Tolna Megyei Népújság, 1979. július (29. évfolyam, 152-177. szám)
1979-07-15 / 164. szám
6 NÉPÚJSÁG 1979. július 15. — Handa néni, hajlandó egy beszélgetésre? — Attól függ, hogy miről?! — A házasságról. — Velem, a házasságról? Mit tudok én arról magának mondani? — Az majd kiderül. Csak tud valamit erről a kérdésről mondani agy gyémántdiplomás feleség. — Gyémántdiplomás? Ezt jól mondta. Gyémántdiplomás mérnökről, orvosról már hallottam a rádióban, olvastam az újságban, de gyémántdiplomás feleségről még nem. — Én sem. De gondoltam, aki hatvan évet eltöltött a párjával, az megérdemelné, hogy ne csak gyémántlakodalma legyen, hanem gyémántdiplomát is kapjon. — Hát ebben van valami. Hatvan év, mégiscsak hatvan év. Sok mindenen keresztül megy hatvan év alatt az ember. — Kezdjük az elején. Hány éves volt, amikor férjhez ment? — Most nyolcvankettő vagyok. 1919. június 21-én mentem férjhez. A Tanács- köztársaság idején esküdtünk Sárbogárdon. Huszonkét éves voltam. — És a férje? , — Ö huszonhat. Tizennyolcban jött a fogságból és akkor kezdett hozzánk járni. — Ismerték egymást korábban is? — Hát persze, hogy ismertük. Még az iskolából. De azon túl is, hisz a férjem a sógorom testvére volt. Mi nyolcán voltunk testvérek. Korán kenyérkereset után kellett nézni. Én szakácsnőnek mentem Pestre. Tizenhét éves koromtól, huszonkét éves koromig önálló szakácsnő voltam. Akkor hazajöttem és akkor kezdett hozzánk járni a férjem. — Udvarolni? — A fenét! Beszélgetni. — Nem is udvarolt? Nem mondott szépeket, hogy lehozná a csillagokat, meg ilyeneket...? — Nem mondott az semmi ilyent. Csak beszélgettünk. A szüleimmel is, meg vele is a falu dolgairól, az életről, a munkáról, meg mindenről. Aztán egyszercsak nyilatkozott. Azt mondta: elvenne feleségül. — És maga mit válaszolt? — Azt mondám: jól van, de a szüleimnek is mondja meg ugyanezt, ö megmondta. A szüleim nem ellenkeztek. Az anyám ugyan mondta: „Te választottad, haza ne gyere panaszkodni.” — A számon van a kérdés: lett volna oka panaszkodni, de előbb mégicsak tisztázni kellene: szerelmes volt a leendő férjébe? — Nem mondhatnám, hogy olyan nagyon szerelmesek voltunk. Inkább tiszteltük, becsültük egymást. — Meddig jártak jegyben? — Körülbelül fél évig. Úgy emlékszem, hogy nem tovább. Lehet, hogy valamivel több volt. vagy kevesebb. A lényeg, hogy nem sokáig. — Megesküdtek. Hogyan kezdték el az új életet? — Az anyáméknél kezdtük. A férjem vasutas volt.. — Állami ember. Jó parti. Vasutashoz még a középparaszt is szívesen hozzáadta a lányát, mert nyugdíjas állás, jó fizetés, biztos kenyér. — Akkor nem volt jó a fizetés. Meg aztán az én apám is vasutas volt. Tehát egyenrangúak voltunk. De mint mondtam, a férjem a vasúttól rukkolt be, oda is ment vissza, pályamunkásnak. A fizetés kevés volt, a pénz se ért sokat. Nyáron masinálni, csépelni járt, vállaltunk kukoricát, malacot tartottunk. Négy évig éltünk az édesanyáméinál. Akkor Simontornyára helyezték a férjemet, örházba. — És mit vittek magukkal? — Kaptunk egy szekrényt, az édesapám fúró-faragó ember volt, csinált két ágyat, egy asztalt, meg egy kasznit. Ez volt a bútorunk. Utána, később vettünk két új ágyat. — Most Pincehelyen élnek. — Igen. Simontornyáról kerültünk ide. Simontornyán voltunk négy évig. Utána itt kapott a férjem egy őrházat. Tizenhét évig éltünk ott. — Hogyan éltek? — Jobban, mint azelőtt, mert itt már volt jószág: tehén, baromfi, disznó. Földet vettünk ki bérbe és termeltünk ezt azt. A férjem negyvenötben 34 évi szolgálat után ment nyugdíjba. Akkor beköltöztünk Pincehelyre. — Nagyot ugrott az időben, Handa néni. Közben történt azért egy és más. Ha jól tudom: öt gyereket hozott a világra. — Jól tudja. Két fiút és három lányt. Sajnos, ma már csak a három lányom él. A két fiúnk meghalt.. — öt gyereket nem lehetett könnyű nevelni. Nem volt óvoda, bölcsőde... — Itt Pincehelyen volt óvoda. De mi nem járattuk őket, mert messze volt az őrház a községtől. Elég volt onnan bejárni iskolába is. Ha szép idő volt, akkor a gyerekek hazajöttek enni, ha nem, akkor vittek magukkal. Télen a sínek mellett mentek... — Sok baj volt velük? * — Nem mondhatnám. Szófogadó, szorgalmas gyerekek voltak. Amikor már tudtak tnindenben segítettek: a ház körüli munkában, a mezei munkában, mindenben. — Ezt a házat, amiben most laknak, mikor vették? — Várjon csak. Negyvenötben bejöttünk a faluba. Házbérben laktunk egy ideig. Ezt a házat, nem is ezt, hanem azt, ami ennek a helyén állt, 1956-ban vettük. Ötvennyolcban épült ez a ház, amiben most vagyunk. Akkorra lett annyi pénzünk, hogy a sajátunkban lakhattunk. Fokozatosan ment minden. Az első két gyerek még bölcsőben volt. Kölcsön bölcsőben, mert akkor szívesen odaadták az emberek a bölcsőt kölcsön, ha nekik nem volt rá szükségük. A másik háromnak már volt gyerekkocsija. — Hírből tudom, hogy a három lányuk férjhez ment. Van hat unoka, hat dédunoka. Azt elmondta, hogy maguk mit kaptak indulónak, de azt is szeretném tudni, hogy mit kaptak a lányok? — Az első lányom korán, tizenkilenc éves korában ment férjhez. Ő új bútort kapott. A második lányom is. A harmadiknak pénzt adtunk. Ezt a bútort vették belőle, ami itt van most a mi szobánkban. Visszaörököltük tőle. Nekünk ez nagyon jó. Neki már nem tetszett. — Jó házasságban élnek? Nem jöttek panaszkodni? — Nem. Mint ahogy én sem mentem soha. — Mehetett volna? — Hatvan év alatt? Hogyne mehettem volna. De mindig eszembe jutott, hogy mit mondott az édesanyám: Te választottad, haza negyére panaszkodni. Ha összekoccant a tányér, hamar elcsendesült a hangja. Mindig mindent szépen elrendeztünk. A türelem, az egymás iránti tisztelet, megbecsülés mindig mindennél erősebb volt. — Ugye, nem haragszik meg, ha most olyant kérdezek, amit nem illik megkérdezni. De csak nem tudom megállni, hogy meg ne kérdezzem.. Maguk ugye abban az időben kerültek össze és élték le együtt életük nagy részét, amikor még az a mondás járta: „A pénz olvasva, az asszony verve jó . . .” — Ne is folytassa. Tudom, hogy mit akar kérdezni. Azt akarja kérdezni, hogy megvert-e az uram? Hát, ha erre kíváncsi, megmondhatom: nem vert meg soha. Egy ujjal sem nyúlt hozzám. De még meg sem sértett. Igaz, veszekedni, veszekedtünk, de én mindig tudtam, mikor kell abbahagyni a nyelvelést. A férfiember mind egyforma. Ma is olyan, mint