Tolna Megyei Népújság, 1979. június (29. évfolyam, 126-151. szám)
1979-06-17 / 140. szám
lO^ÍÉPÜJSÁG 1979. június 17. ft Oda-vissza Ha jól kilépsz, harminc-harmincöt perc gyalog. Az út sínek mellett vezet. Jobbról zöldre festett drótkerítés, balról lakóvagonok. Ahogy mégy, a hangosbemondó egyre érthetőbb lesz. A váróteremben meleg és édes füstszag. Sorok, csomagok gyűlnek, haladnak. És a vonat. Amint leülsz, már másodszor gondolsz rá. A lehúzott sötétítőt pafíog- va lebegteti a szél. Markodba számolod a pénzed. Huszonkét elnézést kéréssel jutsz a büféig. Ez amolyan jó közepes átlag. Hol több, hol kevesebb. Csak drága sör van. Sebtiben közhelyek után kutatsz, hogy nyugtasd magad, van ahol még ilyen sincs, sőt víz sincs. Itt sincs. Visszaszédelegsz. Elalszol. A kemény karfán zityeg-zötyög a furcsa álom. Kis szoba, vert föld a padlat, a fehér, széles falban kis ajtó; gyászruhás nők jönnek be, mosolyognak. Nagy, izzadságszagú konyhában, jól kieresztett csapból vizet isznak. Az üvegkorsót eltörik. Mosolyogva jönnek vissza a szobába, és kimennek mind a kicsi ajtón. Ahogy utánuk nézel, a rét közepén nagy aszfaltozott tér. Ide söprik össze a sok akácvirág szirmát. Nagy kendőbe kötik, és a hídról a folyóba szórják. — Gyere — szólnak álmosan a nők. — Gyere — szólítanak a társaid — megérkeztünk. Villamos. A nyílt pálya előnye csúcsforgalomban. Azért a vezetőt a hőguta kerülgeti. Megérkeztünk megint. Le, fel. Vonat, ülőhely nincs. Nem baj, lesz, de akkor mór nem mersz elaludni. Még négy állomás, három, kettő, egy. — Szervusz — kutatjuk egymás szemét a vaksi állomáson — szeretlek, szeretlek, szeretlek. Egy nap múlva kezem ismét a válladon. A távolodó vonatból karlengetésem zsebkendő- lobogássá, gyufaszállá, néma lapra esett porszemmé lesz. Térdig jársz álmok fel-* kavart vizében. Almosán tisztelgő vasutasok húzódnak vissza az üvegfal mögé. Lassan kinyitod szemed. A hangosbemondó egyre érthetetlenebb. Már csak tíz, öt, egy perc. Ezer óra, ezer nap, másfélmilliárd vonatcsattogás. Jobbról te, balról te. TÖÍTÖS GABOR Herceg Árpád: Dr Dér szivarra dr. Bakos cigarettára gyújtott.----------------------------------- Dr. Lomer utálta a cigarettafüstöt, és teljesen tudományos, orvosi szempontból szánta a dohányosokat. De mert bagózó társaságban végtelenül szenvedett — szemét csípte, torkát kaparta a füst — gyűlölte is őket. Sosem mutatta ki ezt a gyűlöletet, mert úgy gondolta, a gyűlöletnek semmi köze a tudományos, orvosi szempontokhoz, csakis és kizárólag az emberi önzéshez. De dr. Lomer az emberi önzést megvetette, és inkább tűrt és szenvedett. D r. Dér és dr. Bakos pontosan tudták, mit érez, mit gondol most dr. Lomer. De dr. Dér fáradt öregember volt — jóllehet még az ötvenet se töltötte be — és egyáltalán nem érdekelte, mit gondol róla a világ, és dr. Lomer. Dr. Dér valamikor ugyanolyan jó és ambiciózus orvos volt, mint most dr. Lomer, de megkeseredett és többre értékelt egy jó szivart, egy üveg jófajta italt, mint bármiféle udvarias- sági gesztust. Dr. Bakos fiatal volt, nyegle és pimasz, három éve orvos, és csak dr. Dér után mert ráfüstölni, mert tartott dr. Lomertől, aki nála — ezt dr. Bakos nagyon jól tudta —, három klasszissal több; és tudta azt is, hogy dr. Bakos sohasem lesz egy dr. Lomer. — Az a gyanúm, hogy a mi páciensünk dohányzik is — mondta a nővér, és szolgálatkészen előrehajolt. — Mit szív? — kérdezte dr. Bakos, és nagyot slukkolt a St. Morisból. — Meg kellene kérdezni a trafikost — mondta dr. Dér, és dr. Lomer felé hunyorított. —- Summa summárum, nagyon furcsán viselkedik — mondta dr. Lomer, és rosszallóan csóválta á fejét. Dr. Dér tudta, hogy ez a rosszallás neki