Tolna Megyei Népújság, 1979. május (29. évfolyam, 101-125. szám)
1979-05-20 / 116. szám
10 NÉPÚJSÁG 1979. május 20. IRODALOM Bolgár költők Iván Canev: Csend Amikor etzendül kaszánkról a nyár zaja, s lüktet a csend, és az őrszemes hangyavárból morzsa dereng; amikor visszahall galambunk a kosteten kezek közé, s folyam zúg, amerre arattunk: a búzaözöné; amikor az aranyfa törzsét búcsúkörözi a levél, és a szőlő fürtjein ködfényt ragyogta! föl a szél; amikor az ereszek alján sorra némulnak a fészkek, és kisarjadt gyökere halvány a csillagos égnek; mikor az est lámpáiból már lobog az eljövő álom, $ csakis a hajszálerünk pulzál, majd hallod te is, barátom: ...hogy az atomok hogyan esnek szét benned, s a környörtelen szavak hogy robbannak. H risztó Fotev: Ifjúságom delén Ifjúságom delén ragyogtam akkor. Vad voltam — aránytalan, gyönyörű. Könyörtelenül szerettelek — dacból — s ezer csoda, hogy nem föd még a fű! Ifjú voltam — szép és valószínűtlen! Sötét hangodra hollóhodtam én. Bűnös vagyok — bús emlékedhez hűtlen — fohászkodom most könyörütetért. Fényes káosszal álmodom, mint akkor... Nem sejtettem, de fény voltam, derű! Könyörtelenül szerettelek — dacból! És sojnálom hogy nem föd még a fű! Marin Georgiev: Húrom csiicú Három csikó selymén a fűnek, az esteledő legelőn lassan eggyéolvadt a füzek hamvas árnyával lebegön. Am ahogy a Hold égre lábolt — így oz idő gyorsan pereg! — már a mezőn állt mind a három. Lábhoz lehajtván a fejek. Mikéntbe homályból fennének faragva ily gyönyörűre. Fejük hol fölmeredt az égnek, hol meg lehajtott a fűre. És csak a csönd és a remegés, hosszú éjjel s nappal között hallgatták, hogy mit súg a fű és mit mond nékik az anyaföld. Utassy József fordításai. Thiery Árpád: Cseh Illés a hatalmas tükör előtt ácsorgóit. Ódivatúan hosszú zakójának válltömése megtört, szárnyszegetten lógott alá. Finom szálú haja, melyet hetenként samponnal mosott, most csapzott, s gondozatlan volt. Egyik kezében pálinkáspoharat tartott, a másikban egy üveg sört. A tükörből pillantotta meg Mártont és a húgát. Gyorsan lehajtotta a pálinkát, utánaeresztette a sört. Vastag ujjai ráfeszültek az üvegre. Az üres poharat és az üveget a söntéspult szélére tette. Áttört az ácsorgók tömegén. Márton átfogta a lány vállát, s közelebb húzta magához. Cseh Illés abban a pillanatban lépett melléjük. Szó nélkül levette Márton kezét a húga válláról. Nem gorombán, de figyelmeztető mozdulattal. A lány arcán kigyúlt az ijedtség. Márton felnézett. Nem lepődött meg, mintha felkészült volna erre a mozdulatra. Ez nem az a szem, amivel régen nézett rám, állapította meg magában. Megpróbált mosolyogni, de halvány, tartalmatlan mosolya volt. Visszatette kezét a lány vállára. Cseh Illés elsápadt. — Vedd le onnan! — mondta. Mártonban egy pillanatra felrémlett, hogy engedelmeskedik a felszólításnak, de a keze jól érezte magát a lány vállán. — Azt mondtam, hogy vedd le a koszos mancsodat a húgomról! — kiáltotta Cseh Illés, most már fenyegetően. Márton nem válaszolt. Nem is vette le a kezét. Cseh Illés bicskát húzott elő a zsebéből, és mielőtt bárki közbeléphetett volna, a mutató- és középső ujj közötti inas ároknál beledöfött Márton kezébe. Márton meg se rezzent. A sikoltás után a vérre figyelt föl, amely vékonyan szivárogni kezdett a sebből, majd lecsurrant. A bicska pengéje nem hatolt át a kezén, elakadt az inakban. A kezét a lány vállán hagyta. Zavar támadt. Körülvették őket. A falfehérré vált Cseh Illés kezéből kicsavarták a bicskát, bevezették a söntés kéziraktárába, egy