régen. pedig ma már azt mondják, hogy egyenjogúság van. A férfiember mindig is azt képzelte és képzeli magáról, hogy ő több. Egyszóval hogy ő férfi. — Hatvan évvel ezelőtt férjhez ment Handa Péterhez. Akkor tett esküjét nemrég megerősítették. Gondolom, a gyémántlakodalom alkalmával, miután elmentek a gyerekek, az unokák, dédunokák, számba vette az elmúlt hatvan évet. Gondolt-e arra, ha most vissza lehetne pergetni az időt 1919-ig, ismét esküdhetne. ismét Handa Pétert választaná? — Erre nem gondoltam. De most, hogy mondja elgondolkodtat egy kicsit a kérdés. Ha úgy ismerném Handa Pétert, mint most, akkor... Tudja, hogy van ez. Amíg össze nem kerül az ember, addig mást mutat mindegyik. Csak a jó oldalát mutatja a férfi... — És a nő nem ... ' — Dehogynem. Az is. És aztán jönnek a hétköznapok, az évek és akkor ismerik meg egymást igazán. — De térjünk vissza az eredeti kérdéshez: ismét öt választaná? — Igen. Mert azért nem volt ez egy rossz házasság. Hatvan év, mégiscsak hatvan év. Soha nem gondoltuk volna, hogy ennyi ideig élünk majd együtt. — A hatvan év alatt sok minden történt. Mi volt életében a legszebb, mire emlékszik vissza a legszívesebben? — A gyerekek. A gyerekeimben én megtaláltam mindent. Én is nagyon szerettem őket, ők is nagyon szeretnek engem. Még a vejeim is szeretnek. Az volt az én nagy boldogságom, ha felöltöztettem vasárnap, ünnepnap a gyerekeimet, elmentünk a templomba és ott látták az én nagy boldogságomat. — És mi volt olyan, amire nem szívesen emlékezik? — Az több volt. össze se tudnám talán számolni. De erre már nem is emlékszem olyan nagyon, mint arra, hogy milyen boldogságot jelentettek nekem a gyerekeim.. — Ha most arra a kérdésre kellene válaszolni: jó volt-e a házasságuk, mit válaszolna? — Azt, hogy jó. Voltak nehéz napjaink, de még gondolatban sem jutottam el odáig, hogy válni kellene. Megvoltunk, megvagyunk mi együtt jól. — És, ha most arra a kérdésre kérek választ: miben látja a jó házasság titkát, mi lenne a felelet? — Még az elején mondtam, hogy nem voltunk mi nagyon szerelmesek egymásba. Nem nyaltuk, faltuk egymást, mint a mai fiatalok. Tiszteltük, becsültük egymást. Nemcsak akkor, hanem egész eddigi életünkben. Szerintem ez tartott ösz- sze bennünket: egymás tisztelete, becsülése. A szerelem múló dolog. A hétköznapok kigyógyítják az embert a szerelmi betegségből. A tisztelet, megbecsülés érzése nem olyan múlékony. — Hogyan látja a mai házasságokat? Szerelemre épülnek? — Arra. Ez biztos, hogy arra. Az a baj, hogy csak arra. Aztán elmúlik a szerelem, szerelmesek lesznek egy másikba és kezdik elölről. Van, aki háromszor-négyszer is megpróbálja mással az életet. A mai fiatalok köny- nyen házasodnak és könnyen válnak. Nincs idejük arra, hogy alaposan megismerjék egymást, hogy kialakuljon bennük egymás tisztelete, megbecsülése. Lehet, hogy rosszul látom a dolgokat, lehet, hogy csak a mi házasságunkra érvényes az, amit mondtam, de én csak a magam tapasztalatát tudom elmondani. — Köszönöm, hogy elmondta. SZALAI JÁNOS Múltunkból „A századik liter bor” A felszabadulást megelőző évtizedekben a „társadalmi bajokat” orvosolandó, jótékonysági akciók