Tolna Megyei Népújság, 1979. május (29. évfolyam, 101-125. szám)
1979-05-06 / 104. szám
IO “rtÉPÜJSÁG 1979. május 6. FELIKS DERECKI: A kedves vendég Vendégem leült velem szemben és belém fúrta komor tekintetét. Kabátjának hajtókáját egész sereg mindenféle jelvény borította. — Tudja, ki vagyok? — kérdezte drámai suttogással. — Nem — ismertem be őszintén. — Én érdemes méhész vagyok. — Valóban? — csodálkoztam udvariasan. — Kaptáraimban számos újítást vezettem be, és ezek lehetővé tették a mézhozam növelését. Ezért megkaptam a méhészek társaságának legnagyobb kitüntetését: az „Arany lép”-et. — Szívből gratulálok. — Egy pillanat — mondta látogatóm —, ez még nem minden. Néhány nappal ezelőtt a Kertbarátok Társaságának elnöke átnyújtotta nekem „A káposztahernyók elleni harcban szerzett érdemekért” elnevezésű kitüntető jelvényt. — Megbocsásson, de most nincs időm, rengeteg dolgom van... — tártam szét tehetetlenül a karomat. — önnek végig kell hallgatnia — folytatta látogatóm már mérgesen. — Meg kell győződnie arról, hogy ki vagyok! Tavaly korcsolyapályát létesítettem a háztömbünkben lakó gyermekek számára. Magam locsoltam vízzel! — A gyerekek bizonyára roppantul örültek. — Nem egészen, mert a víz nem fagyott meg. — Akkor hát minek locsolta? — Másként hogyan lehetne korcsolyapályát csinálni? Kezdeményezésemet helyeselték. Nézzen ide, kérem, ez a megfelelő intézménytől kapott dicsérő oklevél... — Nagyon szép, de ... — kezdtem bele, ő azonban félbeszakított: — Egy műkedvelő darabot is írtam, és magam játszom el. A címe: „Ha a kiskecske nem ugrált volna — akkor a kezét sem törte volna el.” Óriási sikerem van vele! — Hogyhogy a „kezét”? Talán a „lábát”? — Éppenhogy a kezét! Ez benne a meglepetés. Darabom hősnője ugyanis egy Kecskési nevű ifjú hölgy ... — Irgalom... — nyögtem. — Az egész város ismer és tisztel! Remélem, megértette ezt? Tegnap pedig az önök újságjában holmi kritikai cikkecske jelent meg egy bizonyos illetőről, aki állítólag tilos helyen ment át az úttesten. Én pedig azért kerestem fel önt, mert ez a cikk rólam szól! Igaz, valóban kénytelen voltam megsérteni a közlekedési szabályokat. De miért? — kérdem én. Hát'azért, mert éppen ebben a pillanatban egy káposztalepkét vettem észre és ... — Könyörüljön! — Én? Hát nem, felháborító, hogy érdemes erpbereket a sajtó így bemocskol! Mindjárt mutatok még valamit. Ez itt elismerő levél a közhasználatú helyiségek példás rendben tartásáért, ez meg dicsérő oklevél az általános iskola 3. és 4. osztályában tanúsított előmenetelemért, jóllehet ön is jól tudja, hogy ez a kettő éppen a legnehezebb osztály... Nem bírtam tovább: kinyitottam az ablakot, kinéztem az első emelet szédítő magasságából — és könnyedén elrugaszkodtam az ablakpárkányról ... (Fordította: GELLERT GYÖRGY) Nemes György: A csodálatos kekiruha «§§£ avalyelöttig nem volt semmi baj anyuval. lllpN Pedig akkor már há- rom éve éltünk együtt ketten. Eleinte úgy látszott: nem nyugszik bele, hogy apu elment egy ócska nővel. Mindenfelé nyomoztatott utána, s jó ideig azt sem tudtuk, hol van apu. Aztán előkerült, anyu megtalálta egy másik városban, a bíróság rásózta a gyerektartást, mert akkor én még csak tizenkét éves voltam, Ferkó meg pláne csak tizenegy. Apunak fizetnie kellett. De ez nem vigasztalta meg anyut. Teri néni, anyu nővére elvállalta Ferkót. Attól kezdve élünk kettesben, s nyugodtan mondhatom, nagy békességben, ö hajnalban kel, mert főszakácsnő a vállalati üzemi konyhán, ahová engem is beszervezett fölszolgálónak. Az isit ugyanis tizennégy éves koromban abbahagytam — elegem volt a tanulásból. Azt, úgy látszik, nem nekem találták ki. Az irodalom meg a nyelv — nahát, mindkettővel a világból ki lehet kergetni. Nem mondom: amit csinálok, nem a legfrankóbb, de el tudok rosszabbat is képzelni. Én csak nyolcra járok be, addig egyedül vagyok a lakásban. Anyu már elment, én fekszem az ágyban, mindenfélére gondolok, fiúkra, szerelemre, klassz ruhákra, elképzelem, hogy egy nap megyek az utcán, és szembejön velem a tévé - egyik rendezője, meglát, csettint a nyelvével, utánam fordul, s azt mondja: ejnye, de bomba csaj! S nemcsak utánam fordul, hanem utánam is ered, megragadja a karom, s azt mondja: kislány, nem volna kedve fölkeresni Pesten, a televízióban? Csinálunk egy filmet, s oda éppen egy ilyen spéci pipire volna szükség, mint maga. Előbb meg kell beszélnem anyukámmal, mondom, s a rendező ezt természetesnek találja, megadja a címét, hogy ha Pestre megyek, hol találom meg, de akkor át kell fordulnom a másik oldalamra, megnézem az órát, hát látom, hogy már háromnegyed hét, mindjárt kelhetek föl, egyelőre ugrik a tévé. Délelőtt a konyhán segítek, anyagelőkészítés, krumplihámozás, babtisztítás, ez-az, mire tizenkettő, már kész az ebéd. Négyen vagyunk lányok, mi visszük ki a levesestálakat, kiadjuk a húsételt meg a tésztát is, mert nálunk nincs tálcás önkiszolgálás. Addigra már átöltöztünk csinos kék szoknyába és fehér blúzba, a fejünkön fehér szalag, mintha . főkötőt utánozna. Szeretem riszálni magam, mert látom, hogy a férfiaknak is örömet szerez, ha rám néznek. Míg viszem a tálcát, itt is, ott is megjegyzéseket tesznek, egy ilyen fiatal lányra, akinek mindene jól feszül, nem is lehet nem megjegyzést tenni. Akad férfi, az üzemvezető főmérnök például ilyen, aki alig tudja megállni, hogy ne paskoljon a fenekemre, de persze türtőzteti magát. Pedig olyan édes a pofája, mint Belmondónak. Ebéd után leszedés, mosogatás, rendcsinálás, délután ptre már otthon is vagyok. Akkor átöltözöm, megyek Bandival randizni, anyu egy szót sem szól ellene, mert ismeri Bandi faterját, csoportvezető az üzemben, az anyukája meg a postán dolgozik a csomagfelvételnél, jó család, anyu még mintha örülne is, hogy elfoglalom magam Bandival. Este tévé, egy ideig anyu is velünk ül, Bandi titokban mindenhová nyulkál, én hol engedem, hol elverem a kezét, tudom, hogy ettől még nem lesz gyerek, de azért jó lesz vigyázni. Anyu — egészen tavalyelőttig — mindig korán fölszedte magát, s ment lefeküdni. Aztán tavalyelőtt egyszer, mikor öt tájban hazaértem, egy magas pasast találtam otthon. Anyu ugyanis mindig hamarabb végez, mint én, bevásárol, már fél négykor leteszi a lantot. Hát ez a pasas bemutatkozik, hogy ő Flucker Olivér, anyagbeszerző a Fémmegmunkálóban, de csak szólíts, kislány, Öli papának, mondja. Mért szólítsam én Öli papának ezt a magas ürgét, gondolom, hiszen nincs több negyven évesnél, fiatalabb, mint apu, és akkor bácsizzam? De nem akartam aré- názni, mert egy-kettőre föl- plankoltam, hogy anyu nagyon bírja Öli bácsit. A konyháról eddig is hozott haza ezt-azt. Aztán, hogy Öli bácsi mindennapos ven- aeg lett nálunk, megkezdődött az otthoni nagy fő- zicské'és, s Öli bácsi mindig fülig zsírosán, feszülő pocakkal állt föl a vacsorától. A lakásunk egy leválasztott egyszoba-komfort, de van egy valahai cselédszoba is, amiben én alszom. Öli bácsi nemsokára odaköltözött hozzánk, s attól kezdve nagy papást-mamást játszottak anyuval. Elalvás előtt fejemre húztam a takarót, csikorgattam a fogamat, de nem szóltam egy szót se. Egy délután, mikor már átöltözködtünk, hát látom, hogy Kriszti egy frankó ke- kiszínű ruhát húz magára. Nocsak, mondom, hova törtél be, vagy kivel feküdtél le, hogy ilyen marha jó ru- cit szereztél, amivel mindenkit versz? Semmi hisztizés, mondja, te is vehetsz az áruháziján, négyszáz- nyolcvanhat forintért vesztegetik. De nekem nincs négyszáznyolcvanhat fron- csim ilyen célra. Tudod, hogy amit keresek, odaadom anyunak, s csak százötven zsebpénzt kapok havonta. Hát kérj tőle egy ötszázast, legfeljebb letörleszted neki, mondja Kriszti. tthon nagy vidámság jpÉÉp fogadott. Úgy láttam, |j|jp Öli bácsi már áldo- — -i mást ihatott valahol, virágos jókedve volt, hangoskodott, s amit különben sose szokott, a jelenlétemben fogdosta anyut. Anyu meg csak vihogott, mint egy leitatott tyúk, s ez nagyon fájt nekem. Mert hirtelen arra gondoltam: amíg nem jött Öli bácsi, nekem anyu a mindenem volt, én is neki, szerettük egymást, elmondhattam neki, ami a bogyómét nyomta, meghallgatott, tanácsokat adott, mint egy tapasztalt nő, megvigasztalt, úgy voltunk, mint két barátnő. Amióta Öli bácsi betört az életünkbe, egyedül vagyok, anyu igazából nem törődik velem, talán azt se bánná, ha Belmondó, az üzemvezető főmérnök nemcsak megpas- kolná a fenekemet. Vetkőzni kezdtem, mintha Öli bácsi ott se lenne. Mit csinálsz, Ica? csattant föl anyu. Menj a szobádba vetkőzni. Anyu, kéne ötszáz forint, mondom válaszként, mintha nagyot hallanék vagy süsü .lennék. Mit beszélsz? mondja anyu. Ötszáz forint? Mire? És honnan vegyek én ötszáz forintot? Megálltam a vetkő- zésben, s azt mondom: megláttam egy kekiruhát, vállpántja van, meg mindenféle színes csík és bigyó a mellrészén, marha szép, azt szeretném megvenni. Elment az eszed, mondja anyu. Van csinos munkaruhád, amit az üzem ad, meg van két nadrágod, az egyik farmer, amit úgy imádsz, és van kimenő ruhád is, ha vendégségbe megyünk. Miért kellene neked egy olyan francos kekiruha? Mert perpillanat nagyon szeretnék egy olyan ruhát, mondom. Nekem pedig nincs'ötszáz forintom, s ha volna, se adnék, mondja anyu. Adjál, nagyon kérlek, mondom. Le is vonhatod, például havi százforintos részletekben. Megelégszem havonta ötven forint költőpénzzel. Erre beleszól a kettőnk beszélgetésébe, s szerintem teljesen illetéktelenül, Öli bácsi. Egy tizenhét éves lány ne flancoljon ke- kiruhával. mondja. Maga ehhez nem ért, mondom neki. A kekiruha nem flanc. Anyuhoz fordultam: könyör- gök, anyukám, összetett kézzel, adjál ötszáz froncsit, megszakad a szíven egy ke- kiruháért. Véletlenül észrevettem, hogy Öli bácsi, félig a hátam mögött, int anyunak, hogy ne adjon. Erre nagyon begurultam: mit avatkozik bele ez a pasas egy anya és a leánya vitájába? S mikor anyu ki is jelentette, hogy hagyjam abba a kunyerálást, mert esze ágában sincs nekem ötszáz forintot adni, közöltem vele: Jól van, anyu, ha ilyen szívtelen vágy, akkor én most elmegyek, s megszerzem az ötszázat. Hogy hogyan, még nem tudom. Majd lefekszik valami trógerrel, jegyezte meg Öli bácsi. Erre aztán igazán pipa lettem, s azt mondom neki: Maga a tróger, Öli bácsi. Itt alszik, tömi a pociját az anyu kajájával. Maga anyuból él. Azelőtt az ilyet, hallom, stricinek hívták. Anyu nekem rontott, azt hittem, megüt. Nem féltem, mert frankón éreztem, hogy én most elmegyek, és megszerzem az ötszáz forintot. Ne üss meg, anyám, mondom, én most elmegyek, és megszerzem az ötszáz forintot. És megveszem a kekiruhát. A ház előtt már sírtam, hogy így tönkrement az életem, s elvesztettem az anyámat. Egy ideig kódorogtam a sötétedő utcákon, gondoltam, fölkeresem* Bandit, de aztán más jutott eszembe, s egyszercsak Krisztáék háza előtt találtam magam. Kriszta beengedett, nagyon jó barátnő ő. A szüleivel él, apja is, anyja is az üzemben dolgozik. Elmondtam, hogy miért hagytam ott az anyámat. Megengedték, hogy náluk szundíthassak éjszaka. Nem fog anyád aggódni? kérdezte Kriszta anyja. Nem, őneki van, aki vigasztalja. Képes a rendőrséghez fordulni, mondta Kriszta anyja. Nem hiszem. Mással van ő éjszaka elfoglalva. Különben is, reggel bemegyek dolgozni, és akkor látja, hogy élek és nem vesztem el. Nagyon köszönöm, hogy meg tetszik engedni, hogy itt aludjak. Bár így is boldogtalan vagyok, hogy nekem semmi se sikerül. Életem egyetlen nagy vágya lett volna ez a kekiruha, amilyet Kriszta is vett, és nem juthatok hozzá, mert anyu még kölcsön se akart adni nekem ötszáz forintot. Pedig becsszavamra, részletekben megadtam volna. Reggel, mielőtt munkába mentem, Kriszta anyukája kezembe nyomott ötszáz forintot. Kislányom, én megértem, hogy mennyire fájhat a szíved. Ezt a pénzt majd részletekben visszaadod, ahogy mondtad. És akkor megveheted a kekiruhát. Megöleltem, megcsókoltam Kriszta anyukáját, és azt gondoltam: lám csak, ez egy idegen anyuka, és jobb, mint az én anyám, aki nem értette meg egy fiatal lány szíve vágyát. Krisztával együtt rohantam munkába, de amikor az áruházhoz értünk. azt mondtam neki: Te csaj, menj, de ne szólj senkinek, hogy találkoztál velem. Főként anyunak ne szólj. Én itt parkolok. Sajnos, az áruház ilyen korán még zárva volt, de elhatároztam, hogy addig nem megyek el innen, míg ki nem nyit. Tíz órakor nyitott, akkor spuri be, fölpróbáltam egy kekiruhát, a második úgy állt rajtam, mint a parancsolat, mikor a tükörbe néztem és megláttam magam, majdnem bőgni kezdtem a meghatottságtól, mert olyan karcsú voltam és olyan szép. Ha most látna a tévérendező, már nem is mondana semmit, csak vinne a karjában magával Pestre. ■•••••■- l új rucihan mentem Ä be az üzemi konyhá- \ ra. Anyu kisírt szemle- •* mel rohant elém. Hol jártál az éjszaka, te cafka? kiáltott rám. És ilyenkor kell munkába jönni? És mi van rajtad? Csak az második kérdésre válaszoltam. A kekiruha, amiről beszéltem, mondtam. Szóval megszerezted az ötszáz forintot, ahogy azt a makacs fejedbe vetted? Igen, megszereztem. És megmondanád, hogyan? Nem mondom meg. Lefeküdtél valakivel, mi? Igen, lefeküdtem. Anyu félelmetes pofont kevert le. Még a kézénél a zsírszagát is éreztem. A hajam összekuszáló- dott, a szemem megtelt könnyel, s arra gondoltam: szegény anyu, úgy látszik, egész éjjel izgult értem, ha így föl van srófolva. Lehet, hogy még szeret? TÖTTÖSGÁBOR: Dal a lábadról szerető lábad ölel velük jössz hozzám velük mégy tőlem el simítom íveit s hiszek bennük mint öröklét-tanokban híveik térded bokád kis települések ha utazom a szerelemhez e tájon át SZIKRA JÁNOS: Edit Arcod éles tükre vérző tenyeremben. A világot látom két csók-sarlós szemben. Én nem tudom ki vagy, jöttél s itt vagy nekem. Látsz-e akkor is, ha lecsukom a szemem? HEGEDŰS LÁSZLÓ: A földvári sáncon Meredek hegyfal néz a Balatonra. Nem tudnád, hogy ez itt hajdan erőd, a kelták földvára volt, jeles pontja több mint kétezer évvel ezelőtt, ha nem látnád a magasra hányt sáncot, honnan őrszem figyelte a vizet. Rügyező fákat látsz, pucér akácot s farkasszemet néz a zöld félsziget. Egyre homályosabban s elmosódón, túl a most szürke, hallgatag vizen, az északi part a hullámos kordon, települések foltjával ízen. De lassan már a szürkület is korlát, fényeket látok itt-ott, nem vitorlát. PÁKOLITZ ISTVÁN: Abszurd Hogyan lehetne nyilatkozatra bírni a magzatot még fogamzásgátlás előtt: vajon földhözragadt, bolhacirkuszos-keljföljancsis, tökéletlenül tékozló dolgaikban részt óhajt-e venni, vagy sem? Anya és fia Szentgyörgyi Kornél festménye