üres sörösládára ültették. Kijózanodva, segélyt kérőén pillantott ki a kamraszerű helyiségből. A lány válla mágnesként tapadt Márton kezéhez. Úgy látszott. hogy a lány jól tartja magát, valójában oly bénultan állt, hogy mozdulni sem tudott. Rosszullét fogta el. Kitámogatták a levegőre. Egy szőke fürtös fiatalember furakodott a sebesülthöz. Márton idegenül pillantott rá, de a puszta tekintetével nem tudta érzékeltetni, hogy felesleges itt. Ez mindig láb előtt van, gondolta ingerülten. A tegnapi estére gondolt, amikor a szőkefürtös felült az ágyon, félretolta a kereszt- rejtvényt. hátát a falnak támasztotta. Kibámult a szállás ablakán, mint aki nem mer a másik szemébe nézni, úgy mondta Mártonnak: — Már húsvétkor is meg akartalak hívni hozzánk; de akkor beteg voltál. De most nincs kifogás. Jó falu a miénk, meglátod. Egy-két napot ki lehet bírni. Disznót vágunk az ünnepre, az biztos. A lányokat meg az italt én garantálom. A jég is meghízik addigra a tavon, hogy már elbír bennünket... A szőkefürtös óvatosan fölemelte Márton vérző kezét. — Jól elintézett a tahó! — mopdta dühösen. Megérkezett a ruhatáros. Kinyújtott kézzel tolta szét maga előtt a bámészkodókat. — Mi történik itt, kérem? Mi történik itt, kérem? — Egy marha belevágta a bicskát a barátom kezibe — válaszolt a szőkefürtös. A ruhatáros orra elé tartotta Márton kezét. A ruhatáros néni tette fel a szemüvegét, hanem mint a nagyítólencsét,' a seb fölé tartotta. — Ki a tettes? — kérdezte. A szőkefürtös a raktár felé mutogatott. — Ott ül bent! A ruhatáros futó pillantást vetett Cseh Illésre, majd eltette a szemüveget. — A bűnjel hol van? — nézett körül. — A bicskát eltette a csapos — szólalt meg Márton mögött egy idegen hang. — Ki kell hívni a rendőrséget — határozott a ruhatáros. — Úgy van! Hívja csak őket minél előbb! ,— helyeselt a szőkefürtös. — Hagyja a fenébe a rendőröket — szólt közbe Márton. — Inkább kötszert hozzon, meg fertőtlenítőt. — Be fogjuk kötni — nyugtatta meg a ruhatáros Mártont —, de a rendőrséget is értesíteni kell. Márton türelmetlenül félbeszakította. — Mondom, hogy hagyja a rendőrséget! Nem érti? — Miért hagynám? — Azért, hogy ne erőltesse magát. A ruhatáros gyanakodva pillantott körül. — összejátszanak itt? — Egy házban lakunk azzal, mit akar? — intett Márton, Cseh Illés felé. — Mégis megszúrta! — Nem érti, hogy ne ártsa bele magát? A ruhatáros áthatóan nézett Mártonra. — Maguk bűntársak? A szőkefürtös figyelmeztetően meglökte az öreg karját. — Ne fantáziáljon, hanem hozza már a kötszert! — Legközelebb a belüket fogja-kiontani... A szőkefürtös most már a vállával nyomta arrébb a ruhatárost. — Nem látja, hogy elvérzik a barátom? Akkor aztán majd adnak magának a rendőrök! A ruhatáros előkereste a vöröskeresztes dobozt, és abban a sorrendben, ahogy az elsősegélynyújtó-tanfolyamon tanulta: sebfertőtlenítés, pólyabontás, stb. — hozzákezdett a kötözéshez. — Nem férnek a bőrükbe, míg rá nem fizetnek — morogta közben. A csődület szétoszlott, csak azok maradtak néhányan, akik semmit sem akartak elmulasztani. A ruhatár pultjára támaszkodva vártak. A szőkefürtös minden igyekezetével azt a látszatot keltette, hogy Márton barátja. Óvatosan, sőt gyöngédséggel tartotta Márton sérült kezét, s úgy gondolta: ha már váratlanul így adódott, amire régóta várt, most meghittebb hangot üthet meg, és kinyilváníthatja, hogy Mártont a barátjának tartja. — Nem szúrta át teljesen — állapította meg a ruhatáros. — Szerencsére, fatej/— mondta a szőkefürtös. — De ezzel orvoshoz kell menni. Legjobb, ha