Tolna Megyei Népújság, 1979. június (29. évfolyam, 126-151. szám)

1979-06-10 / 134. szám

1979. június 10. NÉPÚJSÁG A gyerek választ Kis barátom, aki édesany­jával a folyosó végén lakik, időnként elfelejt köszönni, de nincs olyan ünnepi alkalom, hogy be ne kopogna, vagy csöngetne hozzám. Ha valami miatt nyitva áll az ajtóm, be­kíváncsiskodik megkérdezni, mit csinálok és máris kész egy rövid diskurzusra a kap­csolat. ö játszik, én takarí­tok. Kettőnk közül neki a jobb. Bár egyedül játszani elég nehéz. Egyszóval, jól megvagyunk egymással és minden együttérzésem az övé, amikor a kicsike lakásból ki­szorul valami okból a vissz- hahgos, zárt folyosóra akár egy lendkerekes autóval, akár labdával. Lakóközösségünk­ben ugyanis nem mindenki emlékszik már arra, hogy ő is volt gyerek és nagyon bol­dogtalan, ha a bérházban, közös udvarban lakó felnőt­tek valamelyikének fülét bántotta a hangos játék. Minap megint felzengett a panasz — zajosabban, mint a pingponglabda pattogása —; hogy a „lépcsőház nem ját­szótér” és kénytelen voltam leszögezni magamban, nem is tudom hányadszor már, hogy nehéz manapság bérhá­zi gyereknek lenni. Nehéz, mert elég a legártatlanabb kilengés és máris „koron­gon” a kopott lemez, ami az­zal kezdődik, hogy „Ezek a mai gyerekek ...” és sajnos folytatódik a szülők, az isko­la, a társadalom pedagógiai tehetetlenségének a „mélta­tásával”. Persze nem válogat­va se a mondanivaló hangsze­relésében, sem pedig a szó- használatban. (Hogy utána fa­rizeus módon kérdezhessük: ugyan kitől tanulják a gye­rekek a csúnya beszédet?!) A summázat tehát: rosszak a mai gyerekek. Kérdés a summázatra: — És mi, felnőttek, tessék már mondani, mi jók va­gyunk folyton-folyvást? Egy- től-egyig alkalmasak arra, hogy a gyerek, akit kizárólag a felnőttség jogán akarunk hatalmunk alá rekeszteni, bennünket válasszon példa­képének? Nem, nem vagyunk végki­merülésig jók és igazán nagy ismerőink az írók, ha nem is egyformán, de ezért fogal­mazták meg olyan sokan, hogy néha rosszabbak va­gyunk a gyereknél is. Ez tény. A felnőtt rosszaság ugyanis kontroll nélküli. Ha úgy tetszik; mindenki más­hoz tudunk kérlelhetetlenül szigorúak lenni, csak éppen magunkhoz nem. Számolok azzal, hogy lesz­nek, akik megharagusznak rám. Sebaj, mivel ma már nincs divatban a megkövezés, vesszőfuttatás, olajban főzés, és miről sefiri mondok le olyan könnyen, mint a felnőttsé­gükbe keseredettek, kövese- dettek rokonszenvéről, jóin­dulatáról. Kérem szépen én szeretem az eleven, a rosz- szalkodástól se visszarettenő gyerekeket. Csak az ilyeneket szeretem, és valósággal meg­bénít az olyan mintagyere­kek látványa, mint amilye­nekkel nemrég a televízió jó­voltából ismerkedhettem meg. Vérfagyasztóan komolyak, megfontoltak és szereplésre készek voltak, csak éppen gyerekek nem voltak tízegy­néhány évük ellenére. Meg­fájdult értük a szívem, és kénytelen voltam beismerni, hogy hozzájuk én nehezen ta­lálnék kulcsot ha egyáltalán találnék. A „rosszakról” ugyanakkor az a rendíthetet­len véleményem, hogy igenis lehet velük minden körülmé­nyek között és bármi tárgy­ban szót érteni. No, de tudni kell, hogy milyen hangon, hogy nem föntről lefelé, ha­nem ahogy az az egyenran­gúak között szokás, tisztelet­tel és szeretettel, mert ha­sonló csak így várható el, vi­szonzásként. És még valami igen fontosat! Hol álmélkod- va, hol enyhe rosszallással szokták emlegetni, hogy a mai gyerekeknek rendkívül fejlett az igazságérzetük és egynémelyik olyan éleslátás­ról tesz tanúbizonyságot né­ha, hogy felnőtt se különb­ről. A fejlett igazságérzettel kapcsolatos az az egyesek ál­tal „elviselhetetlennek” mi­nősített alapállás, hogy a mai gyerekek nem tűrik se a ne­gatív, se a pozitív előjelű té­vedéseket az igazság kontójá­ra. Ugye nem meglepő, hogy ez ellen azok protestálnak leghangosabban, akiket haj­dan volt gyerekkorukban alá­zatra, tűrésre, hallgatásra ne­veltek? „Ezek előtt nincs tekin­tély ..visszhangzik emlé­kezetembe egy parkbeli szó­váltás, ami azért támadt, mert begurult a pettyes labda a gyöpre és tulajdonosa utá­na stafétázott. Rárivalltak, mire a labdatulajdonos meg­kísérelte megmagyarázni, hogy csak a labdáért ment, és semmi kárt nem tett. A rivallgás tüzére olaj volt a jámbor önigazolás, mire a gyerek nyelvöltés után elvág­tatott. Már hogyne lenne a gyerek előtt tekintély! Van. Csak­hogy annak valódinak kell lenni, mert a mai gyerek nem tűri el a számára kijelölt is­teneket. Ideálokat, követésre méltó példákat maga választ, legföljebb elfogadja az értőn nyújtott felnőtti segítséget még a döntés előtt. De jaj an­nak, aki ezután megpróbál példaképet dönteni! Mert a gyerek nem tesz ugyan hang­zatos hűségnyilatkozatokat, de halálosan komolyan gon­dolja a hűséget — önmagá­hoz, a társakhoz, a világhoz, a példaképekhez. Ebben is különb nálunk! Sokáig folytathatnám, élő és fel is ismerhető példákkal illusztrálva, hogy nem „ezek a mai gyerekek” a rosszak. De nem teszem, mert ha si­került közös hullámhosszra kerülnünk, lesznek akik vál­lalják a fentiek továbbgondo­lását ... Feladat Feladat: könyörgés, kérés, óhaj vagy, utasítás, parancs, kényszer — fontos az ered­mény. Az eredmény: sok-sok ap­ró feladat végrehajtásának függvénye. Az atomerőmű-építkezés egyik feladata: a két 26 ton­nás darabból álló 35,5 méter hosszú, 50 tonnás híddarut a rakodótérből két kilométerre, végleges helyére kell szállí­tani. Ott 34 méter magasra emelni a reaktorblokk fölé. Kis részecske ez az egész­ből. De az út kacskaringós, sok a törés benne és 35,5 hosszú szállítmánnyal közle­kedni, nemigen szoktak. Húsz embernek kétnapi munka. Azt hinné az ember, hogy a 26 tonnányi teher fel­emelése a nehezebb. A gya­korlat aztán rácáfol: a szállí­tás két nap, az emelés kétszer fél óra. Helyére került a híddaru — ezután a Csepeli Egyedi Gépgyár 10 tagú brigádjáé a feladat — üzembe állítani addigra, mikorra jönnek a berendezések, akkor már a feladat a darué, s ez így megy tovább az erőmű üzem­be helyezéséig. — H — Fotó: Gottvald Károly Az Erőmű Beruházási Vál­lalat szakemberei két tréler segítségével húzták, vonszol­ták a daruelemeket. Ha út­ban volt egy villanyoszlop, kiszedték. Az egyik kanyar­ban megállt a tudomány — megállt volna, ha az ember megadná magát. De nem. Számítás, minden következő mozdulat megbeszélése, az­tán itt is átvánszorogtak a teherrel. Indulás Figyelem Told meg! Feszül a kötél Vacsorázni is kell.. ——-----------------------------------------------------1-----------------------­A szállítmány kormányzása megizzasztott négy munkást Szeli Jenő szállításvezető — óa —

Next

/
Oldalképek
Tartalom