szól, és nem a betegnek. — Kedves kolléga, a beteg emberek meglehetősen furcsák. Általában. Vagyis különbözőképpen viselkednék. Éppen, mert betegek — mondta dr. Dér. Dr. Bakos faarccal kibámult az ablakon, és lenyelt egy röhögést, örült, mint mindig, ha dr. Lomer és dr. Dér ellenkeztek. Dr. Bakos hatalmi harcot látott a szóváltások között. Nem tudta, hogy dr. Dérnek egyetlen barátja dr. Lomer, és nem tudta, mert sosem derült ki, hogy dr. Lomer nagyon szereti dr. Dért. — Talán néhány szóban, nővérke... — mondta dr. Lomer. A nővér belefonta kutyaszemét dr. Lomer kizárólag tudományos, orvosi szempontokra figyelő szemébe. Dr. Lomer félrenézett. A nővér előkapta az eddig hóna, alatt szorongatott spirálfüzetet, kinyitotta, egészen közel emelte arcához, szinte a füzet bástyája mögé rejtezett. — Március 21-én történt először — kezdte iskolás hangon a nővér —, hogy este tíz után, amikor is, mint az köztudomású, takarodó van, a beteg kint maradt a nappali társalgásra fenntartott hallban, egy lánnyal... Egy lánynyal! — ismételte meg, és kibújt a füzet mögül. — Azóta minden áldott este legalább tizenegyig, de néhanapján éjfélig is édes kettesben maradnak. ■. — Édes kettesben? — kérdezte dr. Dér, és élvezettel eregette a füstkarikákat. — A pamlagon? — kérdezte dr. Bakos, és somolygott. — Édes kettesben a pamlagon — mondta halálkomolyan a nővér. — És — kezdte óvatosan dr. Dér — és mondja, kedves nővér: heverésznek, vagy ülnek? — De kedves kolléga! — mordult dr. Lomer, aki hivatali időben mindig magázta dr. Dért. — Bocsáss meg, kedves kolléga — mondta dr. Dér, aki világéletében tegezett mindenkit, nem elvből, hanem mert így szokta meg. — Folytassa, nővérke. — Mi több, miután a lány elmegy... — Hány éves az a lány? — kérdezte hirtelen dr. Dér. A nővér összerezzent, dr. Lomer a homlokát ráncolta. — Idősebb, mint a fiú, kérem, szépen... — És a fiú hány éves? — kérdezte idegesen dr. Dér. — Húsz, kérem szépen. — És... — Figyeljük, nővérke, folytassa — szólt közbe dr. Lomer. — És mi több, tehát, amikor a lány elmegy... — Lefeküdni — dünnyögte leereszkedően dr. Bakos, aki nem tudta, hogy amit szabad Jupiternek, nem szabad dr. Bakosnak. — Megkérem, hogy viselkedjék! — csattant föl dr. Lomer. — Folytassa, nővérke. — A fiú kint marad! — vágta ki a nővér, és már majdnem sírt. — Néha hajnalig is, kérem! — És... maszturbál? — kérdezte dr. Dér. — Tényleg maszturbál? — kérdezte dr. Bakos, aki, bár félt az újabb rendre utasítástól, nem bírta elviselni, hogy égy nővér előtt kiosztották. — Doktor úr! Ne legyen taknyos kölyök! — dörögte dr. Lomer. — A fiú, kérem, olvas! — kiáltotta elkeseredetten a nővér. — Hajnalig olvas. Vagy csak néz, bámul kifelé az ablakon... — Mit. olvas, nővérke, az a fiú? — kérdezte dr. Dér olyan csendesen, hogy a nővér meglepetésében elfelejtett sírni. — Sexmagazint? — Dosztojevszkijt, Thomas Mannt, Hölderlint és Rilkét! — mondta dr. Lomer. Súlyosan, tagolva ejtette a szavakat. — Olvasták önök Rilkét, kollégák? — Nem, sajnos még nem — mondta gyorsan dr. Bakos, és lesütötte a szemét. — Sajnos, én sem — mondta dr. Dér színtelen hangon, és magában kántálni kezdte A magányos-t: Mint ki idegen óceánra kelt, olyan vagyok az örök itt-lakóknak... — No igen! — mondta dr. Lomer. — Persze, most nem erről van szó. Ez az ember beteg. Gyógyulni jött ide, pihenni. Aludni, ha úgy jobban értik. — Világos — mondta dr. Dér. — A fiú nem alszik. — De alszik, kérem — mondta a nővér. — Egész délelőtt és délután alszik. Csak enni kel föl... ha fölkeltik a szobatársai. Az infúzió alatt is alszik. Sőt, kérem, az infúziót meggyorsítja, így az előírt másfél óra helyett egy óra alatt folyik lé... Ez, kérem, tilos, és