innen most rögtön lemennek a kórházba, Pásztor Gábor illusztrációja — Innen egyenesen a kórházba megyünk — ígérte a szőkefürtös. A zenekar ismét rázendített a nagyteremben. A söntés kiürült. A Cseh Illést őrző fiúk tanácstalanul néztek egymásra, elveszítették a jelentőségüket. Intettek Cseh Illésnek, aki maga sem volt tisztában a helyzettel. Valamennyien átmentek a táncterembe. A csapos a következő szünetre készülődött. Kiöblítette a korsókat, vizes ronggyal letörölte a pult repedezett bádogját, a raktárból kihúzott két láda sört, néhány üveget a jégre tett. — Hova lett a lány? — nézett Márton a szőkefürtösre. A fiatalembert meglepte a kérdés. — Biztos lelépett — válaszolta meggyőződés nélkül. Márton benézett a söntésbe, majd a nagyterembe, olyan pillantással, mintha minden kis részletet alaposan az emlékezetébe akart volna vésni. — Elkísérlek — fogta meg a szőkefürtös a karját. — Nem fontos. — Hallottad, hogy orvoshoz kell menni. — Elmegyek majd reggel. A szőkefürtös megsejtette, hogy nem elég, ha csupán részvétet és lelki fájdalmat érez Márton miatt, tenni is szeretett volna érte valamit. — Baj lehet... — próbálkozott ismét. Márton szembefordult a fiatalemberrel. — Mi bajom lenne? — Nem tudom. — Nahát — mondta Márton kissé ingerülten, s kifelé indult. A szőkefürtös a nyomában maradt, de elbizonytalanodott. Úgy érezte. hogy Márton kicsúszik a kezei közül, ő pedig tehetetlenül, sőt szánalmasan nézi, hogy mi történik, s hogy mégis tett egy utolsó ragaszkodási kísérletet, nem volt több, mint hogy arra gondolt: talán sohase lehet Mártombarátja, ha most nem mutat elég határozottságot. — Ki ez a káder neked, hogy nem adtad fel? — kérdezte. — Senkim. — Azt akarod mondani, hogy még sohase láttad? — Hallottad, hogy azelőtt egy házban laktunk. — Nem mondhatnál erről többet? — Minek? — Úgy, mintha teljesen megbíznánk egymásban. — Annyira érdekel? A szőkefürtös a folyosó falához dőlt, olyan mozdulattal, mint aki jelzi, hogy nem akarja elzárni a távozás útját. — Szeretnék a barátod lenni — mondta, s kivörösödött az arca. — Nem vagyunk azok? — De úgy igazából... Mártonnak úgy tűnt fel, mintha a szőkefürtös még mindig a tegnap esti szavait ismételgetné egyfolytában. — A lánynak a bátyja, ha annyira kíváncsi vagy — vetett véget a beszélgetésnek. A szőkefürtös a lépcsőig kísérte Mártont. A lengőajtók kitámasztott szárnyai között megállt, valahogy úgy, mint aki eddig szemben úszott az árral, s itt elfogyott az ereje. Sárga anorákja magányosan világított a lépcsők tetején. Szerette volna tudni, hogy miért más az, amikor Mártonnal lent vannak a bányában, és más, amikor a munkásszállás társalgójában az új fejtőgépről, vagy a túlzott biztonsági intézkedésekről beszélgetnek, ugyancsak más, amikor anélkül, hogy Márton kérné tőle, de mindig az ő kedvéért, elmegy a bokszmeccsre, mint ahogy minden mástól különbözik ez a mai találkozás is. Mintha ezek a dolgok, hogy bánya, szállás, tornacsarnok vagy táncház, azonosnak látszó, de valójában egymás mellett futó, egymással soha nem érintkező párhuzamos vonalak volnának. Zsirai László: Hétfő Ébreszt e hétkezdeti nap. Felhúzom vasalt nadrágomat. Nem számoltam hányadszor indulok reményeimet összegyűrni, valóra váltani vállalt álmaimat. Gacsályi József: In memóriám Radnóti — Hozzám indulsz? — Tüdőm égboltját csak a völgyeken át bárányozza ének mint szükszemű hajnal ereszd a szélnek hazám dombhomloka ereszében redős ruhám csillagait — Pán fuvolása vagyok I fehér vagyok én már tiszta mint a vér mosottgyapjú-fehér
