Tolna Megyei Népújság, 1979. június (29. évfolyam, 126-151. szám)

1979-06-17 / 140. szám

1979. június 17. ifiiEPÜJSÄG 9 r V A nehézipar Második évébe lépett a né­pi Koreában a népgazdaság hétéves fejlesztési tervének megvalósítása. Az egyik fő cél: a nehézipar bővítése és további korszerűsítése. Ter­melésének 1984-re, a hétéves terv végére — a jelenlegihez képest — több mint kétszere­sére kell emelkednie. Leggyorsabban a villamos- energia-ipart és a bányaipart fejlesztik, hogy szilárd hazai bázist teremtsenek az egész ipar energia- és nyersanyag- szükségleteinek kielégítésére. 1984-ben az ország villamos- energia-termelése 55—60 milliárd kilowattóra lesz. A széntermelés eléri a 70—80, a vasérctermelés a 16, a szí­nesfém-termelés az 1 millió tonnát. A nehézipar további fej­lesztésében fontos szerepe van a kohászatnak. Jelentő­sen növelik az acélgyártást és a hengerelt áruk gyártá­sát. A tervidőszak végére évente mintegy 8 millió ton­na acélt és közel 6 millió tonna hengerelt árut gyárta­nak majd. Kiemelt helyen szerepel a tervekben a termelési folya­matok további gépesítése és automatizálása az egész iparban, s ez fokozott köve­telményeket támaszt a gép­gyártással szemben. Növe­kedni fog a különféle szer­számgépek gyártása, s egy­idejűleg bővítik a gyártmány- választékot is. Súlyt helyez­nek a nagy teljesítményű energetikai és bányászati be­rendezések, a turbinák, ge­nerátorok, kotrógépek és egyéb berendezések előállítá­sának fokozására, a mezőgaz­dasági gépek gyártására, az elektronikai és az automata berendezéseket előállító ága­zatokra. Gyors ütemben bővítik a vegyipar termelését. A kü­lönféle műszálak gyártása 1984-ben kétszerese lesz a mostaninak, a műgyantagyár­tás úgyszintén. Ami a mű­trágyát illeti — 1984-ben a termelés eléri az évi 5 mil­lió tonnát. A nehézipar fejlesztése mellett természetesen, szá­molnak a fogyasztási cikkek gyártásának bővítésével is. A tömegek általános élet- színvonalának további eme­lése a párt és a kormányzat törekvése volt és marad. Laosz A népgazdaság eredményei A Laoszi Népi Demokrati­kus Köztársaságban óriási ütemben folyik a háború alatt szétzilált népgazdaság helyreállítása. Ebben nagy hangsúlyt fektetnek az út­hálózat fejlesztésére. A hábo­rú óta eltelt évek alatt mint­egy 3000 kilométernyi utat fektettek le és építettek újjá, az aszfaltozott úthálózat hossza 700-rói 1500 kilomé­terre nőtt. Egész sor vasbe­ton híd épült. Rövid határ­idő alatt készült el a Vietna­mot Laosszal összekötő olaj­vezeték. Az ország legjelentősebb természeti kincsei közé tar­toznak a ritka fafajták, ame­lyek kivitele adja az össz­exportnak mintegy a felét — éves értéke meghaladja az 1,4 millió dollárt. A szakem­berek szerint a ritka fafajták évi kitermelését 100 000 köb­méterre lehet növelni. Az el­múlt években jelentős erő­feszítések történtek az erdők védelmére és új erdők tele­pítésére. Savannakhet tarto­mányban például több mint 700 hektárnyi területen léte­sítettek új faültetvényeket. A szocialista országok je­lentős támogatást nyújtanak a népi Laosznak a korszerű infrastruktúra kialakításá­hoz, valamint a nemzeti szak­embergárda megteremtésé­hez. Sok laoszi diák tanul Csehszlovákia, Lengyelország és a Szovjetunió műszaki fő­iskoláin és egyetemein. A Sellő városában — Elsősorban keleti irány­ba. Ezen a területen még sok a romos, elöregedett ház, me­lyeket előbb le kell bonta­nunk. A másfél millió lako­sú Varsó lakáshelyzete sokat javult, de még mindig nem kielégítő: 108 családra jut 100 lakás. 1990-ig szeretnénk el­érni a húsz négyzetméter/fő arányt — most 14 négyzet- méter jut egy személynek. — A belváros arca is meg­változik? — Természetesen. A ki­épült Keleti Fal — a Mar- szalkowska környéke — után most a Nyugati Falon van a sor, mely jóval nagyobb lesz az előbb említettnél: szállo­dák, vendéglátóipari, keres­kedelmi centrum, kulturális központ szerepel az általános fejlesztési tervben. — A főváros vonzásköre meglepően nagy. összhang­ban van-e a közlekedés fej­lesztése a bejárók igényei­vel? — A közlekedési hálózat továbbfejlesztésénél ezt is és a kialakuló új városközpon­tokat is figyelembe veszik. Hogy mikor lesz metrónk, az gazdasági helyzetünktől függ majd. Sajnos sokba fog ke­rülni kedvezőtlen geológiai adottságaink miatt. Egyéb­ként a főváros tömegközleke­dése kielégítő, az autóbusz­park fiatalítása, bővítése összhangban van az igények­kel. Vendéglátóm búcsúzáskor kis jelvényt tűzött kabátom­ra: a varsói Sellőt ábrázolja. A főváros jelképe a baljában pajzsot tartó, jobbjával kar­dot lendítő szirén: erőteljes, fiatal, szép és barátságos. HORVÁTH ANITA Épül a Nyugati Fal A Nyugati Fal (makett) dése foglalkoztatja. A közel­jövő városképe, a város fej­lesztése volt a beszélgetés témája, melyet Krzysztof Naumienkóval, a fővárosi ta­nács vezető munkatársával folytattunk — az elmaradha­tatlan illatos herbata (tea) mellett. — Varsó jövőjét a jelen határozzh meg. A 15—30 éves fejlesztési tervek gerincét természetesen továbbra is a lakásigények kielégítése, a kapcsolódó létesítmények, a közlekedési feltételek, a szol­gáltatások adják. A fejlesz­tési lehetőségek feltárása a ma feladata. Harminc év alatt több mint 450 ezer la­kás épült fel a fővárosban, 1990-ig újabb 450 ezret ter­vezünk... Építőipari gondjaink azonosak a magyar oroblé- mákkal: kevés a munkaerő, növelni kellene a házgyárak teljesítőképességét, és a köz­művesítés is gondot jelent. A lakásfelújításokról nem is beszélve: a főváros lakásai­nak 70 százaléka központi fűtésű, a nagy hőingadozás miatt hamar tönkremennek a vezetékek — ez az összkom­fort legveszélyesebb beteg­sége. — Merre terjeszkedik a főváros? Bárhol járunk, hajlamosak vagyunk párhuzamot vonni hazai környezetünk és a lá­tottak között. Keressük a rokonvonásokat és ha felfe­dezzük, nyomban otthono­sabban érezzük magunkat, így voltam Varsóval is, ahol a Duna helyett a Visztula partján sétáltam, az ó- és új­város választóvize mentén. A lengyel főváros széles utcái, tágas terei, hatalmas parkjai egy magyar építész szavait juttatták eszembe: „Varsó városrendezése — sajnos — nem okozott fej­törést az építészeknek: min­dent elölről kellett kezdeni”. A második világháborúban súlyos pusztítást szenvedett Varsó három évtized alatt korszerűen tervezett, modern fővárossá .fejlődött. A mai varsóiakat ezért már a „ho­gyan tovább 2000-ig?” kér­A központi pályaudvar a város szívében Varsó jelképe: a Sellő (grafika) T elemetrikus vízgazdálkodás A növények életéhez, fej­lődéséhez nélkülözhetetlen a víz. A növények vízigénye legjobban az ún. potenciális párologtatással fejezhető ki, amely egy modellként felvett növényállomány — rendsze­rint folyamatosan azonos magasságúra nyírt gyep — párologtatása abban az eset­ben, ha a talaj, amelyben a növény él, mindig az opti­mális nedvesség állapotában van. Ezt a kedvezően nedves állapotot mesterségesen elő lehet állítani, s így mérni le­het a potenciális párologta­tás változásait. Az esetek többségében azonban a talaj nem ideális nedvességi állapota és a víz­utánpótlás szakaszossága miatt a potenciális párologta­tás általában nem valósul meg, a gyakorlatban a nö­vénynek a kelleténél több, vagy kevesebb víz áll rendel­kezésére. Ha a víz több, mint amennyire a növénynek szüksége van, ez a talajban levegőtlenséget, a növény fej­lődésében pedig visszaesést, „vízkárt” jelent, ha viszont kevesebb a víz, a lehetséges párologtatásnak nincs fede­zete, és aszálykár keletkezik. Ha tehát azt akarjuk, hogy a növényállomány fejlődését a víz feleslege vagy hiánya ne korlátozza, akkor mestersé­gesen kell gondoskodni ar­ról, hogy hiány esetén pótol­juk a vízkészletet, többletvíz esetén pedig elvezessük a fe­lesleget. A vízigényt természetes úton