sokaságát szervezték. Lényegük: a vagyonosabbak adakozásából összegyűlt összeget meghatározott célokra fordították. Volt akció a szegény gyermekek ruhával, cipővel való ellátásáért; szegény családok lisztellátásáért (hetenként 1 —2 kg lisztet jelentett néhány családnak községenként a téli hónapokban), volt férfi és női alsóruhagyűjtési akció is (főleg az első világháború végén gyűjtöttek ruhaneműt). Nem vitatható ezeknek a jótékonysági akcióknak humánus jellege, de ezek csak cseppek voltak a tengernyi szükség idején. Ügyszólván semmit sem oldottak meg. Érdekes volt például a megye főispánjának, gróf Appo- nyi Rezsőnek 1918-ban kezdeményezett akciója. A címe is igazán figyelemfelkeltő: „A századik liter bor”. Nem, nem az alkoholizmus elleni küzdelmet hirdette meg, (ámbár akkor is társadalmi probléma volt), hanem a tbc leküzdését írta zászlajára. Mi az összefüggés a bor és a tbc elleni küzdelem között? Csupán annyi, hogy a főispán felkérte a megye földbirtokosait, a közigazgatási apparátus tisztségviselőit, szőlőtulajdonosokat és másokat, akik vagyonnal rendelkeztek, hogy minden századik liter boruk árát fizessék be a főispán által meghirdetett akció megyei pénzügyi alapjára. Az így befolyt összegből kívánta felépíttetni a főispán a tüdőszanatóriumot Szek- szárdon, illetve segélyt nyújtani a frontról visszatért, ott tbc-ben megbetegedett katonáknak. A felhívásra szokatlanul sokan nyitották ki pénztárcájukat. Rövid néhány hét alatt, szeptember elejéig már 35 223 korona gyűlt egybe. A gyűjtés végső eredményéről nincsenek adatok a Tolna megyei Levéltárban őrzött iratokban. De a fenti összegnek többszöröséről volt szó. Ezt bizonyítja többek között az, hogy 1918 októberében fizetett Strasszer Vilmos és Lajos 5000 koronát, a gyön- ki kocsmárosok 200 koronát. Páriban 1732, Gyánton 429, Hőgyészen 1664, Medinán 654 koronát gyűjtöttek. Októberben fizetett a pécsi püspök is, aki levelet is írt a főispánnak. Idézzük: „Teljes mértékben méltányolom azt a nemescélú és minden elismerésre méltó mozgalmat, melyet Méltóságod a kormányzására bízott megye területén fenyegető tüdővész leküzdésére és egy Tolna vármegye területén felállítandó tüdőbeteg-szanatórium létesítése céljából indított. Ennek felkarolása céljából jelen soraimmal egyidejűleg — sokoldalú lekötöttségem dacára — 2000, írva Kettőezer koronát utalványozva, szívből kívánom, hogy Méltóságod lelkes fáradozását a legteljesebb siker koronázza. Fogadja Méltóságod kiváló tiszteletem őszinte nyilvánítását. Pécs, 1918. október 21. Zichy Gyula pécsi püspök” Műsoros esteket is rendeztek, amelyeknek bevételét ugyancsak befizették a tbc elleni küzdelem alapjára. A főispán az akciót össze kívánta kötni egészségügyi felvilágosítással is. Ezért felkérte báró Podmaniczky Tibort, az Országos Hadigondozó Hivatal osztályvezető főorvosát, jöjjön a megyébe 1918. október végén és egy körutazás keretében tartson előadásokat a tbc-ről és az ellene való védekezésről. A körutazás elmaradt, s a szanatórium sem épült fel. A „századik liter bor” akció nem hozta meg a kívánt eredményt. Az 1918 októberi katonai összeomlás és az azt követő forradalmak nem