Tolna Megyei Népújság, 1979. május (29. évfolyam, 101-125. szám)

1979-05-06 / 104. szám

a népújság 1979. május 6. ............... F elhők mögött a nap Madár néni nem emlékezik rám. Ezt hosszú tű­nődés, alapos fürkészés után vallja be. közben fészkelődig hogy jól megtámaszthassa hátát a kárpitozott szék támláján. Ebéd előtti szendergéséből vertük föl, hangja álomtól hínáros. Honnan ismerem? A piacon találkoztunk? Nem, nem ott. Amikor még úgy keresték Madár nénit az, asszonyok a dombóvári pia­con, hogy nála mindig friss és szép a zöldáru, nem gon­doltam, hogy valaha ezen a tájon fogok élni. De azért el­hiszem, miért ne hinném, hogy „az volt a szép idő!”. Az meg egyáltalán nem hökkent meg, hogy 30—40 évvel ez­előtti dolgokra élesebben em­lékezik. Természetszerűen vált ilyen különösre a memó­ria, ha eljár valaki felett az idő. Felette pedig eljárt, 1883- ban született. Arca, tekintete mégsem árulja el, hogy négy híjával száz éves. Angyali nyugalmú a pókhálóvékony ráncokkal barázdált arc, ele­ven fényű a kék szempár. Be­szédéből se hiányzik az egy­kori vitalitásról tanúskodó só és bors. Szó nincs arról, hogy ő csúnyán beszéljen! Soha se volt csúnya beszédű, termé­szete se békéden. De azért fiatalasszony korában jól el­rendezte azt a k ... szom­szédasszonyát, aki egyszer rá­kapálta az ő veteményére a gazt! Árva szót se szólt nap­közben. Este csak visszakosa­razta az adományt, hogy hadd fakadjon ki az epéje annak a cudarnak! Most meg? Itt ez a portás ... Az, amelyiknek olyan cifra kalapjai vannak és olyan nagy mellénnyel jár, mint egy generális.' A minap megint meglökte a folyosón. Hogy jön ez ilyesmihez? A kiskörmével se érintheti, mert ahhoz csak Madár Józsefnek volt joga. Nem is termett még egy olyan ember. Szép is volt, jó is volt. Na, már az igaz, hogy beivott néha. De akkor is! Firtatnám, hogy mi táplál­ja a portás iránti indulatos­kodást — sikertelenül. Meg­tudom ellenben, mit mondott 75 éve a vasutas Madár Jó­zsef, amikor „messzi vidék­ről” — Somogyból — elhozta Dombóvárra. Azt mondta: „Aranyba foglallak édes, csak az lesz a dolgod, hogy szeres­sél !” Szépen éltek, arany azonban nem adódott. Pia- cozni kellett, mert egy ke­nyéren — ha kicsike a ke­nyér — elpusztul a legna­gyobb szerelem is. Mondotta továbbá Madár József: „Ne­hogy fekete ruhát hordjál, ha meghalok. Még a fekete gom­bokat se tűrjed a ruhádon!” A kérés első fele nem tarta­tott be rendesen, mert minek témát adni a lepcsesszájúak- nak?! Ám ami a gombokat illeti, még az otthonban is tudja mindenki, hogy Madár néni rá se néz addig egy új ruhára, amíg azon fekete gombok vannak. Akármi szí­nű jöhet, fekete akkor sem, ha nincs más. Megszakad a mesezubogás, megint szemre vesz. — Mondja már, honnan is­mer maga engem? — Innen, a szociális ott­honból! Amikor 65 idős, magányos ember befogadására elkészült az intézmény, az akkor 87 éves Madár néni első volt a honfoglalók között. Napokkal hamarabb beköltözött, mint a társak és otthonosan, energi­kusan forgolódott a később érkezők között. Rögtön ten­gelyt akasztott azzal, aki úgy mutatkozott be, hogy nem siet rendbe tenni a személyét, használati tárgyait, piszkálja puszta szeszélyből a többit. Akkor ismerkedtünk meg. Emlékezetéből teljesen ki­hullottak azok a napok. Gya­nítom, hogy az elmúlt évek is, de nem tartom bajnak. így legalább nem szomorkodik azon, hogy az akkori bevonu­lok közül már 'csak tizenha­tan élnek. Még 