkúpjai vagy inkább azok megmaradt kő­zetei, a vulkáni kőzetekből kioldott, s másutt, másodla­gosan lerakodott kőzetanya­gok teszik változatossá a formáit. A fő maradványa azonban az andezitkőzetek különböző változata — néhol, mint a boldogkőváraljai Vár­hegynél, andezitlávaként is —, valamint a vulkáni tufa. A kiránduló inkább csak a formákban gyönyörködik, mintsem a kőzettulajdonsá­gok iránt érdeklődne. Nos, a hegyek formáin túl egy fel­tűnőbb érdekességet említe­nénk csak: Boldogkőváraljá­tól délkeletre, a közeli Bol­dogkőújfalu fokozatosan emelkedő hegyoldali legelő­jén a „kőtengert”: kisebb­nagyobb, jobbára ember- sőt több ember nagyságú szik­lák vannak elszórva a füves lejtőn érdekes formákat al­kotva. JAAK FIA TYBA VÁRA A kirándulók számára a legérdekesebb azonban bi­zonnyal a Boldogkőváraljától nyugatra már messziről fel­tűnő várrom lesz. A Várhegy csúcsát uralja a gondosan megóvott, renovált rom. Ha­talmas andezit sziklatömbön Madártávlatból Boldogkőváralja és környéke a várral A Várhegy hosszúkás sziklatömbjén Boldogkő — egykor Boldva — vára emelkedik. Észak—déli irány­ban hosszúkásán nyúlik el a szikla alakját követő hatal­mas falmaradványok fölött, illetve azoktól körülvéve. Dé­li végén egykor vaskos bás­tya zárta le — még a XV. században épülhetett a hoz­zá csatlakozó, karéjozó fa­lakkal együtt. Mögötte, belül az egykori tömlöc vaskos négyzete. S mindezen belül a a vár: a hatalmas, több mé­ter vastag falú öregtorony, a legősibb várépület itt, bizo­nyára a XIII. század első fe­léből, valamint a ciszterna túloldalán hozzá csatlakozó hajdani palota a XIV. század első feléből. A legrégibb erősség: az öregtorony 1280-ban már biz­tosan állt. Talán a tatárjárás után épült, talán a Tomaj nemzetség építtette, Jaak fia Tyba ispán székelhetett ben­ne. Az első oklevelek egyike így említi 1295-ben: Castrum Boldua. m „FABUL RÓTT KIS BASTYACSKA” Hosszú lenne felsorolni várurait: az Amadékat, a Drugetheket, Czudar Péter bánt — akinek Zsigmond ki­rály adta zálogba — Branko- vics György szerb fejedelmet, a Szapolyaiakat, Tomory Györgyöt, Báthori István, Martinuzzi Györgyöt, a Bebe- keket, Berényit, Sárközyt, Serényit, Palochayt, Szik- szayt, Szelepcsényit. Becske- rekyt, Thökölyt, a Péchyeket, Zichyeket... Történelmi ne­vek, s a nevek mögött rejlő történelem: kiskirálykodó urak és központosító királyok, kurucok és labancok... Az utolsók azonban már csak a rom gazdái voltak, mert 1702-ben a Habsburgok lakhatatlanná tették. Ezelőtt- ről, 1682-ből ismerjük az utolsó leírást a várról: „Va­gyon azon várnak Külső Ka­puja Rostéi jós Fákból építe- tett... A Kapu mellett va­gyon egy Kapus Házacska, azon Kapuiul fogva az Kő Szikláig vagyon Tölgy fa Karokkal épített rossz Pa­lánk, melynek az alja any- nyira el rodhat, hogy ne- cesszere (=szükséges, lati­nul. — A szerk.) építeni kell”, továbbá: „Kő Szikla tetejen vagyon Fabul rótt kis Bas- tyacska...” Ilyen volt, amikor még ép volt a vár. NÉMETH FERENC NÉPÚJSÁG 11 „fl természet összetörte 3 mintát..." Jan-Jacques Rousseau Vallomásaiból való a cím­adó idézet, mely a nagy francia gondolkodó és neve­lő másszerűségéről is tudó­sít önnön tolla által. Annyi bizonyos, hogy Rousseau sa­játságos jelenség filozófus­ként, pedagógusként és író­ként is a kor Franciaorszá­gában, s persze közvetlen szülőföldén, Genf környékén is; különös lelki és nevelői alkat, bár a kettő nyilván összefügg. Beérett fővel lázasan ol­vas, s mögötte sugdos már a becsvágy ördöge. Kicsit a francia regények légkörét idézi: a vidéki ifjú a nagy­városba indul magasröptű tervekkel és vágyakkal, hogy aztán sorsa — leg­alábbis kezdetben — rácá­foljon tervei valós voltára és heves ambícióira. Csak­nem szerencsés véletlen folytán válik ismertté az egészen más vágyaktól fű­tött fiatalember (dehát erre is volt már példa), aztán már nincs megállás: híressé kell válnia, tehetséges láza­dónak kell maradnia. És ki­adja jelszavát: „Vissza a ter­mészethez!” S hogy meny­nyire megérezte az ember­faj későbbi gondjait, igazol­ja a gondolat mai népsze­rűsége. Rousseau egyet minden­képp megértett: ugyan koc­kázatos vállalkozás, de vál­lalni kell a fennmaradás érdekében, hogy bizonytalan kimenetelű elképzelést ki­áltsunk ki üdvözítőnek a mo­dern és beláthatatlan jövő felé fordulva, ám nem árt, ha az elképzelés kellően át­gondolt és igazolható is. Voltaképpen nehéz eldönte­ni, milyen minőségében vál­tott ki nagyobb hatást a kortársakból és az utókor­ból: nevelői gyermekpártisá- ga, panteisztikus filozófiája vagy írói tevékenysége ré­vén. Mert az érzelmeknek, a jogos emberi magánynak nyújtott elsőbbségadás, a botrányokat sem kerülő élet­forma, s a korában igen­csak avantgárdnak tűnő írói és nevelői elképzelések a különc képét is felrajzolták a rousseau-i életmű hom­lokzatára, s az ilyen megkö­zelítés legalábbis gyanússá teheti az egyes embert. Az alkotót is. Rousseau kibírta, nem merült el. Korszaka is tűrhetően viselte a népsze­rű és híres gondolkodó ál­tal rajta elkövetett atroci­tásokat. Egyes értékelői azt vallják, hogy Rousseau még az e tekintetben példasze­rűnek tekintett Goethe mel­lett is megállja a helyét életmű és élet izgalmas és teljességre törő egységében. A fenti gondolatok füzéré­hez pedig az adta az ürü­gyet, hogy két könyvecskét is olvashat az érdeklődő a pogány visszatérést hirdető, civilizációt átkozó franciá­ról; az egyik kötet az élet­művet vizsgálja, s a poli­hisztor Benedek István tol­lát dicséri, a másik füzet Szávai Nándor értő elemzé­se Rousseau-ról, a nevelő­ről. Mindkét mű élvezetes nyelven, a korszakot is iz­galmasan megelevenítő dísz­letek között vezeti be az ol­vasót a nagy érzemények vi­lágába... DRESCHER ATTILA

Next

/
Oldalképek
Tartalom