ártalmas... Mondtam is neki, de ő csak nevetett, és azt mondta, így kellemes, mert el- zsongítja az embert... Azt mondta, kellemes részegséget okoz, és ő szeret részeg lenni! A szobatársai mondták, én nem kérdeztem, kérem, csak úgy mondták, hogy vasárnap nem szedi be a gyógyszereket, hogy ihasson. És a kocs- máros azt mondta, én nem kérdeztem, ő is csak úgy mondta, hogy, kérem szépen, pálinkát iszik. — Tehát féldecit — mondta dr. Dér. — Fél litert is megiszik, azt mondta a kocsmáros. — Képzelem, hogy dülöngél — mondta dr. Dér. — Nem dülöngél, kérem — mondta a nővér. — De kötekedik — mondta dr. Dér. — Nem kötekedik, kérem... A kocsmáros... — Miért olyan fontos magának ez a kocsmáros? — kérdezte dr. Dér, és sokatmondóan hunyorított: — Csak nem? — A kocsmáros mindenkiről mindent tud, doktor úr. — Rólam is? Engem is figyel? — A doktor urak nem szoktak kocsmába járni. — Aha! Szóval a mi iszákos barátunk nem csinál semmit, csak éppen iszik, és a jelek szerint, no meg az információs csatornák szerint átkozottul bírja a szeszt. Más? — A múltkor sírt is. — A férfi sírt — dünnyögte dr. Dér, és elkomorodott. — Mondja, nővérke, maga szokott sírni? — Nem értem, doktor úr... — Szokott maga... hm... könnyezni? — Nem értem, miért fontos, kérem, hogy én... — Kérem, kedves nővérke, én komolyan kérdeztem. Mikor szokott maga sírni? És miért szokott? Vagy maga nem tud sírni? — Köszönjük, nővérke — szólt ingerülten dr. Lomer. Nem akarta, hogy dr. Bakos megint valami ostobaságot dobjon be: szíve szerint engedte volna, hogy dr. Dér be- végézze, amit elkezdett. Érezte, hogy dr. Dért most kizárólag tudományos, orvosi szempontok vezérelték, ami nála mostanában — dr. Lomer keserű szájízzel gondolt erre — meglehetősen ritka. Dr. Lomer gyanakodva figyelte, hogy dr. Dér már nem annyira tüdőspecialista, mint inkább pszichológus, noha, gondolta keserűen dr. Lomer, neki magának kellene pszichológushoz fordulnia. A nővér szétmorzsolt egy könnycseppet a szeme sarkában. Dr. Dér észrevette, és lecsapott: — Maga most sír, kedvesem? — Nem sírok — szipogta a nővér, és megeredtek a könnyei. — Bántja valami? — kérdezte dr. Dér, és hirtelen olyan komor lett az arca, hogy tíz évvel látszott öregebbnek a koránál. — Maga bántja — mondta élesen dr. Lomer. — És a fiút vajon mi bántja, kedveseim? — Én azt nem tudhatom — mondta a nővér. — Meg kellene kérdezni tőle.— mondta dr. Dér. — No, de folytassa csak. — Igenis... A múltkor... elment. Se szó, se beszéd, délelőtt eltűnt, és késő éjjel jött vissza, tépetten, sárosán. — És részegen? — Én egészen közel hajoltam hozzá, hogy megérezzem... De nem éreztem semmit... Csak olyan elesett volt, olyan árva. És én úgy sajnáltam... — Most meg beárulta. Sajnálatból — mondta dr. Dér, és megint öregedett egy picit. — Nem vagyok én besúgó, kérem! — Nem úgy gondoltam, igazán nem... Mit mondott a fiú, hol volt? Lányoknál? Bordélyban? — Nincsenek' bordélyok, doktor úr — mondta a nővér, és zavartan elmosolyodott. — Vagyis arról volna szó, hogy a mi barátunknak elege van ebből a börtönből — mondta dr. Dér, és merően dr. Lomerre nézett. — Ez nem börtön — mondta dr. Lomer. — De börtön — mondta dr. Dér. — És ezt te is tudod. — Ki kell csapni — mondta dr. Bakos, és lebiggyesztette az ajkát. — Doktor úr — mondta megvetően dr. Lomer — én magát, ha rajtam múlna, csak beteghordónak alkalmaz-' nám ebben az intézetben... — Azt hiszem, kiváló boncmester válhat még belőled, kedves Bakosom — mondta dr. Dér. — Nincs véletlenül valami jófajta konyakod? — kérdezte dr. Lomertől. — Tudod, hogy nem tartok — mondta dr. Lomer. — Elfüstölhetek még egy szivart, kedves fiam? Dr. Lomer meglepetten kapta föl a fejét: dr. Dér még sohasem kért engedélyt a rágyújtásra, egyáltalán, semmire, és még sosem szólította őt fiamnak. — Azért mégiscsak tarthatnál... Egyet legalább... Különleges alkalmakra — mondta vontatottan dr. Dér. — Este Ugorj át hozzánk. A feleségemnek----------------------2----i----------------------------van valami kubai s pecialitása... Ananász és rum, vagy ilyesmi — mondta dr. Lomer, de dr. Dér ezt már nem hallotta, mert tizenöt másodperce állt a szíve. Dunatáj III. elentős fordulóhoz érkezett tudományos és művészeti szemlénk, a Dunatáj. ' Tavaly megjelent három számának színvonala, és talán sajátos szándéka — elsősorban esszéknek, tanulmányoknak biztosítani teret a megjelenésre — alapján „kiadványból” rendszeres, évnegyedes folyóirattá lépett elő. A szerepváltásból következően mostantól szélesebb körben válik hozzáférhetővé: az ország bármely pontján megvásárolhatják az. említett műfajok kedvelői. Igaz, példányszáma egyelőre még változatlanul ezer: majd kiderül, hogy ennél mennyivel nagyobb az esszé barátainak tábora? Az új borítóval megjelent mostani szám szerkezete némileg eltér a korábbiakétól. A szociológus hangvételű riportok helyére könyvismertetések kerültek. Remélhetőleg nem szorítják ki teljesen a méltán népszerű, és a Du- natájban is megkedvelt műfajt. Hagyományosnak tekinthető azonban az, hogy egy jelentős honi költő verseivel indul a Dunatáj negyedik száma is. Fodor András négy költeményét olvashatjuk, köztük a Szekszárd, 978 címűt. örténelmi múltunkkal foglalkozik Romsics Ignác és Sz. Bányai Irén tanulmánya. Romsics az 1918-as 1919-es forradalom nemzeti és társadalmi kérdéseit elemzi, Sz. Bányai Irén izgalmas írása is ebbe a korba visz vissza: egy Tolnán talált, 1919-ben készült fényképfelvétellel foglalkozik. A fotó a Tanácsköztársaság három tolnai mártírjának felakasztott holttestét ábrázolja. Sz. Bányai Irén nem egyszerűen azt írja le, hogy mi volt az előzménye a három férfi kivégzésének; foglalkozik azokkal a legendákkal is,‘ amelyek az esemény után — és azóta is — élnek a nagyközségben. Az egyszeri, tolnai eseten túl, a legendák korunkban való születésének, valóság és tudati kivetülése kapcsolatra is rávilágít az Egy fénykép a fehérterrorról című írás. Pákolitz István emlékezése Bögrésdiákok címmel jelent meg, a hajdanvolt, szegénydiákokat étkeztető szokásról. A hangulatos írás — talán az évforduló miatt tűnik így, amikor újra olvassuk egyik legnagyobb mesélőnket — Mórát juttatja eszünkbe, visszafogott, csendes, kicsit szomorkás humorával, amelyet sajátossá tesz Pákolitz szándéka a múlt pontos meg- idézésére. Dokumentum értékű Molnár István írása, Az eltűnt idő sodrában. A hajdani NÉ- KOSZ-szervező harminckét évvel ezelőtti jegyzeteit tárja nyilvánosság elé. Vadas Ferenc első magyar nyelvemlékünk egyik utalásával foglalkozik a Melekdi vincellér faluja című rövid tanulmányban. Hogyan fogadták a század utolsó éveiben az első népdalgyűjtőket, akik fonográffal érkeztek a falvakba? Gaál Attila írása ezzel a kérdéssel foglalkozik, különös tekintettel Wosinsky Mór tevékenységére, a „fura gépezettel”. Balázs Kovács Sándor a Tolna megyei és Kecskemé- thy Csapó Dánielről ír, feltárva azokat a tévedéseket, amelyek a két személy körül kézikönyvekben is fellelhetők. A Dunatáj recenziói A szekszárdi Béri Balogh Ádám Múzeum évkönyvével, Tamás Menyhért új verseskötetével és a Vaspróba című antológiával foglalkoznak. égül egy javaslat a Dunatáj szerkesztőinek: segítséget, hasznos tájékoztatást adna olvasóinak a folyóirat, ha más kiadványokhoz hasonlóan, közölné szerzőinek foglalkozását és esetleg hollétét is. VIRÁG F. É. Gacs Gábor illusztrációja