1976 karácsonyán hu- szonhátan tűzhették föl az öt év óta itt élőket megillető törzsgárdajelvényt. A selyem­szállal hímzett, mezőkövesdi mintás szívet. Hosszan üldö­géltek a karácsonyfa körül az ünneplők és arról beszélget­tek, hogy nem baj, ha borús' az égbolt, ha teljesen birto­kába veszi őket az öregség, csak átsüssön néha a felhő­kön a nap. Többen is azt kér­ték, hogy majd tegyék mellé­jük a jelvényt, amikor men­ni kell. Teljesült a kívánsá­guk. ­j— Jól érzi magát Madár néni? — Semmi bajom kedve­sem. Gyönge vagyok egy ki­csit, de a doktor úr nem ír föl már semmi gyógyszert. Tudja, hogy úgyse veszem be. Soha nem éltem gyógysze­rekkel. Most szokjak rá? — Kívánsága nincs? — Egyet nagyon szeretnék. Egy jó meleg kis bekecset. Olyat, amilyet a piacozók hordanak. Azt én, amikor már nekem nem kell, az igaz­gatónőre hagynám. Az örökös, akinek nagyon össze kéne mennie ahhoz, hogy a Madár nénire mérete­zett bekecsbe beleférjen, föl­kacag. Pedig nem először hallja, első számú kedvenc­ként, hogy ő lesz a bekecs várományosa. Lóki Miklósné igazgató korábban mesélte, hogy ami­kor még kijárt Madár néni a városba, mindig azzal állított be zsebpénzecskéjét szoron­gatva a zöldségboltba, hogy neki adják a legszebb kara- lábot. Karfiolból is csak azt viheti el a „vezető néninek”, amilyet festő se tud pingálni. Jött aztán boldogan az aján­dékával és nem is gyanította, hogy a különös „csokrok” eleinte milyen mélységesen mély zavarba hozták a meg­ajándékozottat. De megoldó­dott a gordiusi csomó. Az ajándékok titokban a kony­hába masíroztak, közös asz­talra kerültek. Mi értelme lett volna a ragaszkodás ilye- ténvaló kifejezését tiltani vagy visszautasítással meg­sérteni az ajándékozót? Gye­rek- és öregkorban érzéke­nyebb, sérülékenyebb a lélek. Szóra, mozdulatra, szemvil­lanásra is ügyelni kell! Ezt tanulták meg új hivatásuk­ban a szociális otthon dolgo­zói a leghamarabb. De nem­csak ők. Azok is ráéreztek erre akik mindjárt a kezdet­kor kapcsolatot kerestek a szociális otthonnal. A város üzemeiben, szövetkezeteiben, vállalatainál, intézményeinél dolgozó szocialista brigádok 1979-re szólóan is 15 szerző­dést kötöttek az otthonnal. Az öregekért az idén 1200 mun­kaórát vállaltak. Sokfélére kell ez az idő. Rendszeresen bejárnak például a hajszob­rászok a férfiakhoz, meg a nőkhöz is. Borotválás, hajvá­gás, dauer szerepel a szépé­szeti programokban. Vannak akik a nagytakarításokba, szükség esetén a gondozásba segítenek be, mások parkosí­tanak, kijavítják a víz- és villanyvezeték hibáit, háztar­tási gépeket reparálnak, ola­jat szállítanak, vagy autó­buszt kölcsönöznek a gondo­zottak kirándulásaihoz. Még az itt elhaltak sírjainak ápo­lására is akadt vállalkozó. Alapjában véve tehát min­dennek van társadalmi gaz­dája is, ami munka egy ilyen népes család házában adódik. Ráadásul a patronálok egyik­másika jóval többet jelent emberileg némely gondozott­nak, mint azok a vérszerinti hozzátartozók, akik öregeik tájára se jönnek, levelet sem írnak, vagy megtagadják an­nak a 30 forintos hozzájáru­lásnak a fizetését is, ami rá­juk esik. Mondanom sem kell, hogy a megtagadás oka nem szegénység! A folyosón fölerősödik a jö­vés-menés, elnéptelenedik a szépen gondozott park. Ebédidő. Ma, vadas lesz a második fogás. Akinek ez a kedvenc étele, repetázhat. Madár néni is elindul, szé­pen köszönve a látogatást, de az ajtóból visszafordulva megkérdezi, hogy eljövök-e