jótékonysági akciókkal akarták megoldani a társadalmi problémákat. Jellemző erre, hogy a Magyar Tanácsköztársaság idején állami feladatnak tekintették a tüdő- szanatórium megépítését. Kajdacsot, Szedrest és Szek- szárdot vették számításba a leendő építkezésnél. A szemlebizottságba a megyei tanács behívta dr. Tanárky Árpádot és Pubi Istvánt. Érdemes idézni a meghívó szövegét is, amelyből kiderül, hogy a beteg gyermekekre gondolva, a tüdőszanatórium építését iskola létesítésével kívánták összekötni. „A törvényhatóság területén felállítandó tüdőbetegszanatórium és erdei iskola létesítése tárgyában megtartott értekezlet megbízásából felkérem elvtársat, hogy mint a szemlebizóttság tagja, a Kajdacsra folyó hó 14-én kiszállásnál megjelenni szíveskedjék. Indulás folyó hó 14- én (hétfőn) reggel 6 órakor vármegyeház VI. ügyosztály helyiségéből. Dick György osztályvezető”. A Magyar Tanácsköztársaságnak nem volt ideje a nagy terv megvalósítására. Csak később, a kórházi építkezéssel egyidejűleg került sor — ha nem is tüdőszanatórium, de tüdőosztály megteremtésére. Nagy szükség volt rá, mert a tbc egykor népbetegség volt Magyarországon, s évente tízezrek haltak meg ebben a betegségben. Vihar egy pohár vízben 1905-ben vereséget szenvedett a Szabadelvű Párt, amely 1875-től volt uralmon. Ezt a vereséget Bécs nem volt hajlandó tudomásul venni, nem engedte a kormányhoz a győztes koalíciót. Emiatt a vármegyék ellenállást hirdettek meg a kormány ellen. Nem fogadták az általa kinevezett főispánokat, nem biztosítottak részükre lakást, volt ahol fizikailag is bántalmazták őket. Tolna megyében ilyen szélsőséges eset nem fordult elő. Az ide kinevezett főispán nem érkezett meg, mielőtt elfoglalta volna állását, már vissza is adta megbízatását. A megye közgyűlése harcias hangú határozatot hozott. Idézzük: „...a tárgyalás alatt álló leirattal bemutatkozó kormány az országgyűlés többségének bizalmát nélkülözi, s ennek következtében helyén való megmaradása a parlametá- rizmus követelményével egyenesen ellenkezik; midőn a vármegye közönsége a leiratot irattárba tétetni rendeli, egyszersmind kimondja, hogy a kormány iránti bizalommal nem viseltetik, s a kormány leiratában kifejezésre juttatott várakozással szemben azon várakozásnak ad kifejezést, hogy az ország ügyeinek vezetését mihamarább egy, országgyűlés törvényes többségéből alakuló parlamentáris kormány fogja átvenni. ...sem az országgyűlés által meg nem szavazott adó tényleges behajtására, sem a meg nem ajánlott újoncok tényleges kiállítására vonatkozólag netán kibocsátandó rendeleteket végrehajtani nem fogja. Végül kijelenti a Törvény- hatósági Bizottság, hogy minden olyan kísérlet ellen, mely az ország törvényeinek mellőzésével akarna kormányozni, eleve is tiltakozik... amennyiben a vármegyéhez törvénybe ütköző rendelet érkeznék... az ilyen rendelet tárgyalása végett a törvényhatósági közgyűlést azonnal összehívja”. Vihar egy pohár vízben — ennyi volt az 1905. évi „nagy nemzeti ellenállás”. Tolna megyében még ez a „vihar” is csak csendes háborgás volt. K. BALOG JÁNOS rut fj v -1 1, j mm III jTJ^TO (Tü Hanti a Péterné „gyémántdiplomás" feleséggel