elsősorban az a csapa­dék elégíti ki, amely a nö­vény fejlődése alatt, a te- nyészidőben leesik, s az, amely a tenyészidőn kívül a gyökerekkel behálózott „ak­tív” talajzónában tárolódik. A tenyészidőben lehulló csa­padék azonban szakaszosan jelentkezik, míg a növény fo­lyamatos életéhez nem szaka­szos párologtatásra, hanem folyamatosra van szükség. A vízigény kielégítése ér­dekében szükséges vízgazdál­kodási tevékenység két sza­kaszra bontható: az egyik, amelyben több víz hull, mint amennyire szükség van, a másik pedig amikor a ter­mészetes csapadék nem fede­zi a növények vízigényét. Az első szakasz idején lehullott többletvíz elsősorban a ta­lajban tárolódik, és ez hasz­nos, mert lehetővé teszi, hogy a növények majd felhasznál­ják. A talajban nem tároló­dott csapadék azonban a felszínen marad és a mély területeken gyűlik össze, el­borítva a talaj felszínét. Ilyenkor ezeket a vizeket időben el kell távolítani. A tengerekig való levezetés he­lyett azonban célszerű azt összegyűjteni az e célra épí­tendő tárolókban. A Föld teljes vízkészleté­nek 98 százaléka a világten­gerekben található. A fenn­maradó 2 százalék édesvíz igen egyenetlenül oszlik el, ezért — az ENSZ adatai sze­rint — már most több mint 40 országban tapasztalható vízhiány. Az emberek ősidők óta pró­bálnak édesvizet nyerni a tengerből, de a kutatások csak nemrég kezdtek reális eredményeket hozni. Lássunk néhány példát! Sevcsenko — a Szovjet­unió egyik fiatal városa, amely a vízszegény Kaszpi- tengermelléken épült fel. Az öt éve épült atomerőmű a város szimbólumává vált. Az erőmű energiája a tengervi­zet sótalanítja. A sótalanítás során előállított desztillátu- mot speciális készülékeken átbocsátva ásványi sókkal dúsítják, hogy ivóvízként fo­gyasztható legyen. A nukleá­ris vízsótalanítók kapacitása lehetővé teszi, hogy a város minden egyes lakosának na­pi 500 liter iható víz jusson. A Szovjetunióban más módszerekkel is nyernek édesvizet a tengerből. Szum- gait városban például egész más technológiával sótalanít- ják a Kaszpi-tenger vizét. A berendezés óránként 100 ton­na tengervíz) sótalanítására képes. Az azerbajdzsáni kőolajipa­ri és vegyészeti intézet mun­katársai a feladat megoldá­sára hiperszűrési eljárást dol­goztak ki. A magas nyomású vizet, sík vagy csőszerűén kiképzett, a vízmolekulákat áteresztő, de a vízben oldott sók hidratált ionjait vissza­tartó membránok között ve­zetik át. E módszerrel jobb minőségű víz nyerhető a desz- tillációnál. Nagy nehézségeket jelent az óceánjáró kereskedelmi hajók, a halászhájók legény­ségének vízellátása, mivel több hónapon át tartózkod­nak a tengeren. Ma már nincs szükség édesvizet szállító tar­tályhajók kiküldésére, mivel minden szovjet hajón műkö­dik különböző típusú sótala- nító berendezés: napi telje­sítményük 1—240 tonna közt váltakozik. E készülékek egy része a hajó dízelmotorjainak hulla­dékhőjét hasznosítja. Koráb­ban a hajómotorokban kelet­kezett hőmennyiség több mint fele kárba veszett. Ezt a hőt hasznosították a készü­lék tervezői a vízsótalanítás- nál — figyelembe véve, hogy vákuumban a víz 100 C fok­nál alacsonyabb hőmérsékle­ten forr. Eközben jóval ke­vesebb vízkő képződik, így elég, ha a sótalanító készülé­ket évente egyszer tisztítják. Más aggregátokban a hajó­turbinákban elhasznált gőzt hasznosítják. A vízsótalanítás költsége ebben az esetben is jelentős mértékben csökken. Kirgiziában a komplex vízgazdálkodás érdekében kirgiz és bolgár szakemberek által létrehozott telemetrikus rendszer, amely állandóan és folyamatosan méri a ren­delkezésre álló és a szükséges vízmennyiséget. A Mangislak félszigeten (Kazak SZSZK) lévő Sevcsenko városban 5 évvei ezelőtt kezdte meg működését az az atomerőmű, amely a tengervíz sótalanítását végűi. i— ■■■■— ■—nmi'f >■ m ■inai mi* mini Édesvíz az óceánból

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom