Tolna Megyei Népújság, 1979. május (29. évfolyam, 101-125. szám)
1979-05-06 / 104. szám
1979. május tj. Képújság 11 A munkásénekkari mozgatom kérdései Sorvad, stagnál, fejlődik? Ki tudja, merről fúj a szél? Tűnődés két művészeti monográfia fölött ÍT' 3 Dalosjegy i ■ rüß 8* a „magvorcmizagi munkásöalegyle- tek 5zöuetsége" által 1914. éui julius há 26-án, vasárnap renöezenöő UH. őalcsünnepéíyre Kezöete úéiután pontban 4 órakor . .... jflfHt Dalosjegy 1914-ből Aristide Maillol (lHtil — 1944) nagy hatású művészete a modern szobrászat formaképzésének egyik jeles forrása lett: jó néhány kor- és pályatársa emelt sokféle kápolnát az ő folyóiból és fürdőzőiböl, fésülködőiből, Pomonáiból és Flóráiból a szeretett Mester katedrálisa köré. „Ne kápráztasson el a későbbi szobrász dicsősége: közepes festő volt, talán még azt sem...” — pöcköli le a térképről a festőként induló szobrász teljes fiatal oeuvre-jét egyetlen magyar monografusa 1965-ben, bár az életmű első magyar ismertetője, Kozmutza Kornél- né Lyka Károly egykori Művészetében (1909) szeretettel időzik még a bontakozó szobrász kedves festményei . és eleven rajzai körül. így tettem magam is tájékozatlanul a karácsony környékén megjelent két kitűnő monográfiában: az egyik a szecesszióról szól (Cham- pigneulle: Jugendstil, Art Nouveau), a másik Az impresszionizmus enciklopédiája, ez pedig a Louvre egykori igazgatójának, Maurice Sérullaznak könyve, mindkettő Corvina-kiadvány, és mindketten azóta is kedvenc esti olvasmányaim. Sokszor eltűnődöm így még szaktárgyi fordítás- nyelvünk idegenszerűségein és esetlegességén, szerényre faragott szókészlete fölött. És bár nem tudom, hogy Maillolt végül. is szecesz- szionérnek vagy utóimpresz- szionistának tekinthetem-e (mindkét kötet birtokba veszi), mégsem ez a kérdés a legfőbb oldalfurdalóm. A Mester jól fekszik nálam skatulya nélkül is. Bizonnyal így többek számára is, hiszen az imént említett hazai monografus könyvecskéjének más helyén egy 1961-ben Maillol emlékkiállítás műtárgyairól (rajzok és festmények, iparművészeti munkák és illusztrált könyvek, főképpen szobrok a kiállítottak között) állapítja meg, hogy „néhány azok közé tartozik, amik legszebbek a világon...” Eltűnődöm ismét, bizonnyal akadhat talán mégis egykét festmény vagy grafikai lap is a „néhány azok közé tartozó között”. Az UNESCO listáján Krakkót, Lengyelország építészeti emlékekben leggazdagabb városát az UNESCO felvette a kulturális értékeket leghívebben őrző városok jegyzékébe. Ezzel a döntéssel a nemzetközi szervezet a krakkóiak műemlékmentő és -megőrző tevékenysége iránt is kinyilvánította elismerését. A város 3500 építészeti műemléket őriz: templomok, középületek mellett a XII— XIII. századból származó polgárházak százait. Ezenkívül több mint félmillió, a múlt művészetét idéző műtárgy található Krakkó múzeumaiban. Krakkó nem követte más műemlék városok példáját, ahol a történelmi városmag csupán turistaattrakció, amelytől távol zajlik a város élete. A krakkóiak a piacteret, a környező utcákat életük színterének tekintik, ahol a városlakók és vendégeik találkoznak egymással. A műemlékvédelmet — az ötvenes években — elsőként Krakkó lakói kezdték meg Lengyelországban. 1955-ben műemlékvédelmi alapot létesítettek, 1961-ben különbizottságot alakítottak a belváros építészeti emlékeinek a megmentésére. A lakosság un. krakkói revalorizációs bizottságot hívott életre. Ha igen. akkor a melankolikus Cote d’Azur című olajkép vagy a Napernyös hölgy (1895) feltehetően ezek közé tartozhatik, előttem legalábbis így. Az utóbbi kép pontos címe és születésének pontos dátuma Cham- pigneulle könyvének egész oldalas reprodukciója alól való. Szeretett Hölgyünk itt a csendesen hullámzó és a sekélyben szelíden színt váltó tenger partján, kalapját a szellőtől a baljával óva, virágos ruhában, jobbjában becsukott ernyőt tartva balra tekint, csak sejthetjük, ki felé. Ragyogó az idő, és ragyogó a Hölgy, ugyanígy a kép: a balról érkező szellő vidáman lengeti a laza derékkötő színes szalagjait. Ö boldog vidék, ó boldog szín- pompa és ó boldog békeidők! Ifjúság ideje a sugaras Nap alatt! örömmel fedeztem fel a mű reprodukcióját Sérullaz könyvében is. Bár itt a cím már egy kissé árnyaltabb, és hasonlatosan ilyen a kép születésének dátuma is: Nő ernyővel, 1895—1900 körül. Az ifjú hölgy a képeimben megöregedett, a dátumban talán fiatalabb. Igaz. ezen a képen balkezes is, ernyőjét ebben a kezében tartja, jobbjával fogja a széles karimájú kalapot. Jobbról fúj a szellő, hősnőnk kitartóan és tűnődve jobbra tekint. Különben minden azonos, ugyanaz a kép. És mindkét kötet azonos szerkesztők munkája is, csak éppen én lettem teljesen tanácstalan. A vászonra olajjal festett eredeti mű (1895—1900 körül keletkezett, bár lehet, előbb) a párizsi Musée National d’Art Moderne-ben található. Szóljon, aki látta: merről fúj a szél, kedvencem merre tekint? És miért állítják ki itt egy közepes festő (talán még az sem) remekműveit? És ízlésem ferdítve miért reprodukálják minduntalan? Mily pantheizmus játszik egyre vélem? Miért, hogy mindent lanyha pára mos? Ki tette ezt, ki volt ez a varázsló? A kötetek forgatása után még további kérdések várhatók. BODRI FERENC A világszerte ismert Willy Hengl, osztrák fotóművész nemzetközi sikereit nehéz felsorolni: több mint háromszáz önálló kiállítása volt a világ minden részén, természetesen Magyarországon is, ahol 1964 óta szerepel rendszeresen. A nagy számok embere:' kétezer nemzetközi kiállításon mutatták be képeit, több mint ezer díjjal, éremmel, kitüntetéssel díjazták, eddig háromszor nyerte el a nemzetközi fotóirodalom díját, tíz évvel ezelőtt maga is dijat Megkopott volna a dal? Elfakult volna a gondolat? Vagy csak egyszerűen valami belső (étovaság bénítja énekünket? Nem tudunk mii kezdeni forradalmi munkásdal-hagyományaink- kal, ez tény. Május 1-én kifogástalan, ám mégis lelketlen gépzenére vonulunk, s_ ideges feszengés támadna, ha valaki az első sorokban rázendítene mondjuk a Warszawiankára... Elfelejtettünk dalolni. Elfelejtettük a dalokat. Nem a szöveget — a lényegüket. Más volt, persze, hogy más volt akkor... — de ezzel a sommás félmondattal nem lehet elintézni a fel- szabadulás előtti időket. Akik akkor munkáskórusokban énekeltek, a haladás ügye mellett tettek hitvallást. A dalárda szervezettsége sokszor másikat takart: baloldali mozgalmakat, kommunista pártsejteket. (Az élelmiszeripari dolgozóknak előbb volt kórusuk, mint érdekvédelmi szervezetük, s dalosaikból alakult meg a szakszervezet!) Aki eljárt a próbákra, a vasárnapi matinékra, az énekléssel egybekötött kirándulásokra, az meghallgatta a fiatal marxisták előadásait és József Attila verseit egyaránt. S aki vállalta, hogy műsorára „vörös nótákat” és ingére vörös hangjegyet tűz, mint Szalmás Piroska és énekkara tette, várhatta, hogy a próbahelyiségben gyakori hívatlan vendég a rendőrség... A munkásmozgalom számos jeles személyisége kezdte tevékenységét különféle munkásénekkarokban. Sokan közülük nem érhették meg a felszabadulást, megölték őket, mert minden puskánál veszélyesebb fegyverük volt: a forradalmi dal. Közéjük tartozott Vándor Sándor karnagy és komponista, a Vándor Kórus megalapítója, akinek nevét ma kórusfesztivál őrzi... Sorvad, stagnál, fejlődik — melyik fázisban van most a munkásénekkari mozgalom? Ha számban a felszabadulást közvetlenül követő időt nézzük: soryad. Hiszen akkor minden valamirevaló gyár és üzem kiállította a maga énekkarát. A fényes szellőik pedig sokszor kapták szárnyukra a vérpezsdíalapított — a „Willy Hengl- díj” rangot jelent —, s eddig közel 20 000 képe jutott el különböző kiállításokra. Szekszárdi kiállításának megnyitását személyes jelenlétével is megtisztelte, s alkalmunk volt megismerni dinamikus egyéniségét, derűs. szeretetre méltó emberségét. — Festőnek készültem, s eleinte csak képzőművészeti munkásságomat segítette a fényképezés — mondta beszélgetésünk alkalmával. — Aztán rájöttem arra, hogy a tő. friss indulókat. Talán túlságosan is sokszor. Tény, hogy a munkásénekkarok száma az ötvenes évek közepére hihetetlen mértékben lecsóikként — rosszul értelmezett rendeletek miatt patinás férfikarok sora oszlott föl, pótolhatatlan veszteséget okozva ezzel a munkásművelődés ügyének, egész zenekultúránknak. A hatvanas évekre megint emelkedett kissé a gyári és üzemi kórusok száma — de munkakörülményeik javulása, a szép egyenruhák és egyéb kedvezmények ellenére igen kevés fiatal arcot lehetett látni az üzemi kórusokban... A munkáskórus-mozgalom stagnált. Az elszenvedett érzékeny vérveszteség hatására egyelőre csak óvatosan kereste helyét a megváltozott viszonyok között. Ezt a tétovaságot gyakran úgy értelmezték, hogy a munkásdal és a munkásénekka- rok fölött eljárt az idő — korszerűtlenek, puszta kövületek csupán. Nos, a cáfolatra 1973-ig kellett várni. A Vándor Sándor munkás- és ifjúmunkás énekkari fesztivált meglepően nagy érdeklődés kísérte. A Kórusok Országos Tanácsa kezdeményezéséhez lelkesen csatlakoztak az állami és tömegszervezetek, a gyárak és üzemek. Ifjúmunkáskórusok alakultak szakmunkásképző intézetekben és szakközépiskolákban — olyan helyeken, ahol a jövő munkásai nevelődnek, és ahol más zenei művelődési forma nincs is... Százával születtek az új együttesek, régi énekkarok támadtak új életre. Győzelem? — még nem, de fejlődés! fényképnek is önálló élete van. A fotós természetesen nem tudja azt, amit a festő, viszont olyan kifejezőeszközök, művészi lehetőségek birtokában van, amivel a festő nem rendelkezhet. S ebből következik az is, hogy a fotózás előtt még nagy jövő áll, mert a folyton változó valóság új, meg új feladatokat állít elénk, nekünk pedig az a dolgunk, hogy művészileg ábrázoljuk a világot. — Magyarországra mindig szívesen jövök — foly1975-ben a Vándor-szemlén több száz munkáskórus, éneklő csoport állt dobogóra, hogy közülük zsűri válassza ki a legjobbakat, azokat, akik a százezres munkásdalos tábort képviselik a következő évben esedékes Vándor Sándor-fesztiválon. Az előkészítés, a szervezés, s-így az érdeklődés, a siker jóval felülmúlta a három évvel korábbi vállalkozásét. A fesztivál országos, sőt nemzetközi ügy lett. Társadalmi munkásdalgyűjtő akciók sora indult. Soha nem látott méretekben támogatták az üzemi és szakszervezeti énekkarokat. Az április 4-i ünnepségek szolid „hátteréből” az érdeklődés reflektorfényébe kerültek... Ismét eltelt három év. A közművelődési párthatározat és törvény már érlelgeti gyümölcsét — bizonyítja ezt a nem lankadó figyelem és érdeklődés, amely a munkásénekkarok idei nagyszabású seregszemléjét is kísérte. Több mint 130 együttes, mintegy 6500 dalosa vett részt az eseménysorozaton. S a május 1-i felvonulásra Budapesten, Győrben és Szolnokon az V. országos Vándor Sándor munkás- és ifjúmunkás énekkari fesztivál résztvevői adtak műsort, s vezették a felvonulók énekét. Magyarország három nagyvárosában tehát ismét „élő dal” ütemére mozdulhattak a lábak. S talán lesznek. akik átveszik nemcsak az ütemet, de a dallamot, a szöveget, a dalok lelkét is. Először szemérmesen dúdol- gatva — de kezdetnék elég ennyi is. Hiszen a fergeteg- ként zúgó dal is csendesen indult..; v C. SZALAI AGNES tatta —. sok jó barátom van itt, s nagyon sok kiállításom volt eddig, ami csak elmélyítette kapcsolatunkat és személyes vonzalmamat. A szekszárdi kiállításnak nagy sikere van. A megnyitón egyébként Willy Hengl tovább gyarapította kitüntetéseinek számát: dr. Szilágyi Miklós, a múzeum igazgatója, aki megnyitotta Willy Hengl kiállítását, a múzeum Wosinsky-emlékérmét adta át a művésznek. cs. A távolság kalodájában Nem vagyunk elég mozgékonyak: azt szeretnénk, ha az esztétikumot házunkhoz szállítanák, sőt ha fáradság nélkül, lehetőség szerint kényelmesen fogyasztható, fájdalommentes és könnyen nyelhető, emészthető pasztillákban szolgáltatnák ki. De sajnos ez a rendszer már a vitaminok esetében is csődöt mondott. A természetes anyagokban található tápértékét semmiféle tabletta nem pótolhatja. Éppen úgy, ahogy a kon- zervművészet egyetlen formája sem helyettesítheti az eleven és egyszeri esztétikumot. A színház — mint a művészeti megnyilvánulás évezredes letéteményese — e sajátos lelki, szervezeti igénynek köszönheti elévülhetetlen népszerűségét. Ilyenformán figyelembeveendő az a nosztalgia, mely a közönséget városon és falun a színpadhoz hajtja. A nosztalgia persze még nem cselekvés. Legfeljebb érzelgős hangvételű, romantikus stílusú cikkek örökzöld ih- letője. A színház- és a közönségszervező gyakorlat alig foglalkozik e jogos vággyal. Ha ezt az igényt komoly megfontolás tárgyává tennénk, nyilván sokkal több vendégjáték, illetve színházi kirándulás szerveződnék. A közönség manapság igen passzív. Ennek okát ezúttal ne firtassuk, elég a szomorú tény rögzítése. Az, hogy rettenthetetlen pionírnak számít az a néző, aki akár egy-egy közeli városba elverekszi magát. A lustaság kalodájából persze szónoki fogásokkal alig szabadulhatunk. Ma még a közönség utaztatása is csak szórványosan előforduló, bátorítandó kezdeményezés. Pillanatnyilag jó és kézenfekvő megoldásnak látszik a vendégjátékok szaporítása. És itt nem elsősorban a kényelmes pesti néző igényeinek a kielégítésére gondolunk. hanem főként a vidéki színházak egymás közötti kapcsolatára. Az efféle vendégjáték szerencsére nem példa nélkül való: jeles cselekedetnek minősíthető minden esétben, de ma még nem oly általános, mint kívánatos lenne. Azok a vidéki nagyvárosok, melyek saját színházzaL bírnak, rendszerint teljesen elmerülnek a helyi művészi műhelyek problémáiban. A kelleténél kevesebbet törődnek azzal, hogy mi történik ötven, száz vagy kétszáz kilométerrel arrébb. Pedig a helyi gondok elemzése is más, érdekesebb megvilágításba kerülhetne, ha vidéki városaink társulatai és kritikusai nagyobb utazási szenvedéllyel lennének megáldva. Budapestet gyakran vádolják azzal, hogy mesterségesen vízfejűvé növesztett ál-központ. E tételben sok igazság van. De az egészségtelen állapot kialakulásában a vidéki városok is ludasak. Mert, ha kulturális kapcsolatokról van szó, gyakorta ők is csak a fővároshoz fűződő viszonyukra gondolnak. Nem ártana egyszer arról is elmélkedni: miért ne létezhetne például egy aktívabb Pécs—Szeged, egy Debrecen—Kaposvár vagy egy Győr—Békéscsaba művelődési tengely. SZEKRÉNYESY JULIA Willy Hengl Szekszárdon Ablakmosó