máskor is? Mondom, bólin­tom, hogy igen. Pedig talán nyoma sem lesz holnap ilyen-, korra az emlékezetében a mai találkozásnak. Azt ellen­ben jövő ilyenkor is szóról szóra olyan jóízűen meséli el, mint most, hogy mennyire csúffá tette anno dacumal a körötte kakaskodó intézőt. Elmenőben a portás, a „va- lamicsodásan ronda ember” harsogja utánam, hogy vi­szontlátásra! Arcán jóindulat és szívélyesség virít, amint bámulnivalóan pörge kalap­jával integet. Ugyan, mi baja van Madár néninek ezzel az emberrel? Nem mondhatom, hogy semmi, mert az öregség nem nevezhető annak ... LÁSZLÓ IBOLYA Dunaföldvár Egy gyermekgyilkosság környezetrajza Lapunk április 1-i szá­mának utolsó oldalán apróbetűs közleményt ta­lálhattak az olvasók. Ez a rövid írás óriási feltű­nést keltett, amin csep­pet sem lehet csodálkoz­ni. Ekkor adtuk hírül, hogy a megyei bíróság első fokon tizennégy évi fegyházbüntetésre és a kozüg^ektöl tíz évre való eltiltásra ítélte $árfi Ka­talin 22 éves dunaföld- vári lakost, aki halálra éheztette néhány hóna­pos gyermekét. Az ítélet még nem jogerős, a vád­lott és védője enyhítésért fellebbezett, így az utol­só szót majd a Legfel­sőbb Bíróság mondja ki. A tény azonban sajnos tény marad: a kis Gábor születése után pontosan 9 hónappal, éhen halt. látta helyen lakott A Magyar László utca Dunaföldvár leg­újabb negyedének egyik ékessége. Nagyon szép, villa­szerű családi házak, ápolt előkertek, szépen gondozott konyhakertek, az első szóra barátságosan nyilatkozó la­kók. Iparosok, tisztességesen kereső munkások. Az 50-es számú ház, ahol — ez a tár­gyalás során kiderült — egy szívós kis csecsemő négy hé­tig igyekezett életben ma­radni, a szomszédokénál vala­Legyünk szakszerűek és idézzünk a tárgyaláson el­hangzott boncoló orvosi szak- véleményből. A halál oka „elégtelen táp­lálkozás következtében kiala­kuló halálos eredményű cse­csemőkori sorvadás”. Kollégáimmal együtt (ja­varészt többszörös gyakorló anyák, apák sőt nagyapák) néhány hétig igyekeztünk le­küzdeni felháborodásunkat, hogy kellő tárgyilagossággal járhassunk a körülmények után. Környezetrajzunk már ele­ve egy tévedéssel kezdődött. öreg újságíróktól meglepő naivitással azt képzeltük, hogy Sárfi Katalin valami­lyen eldugott viskóban, ma­dár nem járta, ember nem Kölyökféltés mivel szerényebb, de ezt csak! a rosszakarat kifogásolhatja. OTP-kölcsönnel épült, két- szoba-konyhás. Ez utóbbit is­mét csak a tárgyalásról tud­juk, mert Sárfi Katalin élet­társát nem sikerült megtalál­nunk, a házba nem juthat­tunk be. Eszeveszett dühhel támadó kis kutya rontott ránk. Mint később kiderült, nem a házat védte, hanem újszülött kölykét. A közvetlen környéken egyébként lakik orvos, egy utcával odébb a védőnő, a szomszéd házban pedig ön­kéntes rendőr. A bal szomszéd: — Mi nem vettünk észre semmit. Tudja kérem, nem olyan emberek voltak, akik­kel valaki szívesen összejár. A Kati néha átjött egy-egy kanál sóért, egy kis cukorért. Nem mondom, mindig ki akarta fizetni, de ezt is meg lehet únni. A Jóska pedig? Nos, ha részeg volt, azzal nem lehetett bírni. Nekem is bele­vágta a kapát a lábamba, megmutatom a helyét... (Megmutatja.) — Egy ideig láttuk, hogy az anyja tologatja a kicsit a kocsiban, de aztán volt, hogy napokra eltűnt szem elől. Gondoltuk, elment az anyjá­hoz és magával vitte ... A jobb szomszéd nagyjá­ból ugyanezt mondja, a 47. számú házbeli asszony szint­úgy. Kifejezőkészségben nincs hiány. A szép utcában váratlanul az alvilág levegő­je csapja meg az érdeklődőt. Sárfi Katalin élettársától az utcabeliek a jelek szerint fél­tek. Ez a félelem — bármi­lyen könnyű ezt nem helybe­linek kimondani — legalább is furcsa és társadalmi tehe­tetlenségre vall. Ugyanis a KMB-s rendőr se lakik egy nagyobb futamodásnyinál messzebb. Ezt a kifejezést, hogy „tár­sadalmi tehetetlenség”, most találtuk ki. A „közöny” iker­párja értendő alatta, amire később még visszatérünk. Jegyzőkönyv, mely felvéte­tett 1978. június 22-én. Jákli Sándorné gyámügyi előadó és Tóth Ferencné védőnő várat­lan, tehát bejelentetlen, szem­lén volt a Magyar László utca 50-ben. A lakókat meszelés közben találták, a kis Gábor kifogástalan egészségi álla­potnak örvendett. Tóth Ferencné védőnő: — Az anya a tanácsadásra eljárt, a gyerek a kötelező védőoltásokat megkapta. Ok­tóber 12-én meglátogattam. Jól nézett ki, telt arcú volt... — Levetkőztette? — Nem! — Kötelessége lett volna levetkőztetni ? — Nem! Valamikor októberben Sár­fi Katalin élettársa orvhalá­szatért kiszabott büntetését indult leülni. A Sabin-cseppek beadásával kapcsolatban ér­tesítés ment. Majd pótidézés. Még egy pótidézés. Az ajtón lakat. A lakat mögött gyerek éhezett. A papírok jöttek- mentek. Az „anya” (tegyük idézőjelbe ezt a szép szót) egy alkalommal még a gyereke létét is letagadta. Senkinek nem tűnt fel. — Mégcsak pletyka se volt róla! — A szomszédoktól nem érkezett jelzés? Tóthné: — Szerintem nem akartak beavatkozni! •Dr. Stingli Erzsébet gyerek­orvos : — Ha jelzést kapuink, ter­mészetesen intézkedünk! Jelzés nem érkezett. Min­denki, minden hivatalból el­rendelt kötelességének eleget tett. Illetve a legutolsó pilla­natban is eleget akart tenni. Sárfi Katalint november 15-re beidézték a tanácshoz. A kis Gábor november 15- én, amikor az egyik utcabeli — Mendi Istvánék — szinte szigorúnak is mondható taná­csára az anyja végre orvos­hoz vitte, útközben meghalt. Mendiék egyébként a gye­reket korábban örökbe akar­ták fogadni. Ez a helybéliek részéről a törődés egyetlen jele. Az „anyja” nem adta. A dunaföldvári Vár Étte­rem II. osztályú hely. Sárfi Katalint innen harmadik lá­togatása után — a vezető sze­rint — eltanácsolták. — Mindig ittas volt és min­dig más férfivel jött! Mely utóbbihoz egyébként a vendéglátóiparnak semmi köze. Másik törzshelye a Pi­roska presszó borozója volt. A vezetőhelyettes: — Tudják maguk, hogy kik azok a Ginák? (Ejtsd: Dzsinák.) Természetesen nem tudjuk. Pontosan néven nevezhető hölgyek, akiknek vagy van gyerekük otthon, vagy nincs (Sáriinak éppen volt!), de minden estéjüket itt töltik al­kalmi ismerősök szerzésével. Nem a kültelken, hanem a megye egyik- legszebb nagy­községének szívében. Ezt mindenki tudja és úgy látszik mégsem akarja tudni senki. Annak, aki a bort méri, ter­mészetesen nem kötelessége tisztában lenni a vendégek családi viszonyaival. Nem ez, hanem az előbbi tartozik a társadalmi tehetetlenség fo­galomkörébe. — Amikor az újságból megtudtuk az esetet, minden­ki fel volt háborodva. (Volt, aki kötelet követelt, az egyik utcabeli asszony azt, hogy az „anyát” tette elköve­tésének színhelyén kínozzák halálra.) — Tudják, hogy most miért lesz felháborodva a közvéle­mény? — Miért? — Hogy ismét ^kiteregetik a szennyesüket. Pedig „ludas itt bizonyos fokig minden­ki ...” ORDAS IVÁN Fotó: CZAKÓ SÁNDOR

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom